Könyvek, dokumentumok

Hász Róbert második regényének alaptörténete a szerző Új Forrásnak adott nyilatkozata szerint „egy közelebbről meg nem nevezett (fiktív?) országban” játszódik. Két helyszínen, egy határ közeli, sziklás vidék elfeledett helyőrségében és ugyanezen ország síksági, többnemzetiségű közegében, de végül egy harmadik, karakterében ezektől elütő helyszínen, egy tengerparti város kikötőjében zárul.
A helyőrségben nem mindennapi dolgok történnek a katonákkal, akik már maguk sem tudják, mióta állomásoznak ott, úgy érzik ugyanis, kizökkent velük az idő „normális” menete, és újra meg újra átélik, megélik emlékeiket. Ez a helyszín nem lokalizálható pontosan, annyit tudni róla, hogy valahol a tengerpart és egy másik ország közelében fekszik, és a katonai térképeken sincs rendesen bejelölve az ide vezető út, ugyanis a jelölt ösvény helyett meglepetésre betonút fogadja, fogadná az ide érkezőket, ha járna erre valaki is. Azonban nem jár, úgy tűnik, mindenki megfeledkezett róla.
Livius, a kötet főhőse például úgy tudta, hogy futárszolgálata idején töviről hegyire bejárta az egész környéket, ennek ellenére mégsem fordult meg itt egyszer sem, ráadásul valamilyen oknál fogva a parancsnokságon sem tudtak a helyőrség létezéséről, mielőtt a parancs megérkezett volna, hogy Liviust át kell helyezni a Végvárba.
Ez a szituáció termékeny értelmezői feszültséget generál, hiszen egyrészt adott egy a társadalmi, történeti háttér alapján többé-kevésbé lokalizálható helyszín, az Ex-Jugoszlávia montenegrói hegyvidéke, másrészt a regény világán belül komoly lokalizációs nehézségekbe ütközünk. A Végvár ezért, mint egy realitás nélküli terület, baudrillard-i értelemben szimulákrumszerű helynek tekinthető.
Míg a szereplők teste látszólag a Végvárban, addig pszichéjük valahol másutt, emlékeik világában található, mintha narkoleptikus állapotban lennének. Livius ilyen szituációban nyit rá Divljak őrmesterre, aki ekkor semmit sem regisztrál a történtekből, később mégis rátámad a hadnagyra emiatt. Ebben az állapotban a Végvárban időtlenségben élő katonák a narrátor közlése szerint ismét átélik emlékeiket, egy helyi elmélet szerint azonban többről van szó, egyszerre vannak jelen mindkét világban, vagyis nem pusztán újraélik emlékeiket, hanem meg is élik azokat, miközben testi mivoltukban az eldugott és titokzatos helyőrségben maradnak.
A Végvár lakóival rejtélyes dolgok történnek. Mindenki megfeledkezik róluk, sosem érkezik ide posta vagy élelmiszer-utánpótlás, mégis nap mint nap mennyei lakomával tud szolgálni a főszakács, ami már-már a Nagy zabálás hedonista vonásait idézi, s mikor az ezredes ismét „háborúsdit akar játszani”, titokzatos módon a lepecsételt szekrényből is eltűnnek a fegyverek.
Az idő kizökkenésére, az emlékek megéledésére magyarázatul több elmélet is születik a helyőrségben, melyek mitologikus világmagyarázatokként versengenek egymással. Így Kuhn tudományelméletének kifordításával a világmagyarázó disciplinák, az empirikus tudományok és a különféle filozófiai irányzatok versengése elé görbe tükröt tart a regény. A műben egyik paradigma sem tud dominánssá válni, hiszen a felmerülő anomáliákat egyik sem tudja maradéktalanul kiküszöbölni, a „tudományos közösségek” szüntelen harcban állnak egymással, a „tudományos forradalmak” pedig gyakorlatilag lehetetlenné válnak, hiszen e közösségek hitvitákat folytatnak, és nem állnak valódi párbeszédben egymással.
Az ezredes vezetőhöz méltó, világunkban empirikusnak tetsző, ám bizonyítást nem nyerő elmélettel szolgál, mely szerint az ellenség mérgezi ideggázzal az itt élőket, ezért azok hallucináció áldozatai lesznek. Az ezredes megszállottan várja a határ túloldaláról érkező ellenség támadását. Nincs kétsége létezésük felől, működésüket számtalan jelből véli kiolvasni, többek között „látta” őket az éjszakai őrjárat során, ső, meg van győződve róla, hogy Vlajót, az eltűnt vagy elszökött katonát is ők ejtették fogságba.
