Könyvek, dokumentumok

Árnyak a tetőtérben

KÉPLÉKENY UNIVERZUMOK

„Mielőtt messze odafenn megszületett volna Zuhanás, előtte már világra jött Ártatlanság, Sikoly és Mélység. Féltestvérek voltak, egy Anyától s három apától, akiknek akkor még nevük sem volt. Később Megesettnek, Csendbetörőnek és Felpillantónak keresztelte őket az, akit még a kezdetek kezdetén Történetként ismert meg az Idő. Idő, miután megismerte Történetet, ajándékot adott neki. Történet sokáig vitte magával ajándékát, de végül belefáradt, s átadta azt Fentrőlvalónak, Zuhanás jövendőbeli apjának, jelezvén, vagy tartsa meg, vagy adja tovább. Fentrőlvaló álmában lepte meg ajándékával Anyát, aki első három gyermekének világrahozatalát pihente ki éppen akkor. Anya, habár fáradt volt, megörült, s hasában cipelte tovább, amit kapott. Ebből az ajándékból született meg Zuhanás, Anya és Fentrőlvaló gyermeke, Ártatlanság, Sikoly és Mélység legfiatalabb testvére. Anya, Zuhanás világrahozatala után még jobban kimerült. Ekkor jött Észrevehetetlenség, és oltalmába fogadta, puha ködével betakarta, így láthatatlanná tette őt kérői előtt.”

(Fűvér)

Ha egy tetszőleges pontban lágyan/puhán belehatolunk Verebes Ernő teremtett világába, majd pascali módon, két irányban meghosszabbított szemmel – egy, az asztal felé néző mikroszkóp és egy, a felhőket célzó teleszkóp segítségével – avagy a Harmadik Szem kinyitásával széttekintünk, számtalan, hagymalevelekként egymásra épülő univerzumot fogunk megpillantani, melyek a folyamatos megszilárdulás állapotában egzisztálnak, ám soha nem érik el ezt az állapotot (mint ahogy semmi sem a föld feletti ég alatt, és azon túl), így örökkön képlékenyek maradnak. De mivel ez a látvány az emberi szem (és elme) számára úgyszólván felfoghatatlan, az egyszerűség kedvéért osszuk csupán két részre ezt a világot – célszerű, hogy a metszéspontnak azt a bizonyos síkot vegyük, ahol behatoltunk, egyszóval saját énünket. Mit látsz, ha most szétnézel? Van-e értelme a „fentnek” és a „lentnek”? Bizonyos értelemben van – még ha tagadjuk is a teret. Azt láthatjuk, amint a széles mellű Gaia arcában az önmagából életre hívott Uranosz tükröződik, és fordítva. „Odalent” terül el mindaz, amit „emberinek” nevezünk, „odafent” pedig az, amit „mitológiainak” (tehát mélyen emberinek). Olvassuk csak el még egyszer a fenti idézetet! Lehetne ez egy részlet akár a görög mitológiából, vagy a mezopotámiaiból, vagy a germánból, és sorolhatnám... A Teremtés folyamatosan továbbíródik – mint ahogyan az apokalipszis is már réges-rég elkezdődött (jól látták ezt a germánok).

„...a művészet mindig, szüntelenül két dologgal törődik. Állandóan a halálon töpreng, és ezzel állandóan életet teremt. A nagy, az igazi művészet, az, amit János Jelenéseknek neveznek, és az, ami tovább írja.” (Paszternak) Ég és Föld egymás után sóvárgó tekintetéből még mindig képes kicsírázni a Mag, bár egyre inkább szenvedéssel teli a vajúdás, az ember folyamatosan és durván elválasztja egymástól az Eget és a Földet (szerencsére a Bárány/az Ember jó erősen megcsomózta az összetartó kötelet).

Amikor beszerzek egy új Verebes-kötetet, rendszerint rövid időn belül kétszer is elolvasom egymás után (aztán még el lehet sokszor!): először a felszínen hajókázva, nagyokat lubickolva az üde habok között, másodszor pedig nagy lélegzeteket véve, le-lebukva, mélytengeri búvárként, a sorok közé/mögé/alá. Másként fogalmazva: olyan módon olvasom ismét végig, ahogy Hrabal álmodó könyvbálázója teszi egyes művekkel a Túlságosan zajos magány c. kisregényében: egyszerre csak keveset „harapok ki” a szövegből, s lassan elszopogatom, mint a cukorkát. Első rápillantásra talán hermetikusnak tűnhetnek ezek az írások, de ha az ember figyelmesen olvas, hamarosan megfejtheti a szimbólumrendszerüket, s mint ősi, buja illatú virágok a bimbójukból, úgy nyílnak ki egymás után a szeme előtt a történetek teljes valójukban és szépségükben. Talán fokozottan vonatkozik mindez az Árnyak a tetőtérben c. novelláskötetre, mivel Verebes elbeszélői stílusa „letisztulni” látszik, nyelvezete „egyszerűsödik”, könnyebben „emészthető” a szöveg – a sok idézőjel pedig azért, mert valójában szó sincs itt holmi „leegyszerűsítésről”: maguk a Világok gazdagabbak, mint valaha (említettem, számtalan egymásra épülő univerzum!), viszont az „olvasmányosságnak” köszönhetően könnyebben elnavigál e tartományokat bejáró (űr)hajós.

Nem csupán az értelmi koncentráció segíthet bennünket utunkon – érzelmileg is fókuszálhatunk a szövegekre, hiszen Verebes prózája legalább annyira lírai, mint epikus. Különben is, „jobban lát az, aki álmodik, vagyis egy kicsit meghal” (Nőbekezdések). Mindemellett pedig érdekes módon „multimediálissá” képes tenni az egyszerű, fehér papírra vetett, fekete betűkkel, balról jobbra lineárisan haladó írást (és itt és most nem a fedőlapra és az egyetlen belső illusztrációra gondolok, melyek a szerző fivérének, Verebes Györgynek a munkáját dicsérik). Művészetileg is többrétegű, mégpedig azért, mert egyszerre irodalom is és zene is, amiről ír, az megelevenedik, ahogy A festő és a malom piktora a vásznon – a történet szerint is. A Célfotó kerékpárosa („Amíg megyek, létezem, biciklizem, tehát vagyok.”) ellenben maga dermedt egyszer csak fényképpé, ahogy „út és kerék megbékélt egymással”. Vagy a címadó elbeszélés báb hősei, akik a kulisszák mögött/fölött megelevenedvén valós színházat „csinálnak”, számos történet filmszerűen pereg (mint pl. Viannál vagy Nabokovnál). És sorolhatnám...

Ernő egyszer arról beszélt nekünk, nem tartja kizártnak, hogy majdan a tudomány is részét képezheti a művészetnek – azt hiszem, olyasvalamire gondolhatott, mint Hesse üveggyöngyjátéka. Persze, nincs ebben semmi utópia (Hesse prózája cseppet sem utópisztikus – talán kissé „misztikus” –, mint ahogyan Verebesé sem), hiszen minden művészet – megfelelő szögből vizsgálva természetesen. Az Univerzum vizsgálatával pedig valahogy úgy vagyunk, mint a Nőbekezdések egyik (bölcs) hőse, Gajin Predo a Nővel (aki magában szintén egy teljes és rejtélyes univerzum, mint tudjuk): „A nŐ masszírozása különleges szertartás, mely közelebb visz valamihez, ami különben sincs távol, csak éppen elérhetetlen.”

Szögi Csaba

(A könyv a zEtna gondozásában jelent meg 2007-ben.)