Könyvek, dokumentumok

Néhány évvel ezelőtt Fenyvesi Ottó addig publikált verseskötetei kapcsán arról írtam, hogy a költő korai, Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon című, 1978-ban megjelent (első) kötetében az elvágyódás toponimájaként feltűnik az óceánképzet: a „végtelen, fenséges” Óceán (másutt: „magasztos és nyugodt tenger”), „amely csupán metaforikus módon van megnevezve (Csönd-óceán), s így minden bizonnyal nem földrajzi térképen, hanem a lélek virtuális térképén kell keresnünk.¹ ”Valamint arról, hogy a tíz évvel későbbi verseskötet, a beszédes című Kollapszus (1988) ironikus versvilágán belül „a határtalan és időtlen Óceánhoz kötődő elvágyódásmítosz” degradálódik, s „Pannónia térben és időben nagyon is behatárolható, negatív jelenvalósága (ellenmítosza) váltja fel”._² S hogy ezek után a Halott vajdaságiakat olvasva című, legújabb Fenyvesi-verseskötet portréihoz illesztett, utolsó önportré (életrajzi jegyzet) által is említett 1991-es emigráció következtében az „emigráns lét, majd az elszakadás ténye átrendezi a versbéli színtereket és felcseréli a mítoszokat. Míg az ifjúság olykor szűknek érzett terében a távolságot, tágasságot és szabadságot ígérő Óceán köré szőtt elvágyódásmítosz képződött meg, az elszakadás ténye, a hontalanság és idegenség (köz)érzete (…) az elhagyott, mindinkább távolodó térség irányába fordítja a lírai én tekintetét. A káosz angyala című, 1993-as verseskötet versanyagának térbeli dimenziói tehát az elhagyott szülőföld (otthon) s a vállalt világ idegensége közötti fesztávon remegnek. Ebből a szempontból lesznek hangsúlyosak a verseskötet toponimái. Az a virtuális térkép, amely e költészet indulásakor Zágrábot és a távoli óceánt és tengereket foglalta magába, most erőteljes hangsúllyal »közelít« Bács-Bodrog, a Dél-Alföld, Tavankút, Gunaras, Kisbelgrád, Palics, az újvidéki sugárút és Almási út, a Duna—Tisza csatorna, Bivalyos, Szőreg, Csenej, a Római sáncok s a kisvárosi otthonosság toponimáinak (a topolyai Epres és Kálvária, a Linderfalva, az Arany János utca, a Vágóhíd sor, a kukoricás, az apa sírjának) irányába. Mindezek a toponimák az idegenség terében megképződött szülőföldmítosz elemeivé lesznek, a távoli, távolabbi vidékek felmerülő nevei (Új-Zéland, Groningen, az egykori szerelem nevét rejtő AmErika) pedig Veszprémmel és Cholnokyval az idegenbe vezető utak jelzőtábláiként funkcionálnak.”³
Idézett dolgozatomban a továbbiakban egy jól körülhatárolható kettősségre utaltam, miszerint a Káosz angyalában a távolság, az elszakadás egyfelől megteremti a maga nosztalgikus felhangjait, másfelől pedig ezeket a nosztalgikus futamokat a Fenyvesi „költészetéből eddig is ismert irónia és önirónia ellenpontozza. Sőt verseinek olvasója azt is megkockáztathatja, hogy e líra további alakulását, irányát épp az szabja meg, hogy lírai szubjektumát (…) többnyire hiányokat és fájdalmakat felpanaszló, az elveszett aranykor után nosztalgiázó pozícióba kényszeríti-e a továbbiakban, vagy egy élhető, szellemi és érzelmi értékekkel is kitölthető létmodellt tud felkínálni számára – nosztalgiák helyett sokrétű, bonyolult életvalóságot, létélményt, amelynek egyik felhangjaként megmaradhat a szülőföldmítosz, de nem horgonyzik le ebben.”⁴
