Könyvek, dokumentumok

Szakmány György könyvét a megjelenésekor olvastam – viszont még mindig aktuális.
Az alcíme szerint széppróza, de nevezhetnénk novellafüzérnek, életképeknek, kordokumentumnak, fejlődésregénynek is. A 12 rövidebb-hosszabb novella főhősei, szereplői a múlt évezred végén magukra találó/ismerő, a társadalomból menekülni akaró, de elszakadni nem tudó fiatalok, s azok családja. A narrátor Futrinka Balázs, az ő családjának és barátainak sorsán keresztül elevenedik meg a vajdasági magyarság (egyik) sorsdöntő évtizede. Balázs középiskolásként jelenik meg az első oldalon, és mint katonaviselt ember int búcsút (?) az olvasónak. Mindent megismerünk, átélünk, amit csak egy fiatal férfiú átélhet(ett) akkor itt: középiskolát, egyetemi életnek nevezett vergődést, menekülést (Hogy mi elől? A dilettáns tanszék, az amatőrizmus, a korrupció?), hogy azután hazatérjen, mert mégiscsak ez az élet, az igazi élet, ahol irodalmi anyagot talál.
Olvasás közben sok emlék jutott eszembe nekem is, és érdekes volt visszaemlékezni arra, hogy is éltük túl azt az időszakot. Csak humorral lehetett, s ezek a történetek is tele vannak humorral, gúnnyal, az ember nem a rosszra emlékezik általuk, hanem arra, milyen sokat is nevettünk akkor a helyzetünkön. Mert másképpen nem lehetett túlélni. A kötet híradás rólunk, más szempontból mutatja be az itteni életet, mint a korban megszokott híradások.
Csodálatos lelkivilága van a vajdasági magyaroknak. Ezt a főhős is észreveszi, megírja, miközben sorra veszi a kollégiumban lakó határon túli diákok viszonyait: a kárpátaljaiak szegények – még nálunk is szegényebbek -, az erdélyeik önérzetesek, és úgy szerveződnek, mint a maffia, a felvidékiek rendesek, csak velünk van mindig gond (persze csak azért, mert minden érdekel bennünket, mindenről van véleményünk), de persze ez bennünket nem érdekel. Az élet, az igazi élet ott van, ahol mi vagyunk.
Számunkra ismerős helyzetek – infláció, kényszersorozás, menekülés, menni vagy maradni kérdése – elevenednek meg a történetekben amolyan sírva is vigadunk módon, mert mi mást tehet az ember, ha segíteni nem tud magán?
A kisebbségi lét különleges helyzetét, az ehhez tartozó marakodást, vidékiséget, kultúrát egyes írásaiban erősen bírálja, de miért ne, hiszen igaza van. Csupán csak annyit tesz, hogy megírja, mi a véleménye a kulturális életünkről.
A kötetben mindenki megtalálja magát, felismerik magukat a szülők, a nagyszülők, a Szerbiában és Magyarországon tanuló egyetemisták, azok, akik leléptek, és azok is, akik maradtak.
Rólunk szól, a mi életünkről, kapcsolatainkról, gondolatainkról. Megmutat bennünket: Íme, ezek vagyunk, nem mindig rendesek, nem mindig jók, de mindig feltaláljuk magunkat, a kést a másik szívébe döfjük (hogy lássa az arcunkat), és nem a hátába, szeretettel fogadjuk a vendégeket, de megjegyezzük, ha a vendéglátás egyoldalú, büszkék vagyunk arra, hogy mások vagyunk mint az „itteniek” és az „ottaniak”. Mindig vágyakozunk valahova, de a végén Apu úgysem megy sehová.

Hicsik Dóra