Könyvek, dokumentumok

A közelmúltban Budapesten járt „a világ legnagyobb költője” – ahogy az ismertetők és meghívók nevezték a francia Yves Bonnefoy-t. A legek persze gyanúsak lehetnek, kiváltképp (leginkább) a művészetek esetében: a legnagyobb zeneszerző, a legszebb festmény, a legjobb regény. Meglehetősen komolytalan dolgok ezek. (Viszont a leghosszabb vers elfogadható bizonyos helyzetekben. Az ÉS-ben valaha is megjelent leghosszabb vers például Tolnai Ottó Pesti partvisa.)

Ezúttal azonban nem amiatt teszek említést a legnagyobb francia költőről, mert egy friss és tetszetős kiadás révén immár magyarul is olvashatjuk a műveit. A mester verseinek a nagy része egyébként fordításban is szép (megítélésem szerint kiváltképp a kései, az öregkori versek kiválóak). Miközben azonban forgattam a kötetet (Kép és jelenlét a címe), azt vettem észre, hogy ugyan szépek ezek a költemények, számomra azonban mégis… hogy is mondjam… valamiért „idegenek”. Ha százszor is a világ legnagyobb költőjéről lenne szó, ami engem illet, többet jelentenek és többet mondanak Koncz István, Domonkos István vagy Tolnai Ottó művei. Amelyek szintén „a világ legjobb versei”; még ha nem is francia nyelven íródtak, hanem „csak” magyarul.

Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy Koncz, Domonkos és Tolnai költészete világirodalmi rangú költészet, tehát ugyanolyan színvonalú, mint a világ legnagyobb költőjének művei. Erre szerettem volna kilyukadni, és ezúttal csupán emiatt említettem Yves Bonnefoy nevét.

Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című könyve például kiválóan megkomponált, remekül megszerkesztett verseskötet.

A kötet címadó versciklusa egy többszólamú, jellegzetesen „tolnais” hosszúversként is olvasható. Tolnai Ottó lírájában külön vonulatot képeznek ezek a hosszúversek; olyannyira, hogy ezekkel a művekkel kapcsolatban szinte már külön műfajról, „Tolnai-eposzról” is beszélhetünk. Érdemes azt is megfigyelni, hogy az említett többszólamúság hogyan jelenik meg ezekben a hosszabb versekben. Több hang, több beszélő és több nézőpont simul egymás mellé egyetlen szövegen belül, borzongatóan izgalmas polifóniát eredményezve ezzel. Olyan versbeszédet, amelynek nemigen van párja költészetünkben.

Ugyancsak érdemes külön figyelmet szentelni Tolnai istenes verseinek, illetve az ilyen jellegű (istenes, angyalos, szentes) utalásoknak és allúzióknak, amelyek egész költészetén végigvonulnak. Ezekben a szövegekben − például jelen kötetben a Hegeszd össze nászod haláloddal, Már a könyökcsövet is, Itt felejtette vagy a Jércemód című versben − gyakran fordul elő, hogy a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgok, a legprofánabb használati eszközök, mint amilyen például egy százéves sámli, egy elrongyolódott csipkekendő vagy egy használattól megkopott falusi gyúródeszka, megszentelődnek, Tolnai szóalkímiája révén magasabb régiókba emeltetnek. És a világvégi bácskai tájakkal, ahol ezek a versek játszódnak, ugyanez történik: tájaink ebben a költészetben átváltoznak, átminősülnek és mágikus módon a világ közepévé válnak. Ily módon pedig létezni kezdenek. Hiszen aligha léteznének, ha verssé nem finomulnának.

(A kötet a zEtna kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban.)