Könyvek, dokumentumok

Farkasok órája

Lélekbeszéd 1 – Lélekemelő

Ülök a zEtna és a Zintharew zenés-irodalmi estjén (akárha csillámló sziklafalon), hallgatom a Beszédes által hebehurgyának titulált 30-40-es ifjak klasszicizálódó verseit, s bizony csak itt-ott fedezek fel holmi hebehurgyaságot. Valami lágyság terül el a hangversenyteremben, az sem zavaró, hogy nem telt meg zsúfolásig, mert ez a társaság most így teljes. Orpheusz (új) lantja most így szólal meg a Tolnainak tisztelgő Danyi Zoltán interpretálásában, így fogjuk meg egy percre, ami örök, Verebes Ernő ragadós pillanatnak nevezi. S mert nem vagyok már makulátlan molekula, a kávéillatú dongásra boldogan rezonál a lelkemben Radnóti halhatatlan sora: „a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár”. Lám, már le is írtam a lélek szót, és afféle foglalkozási ártalomként (hisz a lélekmetaforákkal foglalkozom), szüntelenül felkapom a fejem, valahányszor elhangzik ez a szó, mely mindannyiszor magasba emel.

Állandóan tapasztalom, a világ valahol összeér. A Szögi Csaba felvetette: Mit ér a szó? – rá is Radnóti hárfázik: „Mit ér a szó két háború között, s mit érek én, a ritka és nehéz szavak tudósa…” Persze az asszociációsor folytatódik:  „És zene nélkül mit érek én?”; „Mit ér az ember, ha magyar?” stb.

 A szellemi és lelki öröm (Jungnak is nehéz e kettőt szétválasztania) együtt úszik a zene szárnyain, természetes, hisz a zene madár, a madár szabadság, a madár lélek. Figyelgetem magamban a másik embert, az alteregómat. Melyik is az első: az érző vagy a gondolkodó? Melyik melyiknek az alteregója, morfondírozok, s ezzel Esti Kornél is benyit az ajtón (mondom, hogy jó társaságban vagyunk), s természetesen lényünk kettőssége is formát kap Verebes Ernő kisvártatva elhangzó írásában.

Aztán a szemantikai élvezeteket feloldja a cselló hangja, nem figyelek már semmire, csak örülök a zenének, ahogy elképzelhetetlen szépségben a fuvola visz bennünket, s hallgatom „a lélek árján úszó igéket”, „suhognak az álmok”, mint a Hetedik eclogában. Megelevenedik a kép, ahogy az iskolában a tanterem falán végre kiragasztjuk Radnóti versét, az árnyakat kell még odarajzolni, a kerítés már feszül. Felhangzik a következő szöveg (mi ennek a műfaja, a műsorvezető szerint vers), én pedig elképzelem, miképp kapcsolom Szalai Andor írását a könnyűzene mítoszának tematikájához, s az eltévedt ember Dantétól a Republic-dalokig ívelő motívumához stb.
A műsor (?) elején Szögi Csaba versében elhangzó intés: „Legyél jó”– már felidézte bennem Kölcsey „Légy, mint szikla rendületlen”-jét, s hogy kikerekedjen az est, végül Verebes Ernő a vers címét is kimondja.  A lélekbeszéd Beszédes Éjféli miséjében teljesedik ki, valami könnyűség árad el rajtam, a Jónás-lélek hallatán. Alteregómmal együtt örülök a lélekmetaforának. Miért?  Mert szép, mert kifejező, mert illik a képbe, mert az ősi tudást idézi, mert Babits bogáncs-lelke is beköszönt a terembe, majd felemelkedik, mint a Zeppelin? Mert a lelkeink szállnak.  Az előadás alatt folyamatosan szállingóztak a nézők is, de nem csak a lélekszám gyarapodott. A terem megtelt, túláradt. Mondanám, hogy köszönöm. Lehetne rá felelni Arannyal szerénykedve: „Ami benne fényes: Az irodalomé” (és a zenéé). Irodalom született énekhangra.

Lélekbeszéd 2 – Emelkedő lélek

Olvasom Tolnai Ottó Költő disznózsírból című könyvének ismertetőjében, hogy a recenzens a repülőgépen ütötte föl a könyvet, s a nyomáskülönbség hatására a piros irón egy vércseppet ejtett a könyv egyik lapjára, melynek hátoldalán a Magyarkanizsa név állt. Jelképesen vérrel átitatott könyvnek minősíti Tolnai alkotását. Tudjuk, a könyveknek sorsuk van az olvasásban, a befogadásban is.

