Könyvek, dokumentumok

Lovra Éva Amikor otthon van a sehol című kötete, amely a Forum Könyvkiadó gondozásában, a Gemma Könyvek sorozat (elsőkötetesek sorozata) kiadványaként látott napvilágot, egy olyan, a kortárs vajdasági magyar irodalom színterén „újnak” számító prózai kifejezésmódban íródott, amely eddig szinte érintetlen volt. A szerző az útleírás műfajának és egyéni, mondhatni intim képzeletének egyvelegét jeleníti meg asszociációs szövegjátékával. Ő maga is leírja a kötet bevezető gondolataiban: „A történetek lényege az utazás, a szabad asszociáció, mikor néha messzebbre jutunk a vonatra várakozás öt percében, mint az egész előttünk álló élet alatt” (Lovra 2011, 5). Már a cím is utal arra – majd az első rész élén álló mondat is –, hogy sehol és mindenhol járunk, hol otthon érezzük magunkat, szárnyalunk, és a pillanat hevében gazdagabb élményvilágban lesz részünk, mint egész életünk során, hol pedig Olaszországot nézzük képekben (és szövegben). Nem puszta útleírások, és nem is éppen útirajzok, hanem a látottak generálta érzésvilágok, mondhatni „érzékcsalódások” megjelenítései, amelyek olyannyira igazak, amennyire csalókák is. A kötet valós helyszínek megnevezésével tagolódik fejezetekre (a szerző fényképeinek közlésével), amely a felszínes olvasót bizony abba a csapdába ejtheti, hogy egy szimpla útleírást tart a kezében. Ez azonban nincs így. A látomások, amelyeket az utazó átél, a valós térből indulnak ki ugyan, de egy hirtelen feltörő illat, mozzanat, szín, gondolat újabb térdimenzióba tereli a szubjektumot és az olvasót, a fikció terébe. Játékával megszüntet minden határt realitás és irrealitás között, és „tágra nyitott szemmel”, szabadon jár-kel az ő egyéni Olaszországában, akár Alice Csodaországban.
Összefolyó mondatok és gondolatok sorozata tárul elénk, amely a referencialitást is fikciós síkon, a szubjektum belső síkján láttatja, elmosva annak anyagi, időbeli és térbeli mivoltát. „Talán a legszebb naplemente, amit valaha láttam, talán azért, mert nem volt szárazföld, a lenyugvó nap skarlátszín emlékezés, kis nosztalgia, az elmúlás ígérete, a befejezésé, ami valamikor akkor kezdődött, és most ér véget, egy kerek egész, gyönyörédes napkorong. Egy pillanatra vérré vált a víz, majd még egyet lobbant, s kihunyt az érzés, hol van már a szerelem, csak sötétség és hideg szél” (61–62). Mintha egy vallomásnak, egy fájdalmas felismerésnek lennénk tanúi, amely csak arra vár, hogy feltörhessen, és új szintre emelje az ént, önmaga tudatos újraértelmezésének terébe. A világban közlekedő én folyton játszik, játszik önmagával, játszik a Kedvessel, játszik Rómával, Milánóval, játszik az egész világgal. Egyetlen ponton sem szakad el a látványtól, minduntalan szerepelteti, de nem annak anyagi mivoltára fektetve a hangsúlyt. Fantáziái közepette váratlanul – ha csak fél mondat erejéig is, de – visszakapcsol a realitásba, hogy mi olvasók még véletlenül se felejtsük el, hogy utazunk. Már-már beleéljük magunkat teremtett fikciós világába, amikor hirtelen ott állunk a Dávid-szobor előtt, és annak művészeti ismérveit, múltját és stílusát ismerjük meg.
Utazunk. Utazunk a textusok nyújtotta világban, utazunk a szubjektummal, a Kedvessel Bolognában, Szardínián, várjuk Gorgiót stb., de utazunk a tudat világában is, ahol nemcsak szubjektív és objektív teret látunk, hanem ugyanilyen időt is. Amikor egy-egy katedrális mennyezetét fürkészve építészeti leckét olvasunk, amit meg-megszakít az asszociáció szabad játéka, a tér- és idődimenziók összemosódnak. Néha úgy érezzük, a percek örökkévalóságok, amelyek a labirintusszerű gondolatkígyózások közepette elvesztették valódi funkciójukat. Már nem a katedrális belsején ámulunk hosszasan, hanem a szubjektum képzeltének szféráját, tudatának szövevényes kivetülését olvassuk. A fantázia szülte mondatok – mint a szubjektív idő által megélt tartalmak – a szöveg olvasásának pillanatában újraélednek, ám már átlényegült változatban, nyugtázva ezzel a szöveggel történő szabad játék (mind a szerző, mind a befogadó által elfogadott) igazságát. Hiszen: „A szabad asszociáció játéka arra ösztönöz, hogy nyitott szemmel járjunk, hogy egy-egy mondatot többször is elolvassunk, bár a kissé önző írásmód, a lelki lecsupaszítás csak első pillanatban meglepő, s az önmagunkon túllépés már nemcsak a lelki vonulat, hanem az élmények plasztikussága” (5). Az utazást motívumként is ki kell emelni, hiszen a kötet alapját képezi. Feltehetjük a kérdést, vajon mit von maga után a szubjektum utazása (vagy a mi utazásunk a textusokban!). Időbeli vagy térbeli utazásról kell gondolkodnunk? Egyik sem, és mindkettő. A hihetetlen mennyiségű helyszín és látnivaló (Trévi-kút, Piazza Navona, Capitolium tér stb.) a térbeli utazásra utal, amelynek a térbeli mivolta minduntalan háttérbe szorul, és a képzelet utazása válik fontossá. Vagyis: az utazások (ahogyan már korábban is említettem) a szubjektum lelkében (is) történnek, spirituális utazások tehát, és lehetővé teszik a szubjektum önkeresését. Mindemellett, a visszaemlékezés által, az utazás az idő vonzáskörébe kerül, hiszen az emlékek által utazhatunk az időben (mind a kötet vándora, mind az olvasó). A múlt bejárhatóvá válik, és lehetővé teszi a lét szabad érzékelését.

Sági Varga Kinga