Könyvek, dokumentumok

„[...] kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha kénsavval bevont söprűnyéllel erőszakolnának meg naponta háromszor.” (Jódal Kálmán: Agygyanta)
Bevallom, egyszerre vagyok izgatott és szkeptikus, amikor „importált” tanulmányírók tollából olvasok a vajdasági magyar irodalomról. Érdekel, miként értelmezik az itteni szerzők szövegeit a mindenkori benneállás tapasztalata nélkül, hogyan helyeződnek át a hangsúlyok egy külső szemlélő horizontjából, miben látja írásaink ütőerejét egy klikkektől független szakember. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy – bár sokszor és sokan pálcát törtek fölötte – a vajdasági magyar író, ez a különös állatfaj nincs kiveszőfélben, provincializmus ide vagy oda, még mindig izgalmas kutatási témát szolgáltat. Sőt úgy látom, a nyolcvanas évek nagy fellendülése után reneszánszát éljük az irodalmunkkal kapcsolatos tudományos igényű munkáknak, amelyek egy-egy újabb fejezetét képezik irodalomtörténet-írásunknak, és egy lehetséges, a közeljövőben megírandó irodalomtörténeti összefoglaló kiindulópontjául is szolgálhatnak. Ilyen fontos állomás Virág Zoltán legújabb, A szomszédság kapui című kötete is, melynek homlokterében az általam „balkáni európaiságnak” minősített vajdasági magyar irodalmi attitűd áll, amely az Új Symposion megalakulása idején „»megannyi ihlető élvezetet talált a különbözésben«, ezért a peremhelyzetű létezésből, a szétszóratottság tapasztalatából, a minoritárius beszédmódokból »olyan modern lírai és narratológiai szövegeket hozott létre (Domonkos István, Tolnai Ottó, Végel László stb.), amelyekhez hasonlóakra Magyarországon még majd tíz évet kellett várni«”. (50.) Az ifjúsági tribünös hangütéssel, a nemzedékiség hangsúlyozásával, a délszláv hagyományokból szabadon építkező, erőteljesen fellépő symposionisták, „a margó vándorai” felszínre hozták a Nyugat elnyomott génterületét: „Európa tudattalanja voltaképpen a Balkán mintájára épül fel, s a másság balkáni álöltözetében a saját elfojtásait, önmaga elnyomott idegenségét veszi tudomásul.” (120.)
Hogy Vajdaságban a hatvanas években már nem volt új keletű ez a hozzáállás, arra Virág Zoltán Szenteleky Kornéllal kapcsolatban is szolgáltat bizonyítékokat. A trianoni békediktátumot követően valamennyi centrumtól elszakadt egykori nemzetrész másként igyekezett újradefiniálni önmagát, meghatározni saját kisebbségi léthelyzetének mibenlétét. Az erdélyiek például a Kós Károly-féle transsylvanizmust és ezzel a dicső történelmi múlt felé fordulást választották, irodalmuk emblémája a kagyló beszennyeződése által keletkező igazgyöngy, a produktív fájdalom metaforája lett. Nálunk azonban az újraszerveződő művelődési élet más irányzatot jelölt ki tájékozódási pontul: az Hippolyte Taine miliőelméletén alapuló coloure locale elvét, a helyi színek megfestésének igényét. Ennek megalapozásában a legnagyobb szerepet kétségtelenül Szenteleky játszotta, aki a kulturális heterogenitást tükröző kompozit kultúra létrehozásában látta az itteni irodalom jövőjét. Ez leginkább européer szellemiségéből fakadt, amivel viszont – ahogyan azt Virág Zoltán egyik kritikájában írja – Bori Imre a róla szóló monográfiában, annak minden tudós számára iránymutató jellege ellenére szinte nem is foglalkozik. Ezt a hiányt igyekszik pótolni a szerző, akinek az Új Symposion generációváltásait tárgyaló dolgozata talán az egyik legkevésbé vitatható szövege A magyar irodalom történeteinek, vagyis a NeoSpenótnak.
A most megjelent kötetben olyan tanulmányok olvashatók, amelyeket Virág Zoltán 1990 és 2009 között publikált, tehát majdnem húszévi kutatómunka termésébe nyerhetünk bepillantást általuk. A könyvben foglalkozik például a folyó, a delta és a tenger kulturális alakzataival, Tolnai Ottó – Losoncz Alpár szavaival élve – „totális iróniájával”, Böndör Pálnak a peremjárat mikrokozmoszához kapcsolódó költeményeivel, Maurits Ferenc ön-lét-jellemző vonalgörbéivel, Juhász Erzsébet prózájával, melyben „a mindig hiányzás válik a létezés szimbolikus gyönyörállandójává” (115.), de részletes „nyulológiát” mutat be Balázs Attila Cuniculusának ürügyén is. A számomra leginkább figyelemreméltó szövegek mégis Jódal Kálmán kései avantgárd, posztkonceptualista elemeket felvonultató, kiborgok által meghatározott, Laibach- és Borghesia-mintájú átokföld-epikájáról és Sziveri János szertartásosságból „szartartásba”, a testi börtön leírásába hajló verseiről szólnak. Végezetül álljon itt a Sziveri-tanulmány zárógondolata, ami talán a mostani fiatal művészeknek is ars poeticaként szolgálhat: „Sziveri János költészete [...] olyan állandó vállalkozás, amely az engedmények kockázatát sosem vállalva irányult a személyiség autonómiájának meglelésére és (vég)érvényes megtartására. Ha a szabadság és függetlenség az, amit Sziveri János gyanított, akkor szemérmetlennek lenni, a nyelv nomádjának lenni feddhetetlenséget eredményez, szégyentelennek lenni pedig ártatlanságot és tisztaságot (is) jelent.” (211.)

Berényi Emőke