Könyvek, dokumentumok

„...és ezek az almavirág színű hópelyhek, mihelyt a vízhez értek, azonnal elolvadtak és nyom nélkül eltűntek, mintha nem is léteztek volna soha;
miközben a hely, ahova estek, utána már mégsem volt ugyanaz.”
(Danyi Zoltán)
A villamoson szeretek olvasni. Ez amolyan pesti divat már: mindenki útközben olvas.
Általában 4 megállót megyek, aztán átszállok. Olyankor megnézem az oldalszámot, és egészen addig hajtogatom magamban, hogy például 49, amíg elő nem tudom venni újra az adott könyvet és olvashatok tovább. Egy óra út oda, egy óra út vissza. Minden nap. Unom a tájat, inkább olvasok.
Nagyjából már nem zavar a zaj, az ajtók összezáródását jelző csörömpölő hang, az utasok pletykái, veszekedései. Mondjuk ebben lehet mérni is a könyvet (az irodalmat úgysem lehet, meg minek is), hogy mennyire jó: lehet-e belemélyedni kellőképpen (amennyire jólesik), mennyire záratja ki velem a külvilágot.
A Hullámokat is a villamoson kezdtem el olvasni. Felszálltam a Boráros téren, gondoltam, a 11 megálló épp elég lesz, hogy beleolvassak. A baj ott kezdődött, hogy mire felemeltem a fejemet, már láttam, hogy nemhogy túlhaladtam a célállomáson, de a végállomáson dekkolok könyvvel a kezemben, és szállnak fel az új utasok. Először csak mosolyogtam. De mikor visszafelé sem vettem észre, hogy már elhagyta a villamos az átszállási megállót, kezdtem ideges lenni. Leszálltam morogva, és átsétáltam a másik oldalra, hogy a másik irányba közlekedő villamossal visszamenjek végre a Margit hídhoz. De megint a végállomáson kötöttem ki. Akkor becsuktam a könyvet, mert rájöttem, hogy addig fogok villamosozni félkörben Budapesten, amíg el nem olvasom az egészet. Átszálltam buszra, hogy inkább ott próbálkozzak, az mégiscsak zörög, büdös, ömlik be a kipufogószag. (Pont mint a könyvbéli, kafkai gyakorisággal járó buszokba.) Persze ez sem volt megoldás, az Óbudai temetőnél szálltam le, mert üvöltött a sofőr, hogy ez garázsjárat, mit akarok én a garázsba menni vele?
Összeráncolt homlokkal gyalogoltam végig a Bécsi út mentén, és arra gondoltam, hogy ez a könyv olyan: nem engedi hazamenni az embert.
Körülbelül havonta újraolvasom. Nem az egészet, bár van, hogy igen. Néha már útközben is, és végül sikerül mindig hazajutnom.
Ez a szöveg dolgozik magában, bennünk is. Annak ellenére, hogy teljesen letisztult, a mondatok befejezettek, a történet lezárt, a belseje: maga a tartalom és az ember lelkén lecsapódó mondanivaló folyamatos munkában marad, járja át az agyat, az emlékeket, fel-felötlik egy gondolat, el nem varrott szál.
És azt hiszem, az a jó szöveg, ami működteti magát az embert, de nem csak mint befogadót.
Körülbelül havonta újraolvasom a könyvet. A mondatok danyisak: precízen megszerkesztett, épp időben lezárt gondolatok, egymásba bökő mondatok, a tőle megszokott ritmusban és feszességben.
Ezek a fejezetek időt hagynak nekünk. Érzékenyen bánnak velünk, még ha mi próbáljuk is felületesen, gyorsan elolvasni őket. Ez a szöveg emberibben viszonyul az olvasóhoz, mint az olvasó olykor a szöveghez. S azért érdemes újraolvasni, mert mint egy szeretettel teli ember: van, hogy újra újat mond, vagy van, hogy ugyanazt, de másképp. Mindenesetre mindig tapintatos türelemmel. Mintha egyre közelebb vinne ahhoz, amit belőle meg lehet érteni, vagy általa elfogadhatóbbnak lehet tekinteni.
Ezekben a fejezetekben olyan finomsággal rajzolódik ki a szereplők alakja, személyisége, mint maga a szövegbe font ritmus, az általa megrajzolt ismerős, ám távolítani vágyott világ, s a sajátságos hangulat, pont olyan finomsággal, mint egy átgondolt mozdulatokkal vert csipke, csak kevésbé kiszámítható mintát lát az ember végeredményképpen.
A szöveg lüktetése és olvasás után is folytatott munkálódása viszont pontosan mint a vízbe dobott kavics: koncentrikusan húzódó körökben érezteti az olvasóval a felszín alatt meghúzódó feszültségeket, életben tartott fájdalmakat, fontolgatott tehetetlenséget, s az ugyanabban a pontban maradás remélt lehetőségeihez való értelmetlen ragaszkodást, hogy majd úgy és akkor lesz a legjobb, ha minden marad a régiben, hiszen a dolgok változnak, ha erőltetjük, ha nem.
S ahogy a könyvbéli történetben: a próbálkozások és feszültségek ellenére, bár minden marad a helyén és ugyanúgy, valami mégis tud változni.

Terék Anna