A regény előképe Dino Buzzati A Tatárpuszája, mely egy lokalizálhatatlan, határ menti, szimbolikus jelentőségű Erődben játszódik. A Tatárpuszta főhőse Drogo, az ezredeshez hasonlóan, hiába várja kitartóan egy életen át az ellenséget, hogy hősi eszményeihez méltón megütközzön velük, а háborúra akkor kerül sor, amikor ő már öreg és beteg, így a harc előtt el kell hagynia az Erődöt. A Végvárban Hász iróniával vegyített tragikus megoldása szerint az ezredes paranoiája odáig fajul, hogy saját katonáiban véli felfedezni ellenfeleit, s miután lövöldözni kezd rájuk, épp jobbkeze és „fegyverhordozója”, Divljak lövi le őt.
A Végvár a klasszikus és a metafizikus detektívtörténet elemeit vegyítve építkezik. A klasszikus detektívtörténetekben adott egy rejtély, egy detektív, és adottak a bűnjelek, melyek elvezetnek a megoldáshoz. A narratíva legtöbbször lineárisan halad előre az időben, a történet jól körülhatárolható térben játszódik, a szereplők pedig egységes szubjektummal rendelkeznek. Ezek a történetek az igaz és hamis oppozíciói mentén strukturálódnak, ennek megfelelően empirikus bizonyítékok és észérvek segítségével megoldható a rejtély, ami arra enged következtetni, hogy e művek felfogásában a világ megismerhető és megérthető.
A klasszikus detektívtörténetekben a szerző hivatalos idegenvezetője a detektív, aki az olvasót az ellentmondó információk sokaságában többé-kevésbé kész értelmezésekkel látja el. Ez a krimi az olvasó beavatatlanságára épít, aki a történet előrehaladtával egyre több és több információban részesülve, a detektív nyomában haladva részese lehet a bűnténymegoldás intellektuális izgalmának.
A metafizikus krimiben ettől eltérően felbomlik a hagyományos tér- és időszerkezet egysége, már nem törvényszerű, hogy az olvasó eljut a megoldásig, illetve korántsem biztos, hogy egy megoldás van, így az eldönthetetlenség révén elmaradhat az olvasói katarzis is. A metafizikus detektívtörténetekben nem a felderítés izgalma a lényeg, nem e köré szerveződik a történet, hanem ahogy Bényei Tamás fogalmaz, az értelmezés nehézsége, az egyféle olvasat problematikus volta tematizálódik. A metafizikus detektívtörténetek az olvasás allegóriájává válnak azáltal, hogy példázzák, nem tartható az az álláspont, hogy csak egyetlen olvasási stratégia létezik, példázzák az olvasó és a szöveg interakciójából születő értelmezések szóródását.
A Végvárban empirikusan nehezen magyarázható rejtéllyel van dolgunk, ráadásul a kérdés középpontjában maga az idő áll, melynek „kizökkenése” következtében a szereplők szubjektuma olykor megtöbbszöröződik. Livius klasszikus detektívként szegődik a rejtély nyomába, és sokáig úgy tűnik, nincs megoldás a problémára, a különféle lehetőségek közül egyik sem abszolutizálódik. Ezt az eshetőséget erősíti az, hogy metafizikai problémával van dolgunk, s hogy a klasszikus detektívtörténetekből és kalandregényekből ismert rejtélyes üzenetek kulcsa a szubjektumtöbbszöröződés szimbóluma, a tükör lesz, Livius rejtvényének megoldása pedig maga a nyelv.
A hadnagy a részinformációkat összerakva végül mégis megfejti a titkot, s eljut az olvasóval együtt a marsall holttestéhez. A rejtély több részletére, például a fegyverek eltűnésére vagy a mindennapi élelem megjelenésére empirikusan is magyarázható megoldást talál Sljoka, a titok, a marsall őrzőjének személyében, és végül az emlékek megéledésének okára is rábukkan. Így ha az olvasó intellektuális kielégülést várt, akkor nem csalódott, ha metafizikus elbizonytalanítást, részben, egészen a regény palinodikus zárójelenetéig. A kettősség szempontjából azonban lényeges, hogy végül tapasztalati világunkból mégsem találunk magyarázatot a legfőbb titokra, hiszen habár a jelenség okára fény derül, ez önmagában nem elégséges a jelenség magyarázatához. Ezért a rejtély megoldásával lezárul ugyan a klasszikus detektívszál, ám a metafizikus detektívtörténet szempontjából fontos allegorézis megkövetelve az újraolvasást csak ezen a ponton indul el.
