Könyvek, dokumentumok

Tisztában vagyok vele, hogy cseppet sem elegáns olyan könyvet bírálni, amelyhez köze van az embernek, amelynek létrehozásában (akár olyan kevéssé is, mint itt én) részt vett. Ezért jó előre szólok, ami következik, az nem kritika, nem recenzió: eszem ágában sincs mérlegelni, pláne „objektíven” ítélkezni, az elfogulatlanságnak még a látszatát is messziről igyekszem elkerülni. Ha úgy tetszik, a következő sorokat nem az irodalmár írja, hanem a (saját munkájára is büszke) szerkesztő, vagy még inkább a (megbabonázott) olvasó. Személyesen és – úgymond – szakmailag is sokszorosan elfogult vagyok, a kötet lassú és – nem tagadom – gyakran fáradságos születését a lehető legközelebbről figyeltem.
És akkor rögtön erről a fáradságról: Kollár szövege a legkevésbé sem könnyed olvasmány. Ritmusa feszes, képei gyakran metszőek, élesek, fájdalmasak. A könyv szinte minden szövegén valamiféle (nem látható, mégis érzékelhetően egy irányba tartó) akarat érződik, küzdelem azért, hogy a szövegek beszélője – ha csak egy-egy sor erejéig is, de – uralni tudja az uralhatatlant, hogy képes legyen azt és úgy mondani, amit és ahogyan gondol. A törekvés szükségszerű (és bevallott) kudarcánál fontosabb, hogy ez az újra és újra nekifeszülő, nem ritkán csikorgó, és az olvasó számára gyakran kifejezetten kényelmetlen akarat megállíthatatlanul sodor bennünket a szövegek által felrajzolt kétségek közé.
Annál is váratlanabb az olvasónak ez az elköteleződése, mivel Kollár szövege messzemenően személyes (s így talán lírai?): „kihallgatott” beszéd, az olvasótól elforduló monológ. A legintimebb, legszemélyesebb pillanatok azonban egyszerre számunkra is téttel kezdenek bírni, a versben beszélő hang (ritkább) nyugalma és (gyakoribb) bukásai az olvasó nyugalma és bukásai. A kötet verseinek többsége a – szó pozitív és negatív értelmében egyaránt – patetikus („ezüstös szederinda-hajtások”, „zöld üveg alatt búvó páfrányok”, „hol a mályvakert, a kisház, a tökfőzelék?” ), a pátosz felvállalása azonban, éppen esendőségéből adódóan őszinte, éppen őszinteségéből adódóan hiteles.
A kötetben beszélő hang meghatározó élménye az idegenség és otthonosság furcsa, kiegyensúlyozhatatlan, rögzíthetetlen feszültsége, pontosabban talán: állandó billegése. Ez az idegenségtapasztalat Kollár költészetében nem szűkíthető kizárólag a többségi lét – kisebbségi lét tapasztalatára, illetve a(z) (állam)határokon keresztüli „ingázás” állandóan megújuló és ezért folyamatosan újraértelmezendő idegenségélményére; a jelen és a múlt viszonyát is áthatja: nem ritkán olyan meghitt, intim, „sajátnak hitt” pillanatokban lesz meghatározó, mint a családi fényképek nézegetése: („Idegen rokonok, ismeretlen / szélfútta koponyák – a háttérben falnak támasztott, / férfivázas biciklik”). A kötet legizgalmasabb szövegeiben a versek által megkreálódott személyiség saját magát is idegenként szemléli: hol az előző kötetben is kulcspozícióba kerülő janicsárallegórián, (Mint a mesében a gyáva janicsár, / aki mindig hibát hibára halmoz, / és veszélyt érez minden árva neszben, /alig él, lihegve tapad a falhoz;”), máshol például az ember bőre alá költöző állat képzetén keresztül („Bőröd alá költözik néha egy állat, / felfal ott mindent, amit találhat, / roppan a tested, a roskatag oltár, / nem lehetsz többé, aki voltál”).
A teljes szöveg egyik kulcsmotívuma a saját jelen, a saját testiség idegenként való megélése: („Istenem, megroppanó üvegcsontjaim / mióta nem ismerik a labdát a puha talajba varrt / üvegpázsiton / És mikor híztam bele ebbe az ismeretlen testbe”) A kötet címadó ciklusa (formailag és tematikusan) szintén valamiféle idegen testként ékelődik a kötetbe. Az elpusztult, ugyanakkor nagyon is élő Szarajevóban szerzett személyes élményeket valamiféle nehezen érthető veszteségérzet, önironikus pátosz, nosztalgia hatja át, miközben nem dönthető el, az önirónia tulajdonképpen mire vagy kire is irányul. Szarajevó élménye a beszélő számára a legteljesebb mértékben kisajátíthatatlan, idegen („szarajevóban nem lehetsz szarajevói”) „pusztulása” azonban egyértelműen saját veszteségeként tűnik fel.
Kollár Árpád gyönyörű kiállítású, kimagaslóan kiforrott kötete nem csupán egy földrajzi vagy nemzetiségi értelemben vett kisebbség határhelyzetének problémáit tematizálja, de azokon keresztül egy egész generáció kínzó kérdéseit fogalmazza meg zavarba ejtő pontossággal.

Mészáros Márton