Kontra Ferenc Farkasok órája című regényét a tengerre vittem magammal, nem cseppent rá víz, a vért idéző tinta sem, mégis úgy éreztem, végigélem vele a vérzivataros időket. Igazán az Adria illett volna a baranyai születésű íróhoz, a horvát tengerpart, Rovinj a polipfaragásos erkélyű házzal, hisz erről a városról mondja az apa szerzőnk Rovinj királya című novellájában (Az év novellái, 2007), ők ott otthon vannak, a többiek a turisták. (Nekem persze erről dacfajunk egy új keletű dacfelirata jut eszembe: Magyar vagyok, nem turista, s hogy mennyire meghatódtam, mikor egyik nyáron azt mondta a gondnok a Szent István-bazilikában, hogy a turisták számára most már tilos a belépés, aki imádkozni akar, az még bejöhet. A bazilikában mindig is úgy érzem, hogy nem vagyok turista. Kell egy ilyen hely.)

Szóval az Adrián dukált volna olvasnom Kontra Ferenc regényét, de nem ott olvastam, hanem a görög tenger partján, persze, ez is jelképes, mert az ismerős horvát tengerpart is iszamóssá vált a számunkra. A Farkasok óráját választottam olvasmánynak a nyaralásra, de a parton Coelho Zahirjával ismerkedem. (Haladni kell a korral, nem lehet, hogy nem ismerem, mit olvasnak a gyerekek az iskolában. Még így is sajnálom azonban tőle a figyelmet, annyira túlmagyarázza a brazil író egyébként szép metaforáit. Be-becsukom a könyvet, inkább a végtelenbe kapaszkodom.)

Kontra könyvét a lefüggönyözött szobára tartogatom délutánra, vigyázva, nehogy gyorsan elfogyjanak a sorok, a sorsok. Csöpögtetem, szürcsölgetem. Oda-odaszólok a férjemnek: Ezt hallgasd meg, milyen lírai, milyen gyönyörű!

„Csak a szemem dörzsöltem meg, mint aki rosszat álmodott, és a látása tompa még, csak forgatja a fejét körbe. De már nem volt a szobában senki. Függönyt borított a pára az ablaktáblára, ettől minden elveszítette porcelánfehér színét, mintha szürke márványból lettek volna az ágyak, mintha szobrász faragta volna a redőket a takarókra, mintha a matracok közepén a bemélyedések emberek hiányát mintázták volna, mintha most szállt volna fel testük lenyomatának lepedővel bélelt gödréből a lélek.”

A férjem kiveszi a könyvet a kezemből, beleolvas. Másnap rajtakapom, hogy ismét lapozza. Kontra velünk nyaral. Persze velünk nyaral a sorsunk, a kirekesztettségünk, a sehova se tartozásunk, amikor mégis kell, hogy legyen tartásunk.

Vannak közös fájdalmaink, közös emlékeink ezen a tájon. S vannak emlékek, fájdalmak, melyek mintha közösek lennének. Amikor a könyv főhősének újvidéki élményeit olvasom, az éjszakai temetéseket, a légiriadókat, megjelennek saját vízióim, látom, amint ég az olajfinomító, a vasútállomáson a bombázás alatt végig pompázik a virágoskert. Ahogy magam elé képzelem a katona kollégájához ellátogató főhős jóindulatú tekintetét, végigzúg bennem, amiben hinni akartunk, hogy a nagy kulturális különbségek ellenére mégis van valami emberi, ami összeköt.

Mikor a regénybeli történetben a szirénaszó hallatán „zsáksötétben  álmos emberek rohannak lefelé  a lépcsőn” felidéződnek bennem, miként feszengtek ismerőseim az óvóhelyen („Megint jönnek a tieitek!” – vádol a regénybeli szomszéd), képzeletemben pedig menetelni kezdenek Zentán, a Városháza előtt a tiltakozó tartalékosok. A gyerekkocsit tolom a járdán, a férjem rohangálva fényképez.