Bár a katonai szolgálat gyakorlatilag végtelenre nyúlik, érthetetlen módon senki sem akarja elhagyni a helyőrséget. Úgy élnek itt vízióiktól kábultan, mint egy nyáj a biztonságos karámban, ahol „megvan mindenük”, legalábbis ami testi szükségleteiket illeti. Amikor a marsall testét meglátja Livius, régi beidegződések törnek elő belőle, visszaemlékszik azokra az időkre, amikor még a marsall élt. A marsall olyan volt a nép számára, mint egy pátriárka, aki halála után őrzi a nyájat, az emberek biztos, gondtalan és tudatlan ösztönlétben részesültek neki köszönhetően.
Megkapták, amire szükségük volt, hiszen a marsall kielégítette a karámon belül élők megfellebbezhetetlen gondoskodásigényét. A helyőrség, ahova a marsall holtteste került, ilyen hellyé változott, az emberek itt ösztönlétben élnek, valami megmagyarázhatatlan kábulat tartja őket fogságban. A marsall holttestének eltávolítása a fővárosból tulajdonképpen post mortem apagyilkosság, az új vezetők Ödipusz-komplexusainak kiküszöbölését segíti elő, a marsall ugyanis nem hagyott nyugtot nekik, s ők így kívántak megszabadulni tulajdon emlékeiktől. A test hiányának betöltését pedig annak sokszorosított másával kívánták meg elérni, testét felváltották a róla készült fényképtestek, melyek jelen vannak mindenütt az országban.
A vajdaságiként lokalizálható lugas a regény másik szimbolikus helye, a szöveg folyton visszatér ide a történetmondás különféle időhurkai után, minek következtében az olvasó egyre több információ birtokában, egyre nagyobb rálátással rendelkezik. A kert és a lugas vad és buja, észrevétlen összeolvad a kerten túli természettel, ahogy Livius is szinte észrevétlen csúszik át egyik világból a másikba. Fabrió metszőollója pedig nem vág rendet ebbe a kuszaságban, ami jól példázza a különféle idősíkok és terek, valamint a reális és az imaginárius egymásba gabalyodását, amit lehetetlen az olvasás, az értelmezés során teljesen megszüntetni, mert nem elmaszatolásról van szó, hanem szerves egymásba épülésről.
Liviusz mindenütt másutt idegennek érzi magát, nem találja helyét környezetében, úgy érzi, kénytelen kilépni belőle. Sem a falusi, sem a városi közeg nem felel meg neki, persze а védettség érzetét nyújtó lugas is csak időlegesen, míg a családi titkok ki nem mondódnak, és így el nem veszti intimitását, védettségét az is. Livius a katonaságban sem találhatja meg az otthonosság érzetét, ott ugyanis síkságiként ismét szüntelenül idegenségével szembesíti hegyvidéki környezete. A helyőrsében ugyanakkor egy időre őt is rabul ejti a karám otthonosságának érzete, amitől csak nagy nehezen, a test megpillantása után tud megszabadulni. A helyőrsétől a bénultsággal egyetemben elidegeníti az emlékekből fakadó nosztalgia, s e síkság felé irányuló nosztalgikusság arra figyelmeztet, az idegenség érzetével együtt jár valamiféle otthonosságtudat, otthonosságvágy is.
Az idegenségérzet nem uralja teljesen a regényt, melyre végig jellemző a nosztalgia alakzatába csomagolt, a feszültségek mögött megbúvó otthonosságkeresés is. Ez az otthonosság azonban az emlékezetáttétel miatt nem törhet a felszínre, így kénytelen a helyőrségből továbbállni a főhős, azonban ekkor már nem térhet vissza az emlékek szintjén újra- meg újrakonstruálódó lugasba, az elveszett édenbe. Az újabb kilépés után egy ismerős és a tenger végtelensége fogadja, melyben így mégsem a végleges kilépés, hanem a keresés szüntelensége mutatkozik meg. A Végvár ezért amellett, hogy az emlékezet és az idő regénye, egyben az idegenség és az eltűnés regényévé válik, és ezzel szoros összefüggésben az otthonosság szüntelen kutatásáé is.

Kollár Árpád