Könyvek, dokumentumok

Az egykori Jugoszlávia szétforgácsolódásának politikai dinamikája, a bebiflázandó iskolai tananyagok szájbarágóssága, a nemzetközösségi létmód édeskés mámora meg az ideológiai közhelyek mesterkélt túlfűtöttsége a vizuális penetráció és aberráció formáiban ölt alakot Fenyvesi Ottó legújabb kötetének képzőművészeti alkotásaiban. Az 1980-as évek első felében készült, a versszerűség karakterjegyeire módszeresen ügyelő kollázsok szófordulatai, felirat-töredékei és mondat-illesztékei archeológiai fogódzóként szolgálnak, egy letűnő korszak kihámozandó forrásanyagaként szemléltetve, hogy Jugoszlávia a hivatalos felbomlás előtt már régen szétesett, végleg összeomlott. Mintha Juhász Erzsébet 2001-ben megjelent alkotásának, Határregény című, posztumusz művének sorai elevenednének meg: „Az az ország, amelybe beleszületett, már megkezdte véres öldöklésbe fúló széthullását. Ekkor döbbent rá, hogy neki valójában sohasem volt hazája a szó valódi értelmében. Hiába tanították meg vele ennek az országnak a történelmét, nem jegyzett meg belőle semmit. Idegen és érdektelen volt számára minden. Talán azért, mert minden tankönyvben úgy fogalmaztak, hogy hazánk. Már kisgyerek korában is valamiképp viszolygást keltett benne e szó. Harmadikos elemista korában volt egy Természeti ismeretek című tankönyve. Az ötvenes években szokatlanul igényes kivitelezésben jelentették meg. Élvezettel lapozott bele, s nézegette a képeket, csak amikor becsukta, akkor figyelt fel igazán a borítólapjára. Rajta volt az akkori Jugoszlávia térképe, s alatta nagy betűkkel írta: HAZÁNK. Erre a kezdettől fogva benne lévő, lappangó idegenségérzetre, belső distanciálódásra akkor döbbent rá igazán, amikor megkezdődtek a délszláv nemzetek közötti egymás elleni uszítások.”
Az alkotó immár második kollázs-kötetébe gyűjtött műalkotásainak elemi erejű tapasztalata, hogy a szülőföld, a valamikori lakóhely, a haza bizonytalan fogalma a nemzet üresen hagyott helyét hivatott kitölteni a közösségi létezés szimbolikus struktúrájában, fantáziaképzet, szerkezetváz csupán, melynek révén egy soketnikumú társadalom homogén entitásnak tételezhette, álmodhatta önmagát. Az állam emancipatorikus nagylelkűsége a teljes körű kontrollig terjed, a normalizálás mindig az ideológiai ellenőrzés erősödését és erősítését jelenti, az egyetlen jó értelmiségi pedig a pártmunkás intellektuel. „Együtt a dolgozókkal”, „Dallal, tánccal, munkával építik a jövőt”, „Árnyékban a komoly témák”, „Moszkva aggódik”, tehát legjobb, ha a fiatalság nem lézeng összevissza, nem képzeleg szabadságigényeinek korlátlan kielégítéséről, hanem a jelképekben tobzódó hatalmi rend és hálózat iránymutatása szerint tevékenykedik, hogy a tervutasításos futurizmus energiái, a jövőbe vetett közösségi remények teljes mértékben kibontakozhassanak engedelmes közreműködésével. Az individualitás vonalán és a szellem síkján egyaránt hasonló felismerésekig ível és tágul a képek jelentésszerkezete, hiszen a művek elsőrangú vizuális konfigurációiból, sokszínű utaláshálózatából kiviláglik, hogy a nemzeti identitás olyan elemei, mint a hősök, mítoszok, szokások gyorsan megváltoztathatók, de maga az identitás (egy, esetenként több nemzethez és kultúrájához tartozás érzése) sokkal stabilabb.
Fenyvesi Ottó művészetfelfogásában, ifjúság definíciójában, azaz „A műkedvelés fiatalít” gondolatában, a „Zsenire várva” bizakodásában, a „Hadüzenet a giccsnek” eltökéltségében és a „Hiányban nincs hiány” apóriájában az etatista, tartományi önigazgatásos labilis univerzum kíméletlen leleplezése és szétzilálása nyeri el valódi értelmét. Szabadulás ez a feudálpatetikus, patriarchális kényelmesség birodalmától, balkanikus arculatától, az Ottlik Géza-i értelemben vett létezésszakma kiérlelése és kiteljesítése, amelynek intellektuális fókuszában aligha sütkérezhet és villoghat a pártértelmiségi. A partizán veterán-romantikából, a mozgalmár szócséplésből, a csöpögős vezércikk-szólamokból, valamint a bulvármédia nyelvi túlcsordulásaiból és a bombasztikus magazin-kivágatokból kollázsolt képek a nemzeti hovatartozással nivellált szociális elegy rafinált értelmezésével jutnak el a transznacionális szövetségi állami keret szarkasztikus újrarámázásáig.
