Könyvek, dokumentumok

Létezik egy elmélet, mely szerint a dolgok mindig a helyükre igazodnak, a tárgyak és gazdáik mindig egymásra találnak. Valahogy így vagyok én általában a könyvekkel is, sokszor a legváratlanabbul jutnak hozzám / jutok hozzájuk.
Olmóba menet. Szeretem a zöldet, talán így kezdődött az ismeretség. A többi meg már a szokásos módon alakul: végigsimítom, kinyitom, megszaglászom, tapogatom, eleje-hátulja, véletlen beleolvasás, tartalomjegyzék, majd első laptól az utolsóig. Ismeretséget kötni egy könyvvel néha izgalmasabb, mint emberekkel.
„Reggelente fehérbe öltözött cseresznyefa mosolyog rám.
Háttal az ablaknak azt kérdezed, a kedvem miért derűs.”
– az első véletlen, és azóta is a legkedvesebb vers a kötetből. Hasonló apró megfigyelések, a mindennapok észrevétlen tündökléseinek elbeszélése teszi intimmé a kapcsolatunkat, mintha én is megleshetném a titkot, amelyet csak a vers beszélője lát.
„Egy pillanat: a szemem elé táruló kép
a te látószögedből nem látható.
Kenyérfalat a csőrében, veréb ugrál
a gépkocsitetőn”
Bálind István rajzai a borítón és a versciklusok kezdetén egyszerű, könnyed kis képtörténetek, melyek nem akarják túlharsogni a verseket. A hagyományos illusztráció mellett azonban más képiség is megjelenik a kötetben: festmények és fényképek, amelyekről verset ír Horváth Ottó, valamint a saját képzeletedben alakuló képek az évszakok, fények, illatok és érzések következményeképpen. A kötet képisége többszörös szűrőrendszert eredményez, talán már nem is ezt a világot nézem, általa-a versről írok, amit a képről írt a költő, amely képet egy művész festett / fotós készített arról a világdarabról, amelyiket abban a pillanatban megörökíteni kívánt.
Az évszakok motívuma mint a legjellemzőbb hatás életünkben, a versek alapélményében is jelentős helyet foglal el, állandóságuk és váltakozásuk hullámzik a versekben. Beismerése következik annak, miszerint „jóból is megárt a sok”, a tavasz is halálosnan unalmassá válhat, az állandóság teherré alacsonyíthatja a szeretett dolgokat is. A változás mint szomorú sejtelem körvonalazódik:
„A dombokon terjed az ősz.
Titkon, ködfátyol alatt.”
Vagy:
„Senki nem ígért örökös nyarat”
és
„A tavasz észrevétlenül elrúgta magát az ősztől”
Az se jó tehát, ha állandó, de a váltakozás is mintha jogtalanul meglopna kicsit. A természet forog, a szél pörgeti az eseményeket, a fény megvilágítja, az eső és a köd elhomályosítja az érzéseket.
A nézelődő csendje szól a versekből, azokat a csöndeket suttogja ki papíron az én, amelyeket nem mondana egyébként, és amely csöndek néha fontosabbak, mint a világba kiabált szavak. A csönd ad keretet a tájnak és érzésnek, mint ahogyan a valós festményt a képkeret határai tagolják. Papíron hangosodik ki a képen látott tehén kolompjának a csöndje, a csalogányok megszakítják énekük a magnólia rügyéből kicsorduló csönd miatt. A lírai én azt mondja, „Nem kell elképzelned a kabócadal keretébe foglalt csöndet.”, s te máris azon gondolkodsz, milyenek lehetnek ezek a csöndek. A versek világában a csönd elveszíti a némaság és üresség funkcióit, és valami új hanggal tölti ki a sorokat.
Olmóba menet. Tehát utazás, változás, ezáltal a régi és az új összeütközése. Eredménye az emlékezés, amely viszont csupán az elfeledett emlékek maradéka, az egésznek csak csonka váza. Az emlékezés mögötti feledettet lenne jó megtalálni. Azonban színüket vesztik a helyszínek, megöregszünk, az eltávozás és a visszatérés már valószínűtlennek tűnik, nyoma veszik az embernek az út vége felé, vagy talán már útközben. Majd felsejlik a bibliai kezdet és a vég a porban és hamuban.
A visszatérés majdnem olyan keserű, mint az eltávozás, hiszen a távollétben történt változás majnem olyan idegenséggel tölt el, mint a teljesen ismeretlen, talán kicsit még keserűbb is, hiszen magába foglalja a dolgok elvesztését:
„Itt valaki valamit elmozdított.
Az otthonod a láthatárról letaszítva.”
Egyetlen mondatba sűrítve ezek a csöndüzenetek az állandóról és a változóról szólnak, s útravalóul a költői javaslattal engedi letenni magát a könyv:
„Ki kellene nyitni a fejünk fölött
ezeket a szavakat, akár egy fehér napernyőt,
a minden gondolatot megolvasztó nap alatt.”

Mikuska Judit