 Ahogy a lakását szépítő-építő elbeszélő kétségeiről ír (a fenti szomszéd – mintegy jelképként -- mindig az árvácskáira szórja a disznósajtmaradékot), átsiklik az agyamon, amint elvakult elszántsággal tépem a gazt a kertben: Itt élned, halnod kell. (Kőrösi István, mintha ez utóbbit hangsúlyozta volna újévi szavalatában.) Igaz, én talán nem is tudnék máshol élni, nem is kísérleteztem vele (lehet, hogy ez csak földhöz ragadottság), mégis úgy élem át a szerző ausztráliai megpróbáltatásait, amikor kipróbálták, megpróbálták, mai szlenggel élve, bepróbálkoztak nála, mintha engem aláztak volna meg.

Végigfutva a sorokon, bekúszik az agyamba a gondolat, hogy ez most miért is könyvajánló. Sokszor hozzákezdtem a könyvismertetőhöz, mindig mást írtam róla, vagy inkább magamról, közhely, hogy ketten alkotjuk a könyvet: olvasó és író.

A Farkasok órájában felröptetett élettörténetek, „a múlttal kapcsolatos elfogultságok” „melyek poros üvegen át” rémlenek fel, mind jellegzetesen a „mi fajtánk”-hoz kötődnek. (Hányszor hallottam a családi tréfálkozások során ezt a mindent felülíró megjegyzést is.) Nekünk íródott ez a könyv, csak mi érezhetjük a súlyát a baranyai fiú apjához intézett mondatának is, vagy mi sem: „micsoda paradoxon, apám, hogy én szakadtam Szerbiába, ahol a te kedvenc csapatod, a Crvena zvezda játszik”. Mi érezzük, mondom, de bele lehet-e élni magunkat abba a léthelyzetbe, hogy apánk a másik oldalon él, ahová bennünket katonának vihetnek. Ez megszokhatatlan gondolat, jóllehet szüntelenül önmagunk ellen feszülünk (akarva vagy akaratlanul).

Melyek a végső kérdések, melyek meghatároznak bennünket? Nem csak az Operaház fantomja vagy az Rómeó és Júlia musical Tybaltja emlegeti fel a gyerekkori sérüléseit, a Farkasok órája főhőse a háborús fenyegetettségben is azt akarja megtudni, a végső számadásokkal már elkészült tanár apától, vajon miért adott neki négyest földrajzból annak idején. Ilyen pillanatokban válik egyetemessé „a mindentudó feketeségből elővilágosodó képek” sora. Lírai sorsképeké, amikor lelkiismeret-furdalással adunk nagy gyógyszeradagot a katonaságtól menekülni szándékozó barátunknak, amikor macskatetemet fektetünk apánk ágyába, amikor kiszakad a markunkból legjobb barátunk keze, mikor a hidak a vízbe szakadnak, emelkednek a repülők, és elszállnak a lelkek.

„Ilyenkor szakadnak a hidak a vízbe, ilyenkor fehéredik ki a balkáni gerlék tolla, az ember vére, ilyenkor dobnak sót a parázsra. Ilyenkor indulni kell, minél messzebb. Mielőtt még valaki megmutatná a helyes utat. Ilyenkor legszívesebben mély álomba zuhanna az ember, de megjön az áram, és felvonít a hűtőszekrény, ilyenkor Pallasz szürke baglya lelkem iramló egerét bekapja, és mielőtt az égbe visszahussan, mint szőrcsomót, kiöklendi magából. Ilyenkor zuhan a mélybe, aki el akarta érni a madarat. Messze szálljon, ahogy messze száll a szél, nem áll semmi útjába. Néztem az ablakból, hogyan tűnnek el az égről az utolsó gépek is, mint akik jól végezték dolgukat. Szabad utat nyitottak előttem. Holnap megyek.”

Amerre járok, a könyvesboltokban összeszedem a könyv megmaradt példányait. Magabiztosan ajándékozom, nem aggódom, hogy valaki majd csak félig olvassa ki. Mindannyiunknak jelent valamit ugyanis a farkasok órája. Mindegy, hogy láttuk-e Bergman filmjét, ismerjük-e Baka István versét, hogy a hajnalra gondolunk-e és a csöngetésekre vagy azokra a déli órákra, még jóval a bombázások előtt, mikor városunk fölött olyan alacsonyan húztak el a gyakorlatozó repülők, hogy kisgyerekeink négykézláb iszkoltak a biztonságot jelentő konyhaküszöb felé. Mindannyian átléptünk már jó néhány küszöböt.

Katona Edit

(A kötetet a Magyar Könyvklub adta ki 2003-ban.)