A különböző jelképrendszerek, a sorsmetaforák és a mitologikus retorika felhasználása, a testvériség-egység illúziója, a nemzet(iség)i és nyelvi káosz, netalán a velük való visszaélés a legutóbbi időkben – mindezek egy sokkal szélesebb jelenségkör (a politika, a pártfunkcionárius folklór, a nemzet, a tér, az idő, a szomszédos etnikai csoportmintázatok stb.) vallási és szekuláris tartalmakkal való megtöltésének specifikus változatai és/vagy regionális manifesztációi. Fenyvesi Ottó műveinek rejtett alapkérdése: ha a kommunisták internacionalisták, akik elutasítják a nacionalizmust, a nacionalisták viszont rendszerint antikommunisták, akkor vajon a különböző nézetrendszereket, közösségeket, jelmondatokat és emblémákat a nacionalista politikai irányvonalak képviselői használták fel nagynemzeti terveikben, avagy pont fordítva, az előbbiek aknázták ki a nacionalista eufóriát és politikát, hogy elérjék saját meghatározott céljaikat.
A művész alkotásai a kultúra esszenciális eklektikusságából és hibriditásából merítik erejüket. Minden élő és dinamikus kultúra szakadatlanul kölcsönöz, rezervál, kisajátít. Összevegyít, csereberél, asszimilál, egyik kulturális részelemet kivonatolja, öblíti át újabb meg újabb kulturális velejárók és tartozékok segítségével, ezekből fogan, ezek mellett érvel, pozitívnak tudván feltüntetni azt a felépülési, elrendeződési és továbbterjedési módot, amely lényegében az ideiglenességen és a negáción alapszik. A Fenyvesi Ottó munkáin felbukkanó szó-együttesek grafikai, tipográfiai elrendezése, a címadás versszövegek létrejöttét imitáló karaktere, továbbá a képek manifesztumos irányultsága, kiáltványszerűsége és intermediális informativitása az antiművészeti, az ellenkulturális akciók és reakciók táptalaján kap erőre, tenyészik és burjánzik tovább. Pontosan azért, hogy minden olyan provokatív célzatú artisztikus operációt, vizuális absztrakciót, képi erodálódást, reklámipari és árukereskedelmi megnyilatkozást céltáblájává tehessen, amelyek valójában csak a még nagyobb termékfogyasztásnak adnak teret, a még szélesebb körű konzumálást irányozzák elő. A szegedi Impala Ház galériájában 2003 áprilisában rendezett kiállításnak megnyitóját tartó Szombathy Bálint szemléletesen érzékeltette: „Fenyvesi fiatalosan szertelen műhelyében a dadaista poétika egyik technikai bravúrja – tudniillik a destrukció – a rock’n’roll csapkodó pörölyévé, illetve a punk kultúra anarchista sarló-kalapácsává lényegül át. A szubkultúra egy sajátságos szegletében a nyelvtöredékek, a szöveg- és képtörmelékek lávaként fortyognak, szinte egymást nemzik újjá. Sajátos ellentmondás, hogy ezek a szélsőséges állapotok látványként határozottan vonzóak és élvezetesek.” Ugyanő emelte ki azt is, hogy az alkotó a „szó- és képözönben mintha csak a modern civilizáció drágaköveit keresné, valami morzsányi értelem után kutat, atipikus összefüggéseket emel ki a mindennapok kaotikusan pulzáló üzeneteiből”.
Az eredeti kontextusukból kiemelt, fotográfiákkal, vizuális jelekkel módosított, hol humoros és könnyed, hol pedig mélyenszántó komolyságú szókapcsolatokkal, mondategységekkel felületkezelt képarchitektúra zsibongása, dőzsölése nyomán az applikálás, a felragasztás, a mellétapasztás folyamatai, kombinációs fázisai homogenizálódnak. A sokneműség olyan sűrű állagúvá kondenzálódása ez, amely a multiplikativitásnak, a telítettségnek mint a nagy üresség teltségének a diadalát biztosítja. Fenyvesi Ottó kollázsai kortörténeti, művészettörténeti, kulturális intézménytörténeti, mentalitástörténeti, rocktörténeti, divattörténeti dekollázsok is egyben. Számot adnak az összeterelés, az egymáshoz illesztés, a tekercselés, a felhangosítás, az optikai illúziókeltés műveleteiről, és tanúskodnak a ráragasztás, a megbontás, a lecsupaszítás, a hangtompítás, a szétmarcangolás gesztusairól. Wolf Vostell-i alapú begyűjtő és újratermelő munka az övé, fellelt motívumok, magazinképek, újságkivágatok, plakátfecnik, szórólapok, poszterek reproduktív montírozása, inzertálása, egymásra hajtogatása, összetoldása, kasírozása, amely mindig a részletek összehangolásának, szétforgácsolásának a revíziója, a színskála átrendezésének és a tónusok kifakításának a szuperkontrollja is.
A szelekció és a kreáció identitáskülönbségének Marcel Duchamp-i felszámolásáról beszélhetünk, pontosabban a két tevékenységtípus magas szintű kiegyenlítéséről és kiegyenlítődéséről, amit jól megspékeltek az állítólagos értelmek hierarchiájának mesteri szétszerkesztésével, a mindenféle logikusság és teljesség parodisztikus dekonstrukciójával. A látóhatárnak és a mozgástérnek a jelenségek és a jelentések világában végrehajtott kitágítása ez, amely Fenyvesi Ottó képzőművészeti alkotásaiban, szépírói munkásságában mindig hangsúlyozott figyelemfelhívás a peremhelyzet éles kontrasztjainak és a centrális pozíció homályosságának kölcsönös feltételezettségére, fontosságára.

Virág Zoltán