E két lehetőség felvetését akkor, 2006-ban az indokolta, hogy a további Fenyvesi-kötetek, az Amerikai improvizációk (1999), valamint a Blues az Óceán felett (2004) című, válogatott verseket tartalmazó kötet új költeményei között „mindkét (a visszahúzó és az előremutató) irányra is találhatók példák”.⁵ Ugyanakkor pedig már folyamatban volt a Halott vajdaságiakat olvasva című verseskötet koncepciójának alakulása, hiszen a kötet egyes darabjai folyóiratok hasábjain voltak olvashatóak, jelezvén, hogy „a szülőföldmítosz Fenyvesi Ottó költészetének (…) továbbra is kiaknázandó témája lesz”.⁶ Az addig megjelent szövegek ismeretében arra lehetett következtetni, hogy a készülő kötet „a kulturális örökség felől megközelített (s ezáltal feltöltött) szülőföldmítosz egy újabb (irodalmi) aspektusát ígéri”.⁷
S valóban: a Halott vajdaságiakat olvasva⁸ a vajdasági magyar irodalom mint irodalmi-kulturális múlt, örökség 22 alkotójának rövid életrajzi jegyzetek által kísért (szépirodalmi) megidézése. A 22 hosszabb-rövidebb szabad verset magába foglaló kötetkompozíció, s maga e nem mindennapi költői vállalkozás több kérdést vet fel.
Elöljáróban az emlékezet, a hagyomány kérdéseire térnék ki. A 22 „halott vajdasági” életsorsának és a műveikben lecsapódó, azokból kiolvasható létélményeinek megidézését feltehetően (jóformán azt is írhatnám: minden bizonnyal) az időbeli és a térbeli távlat motiválja. Halott szerzőkről van szó, költőkről és írókról, akiknek életútja a XIX. század második felétől a XX. század végéig ível. Lezárult életekről és életművekről. Ez adja az ezredforduló önmagát a megidézés szerepével felruházó költője számára az időbeli távlatot. A térbelit pedig magának a szerzőnek a térváltása, elszakadása a szülőföldként tételezett térségtől. Ilyen értelemben a kötetkoncepció megértéséhez a kötet címadó (első) versének szövegén túl szorosan hozzátartozik a 22 portrét követő 23., a szerzőé, amely a portrékat bevezető életrajzi jegyzet sémáját követve (ön)életrajzi jegyzet, melyben Fenyvesi a helyváltoztatás, a térváltás tényét regisztrálja. Orcsik Roland a közelmúlt történései, „a legutóbbi balkáni vérengzések” hatására Magyarországra települt vajdasági írók kapcsán kiemeli, hogy „irodalmi munkáik – a magyarországi mellett – továbbra is abból az elhagyott világból merítenek (lásd pl. Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Hász Róbert, Bozsik Péter vagy újabban Kollár Árpád munkáit).”⁹ Nyilvánvaló, hogy Fenyvesi Ottó nem véletlenül fordult a megidéző emlékezethez, midőn a vajdasági magyar irodalom múltját és közelmúltját emelte verseskötetének terébe s jelölte ki több éven át funkcionáló költői koncepciójaként.
Ez a megidéző emlékezet azonban összetettebb, mint gondolnánk, hiszen az emlékezet, a „nagy lélekvándorlás” ellenőrizhetetlenebb, szubjektív tartományait az olvasás általi gyakorlat és szöveghez kötöttség behatárolóbb körülményei „szabályozzák”. Ilyen értelemben a kötet (és a bevezető vers) paratextusának mindhárom szava hangsúlyossá lesz: halott, vajdaságiakat, olvasva.
A megidézett életsorsok és (élet)művek ugyanakkor a vajdasági magyar irodalmi hagyománynak a szerzői koncepció által kiemelt részletei, helyei – egy irodalomtörténet fejezetei. Fenyvesi Ottó kötetét olvasva nem véletlenül merülnek fel folyton Bori Imre több kiadást megért jugoszláviai magyar irodalomtörténetének fejezetei – és kötetkoncepciója.
Ez utóbbi – mármint az irodalomtörténész Bori kötetkoncepciója, pontosabban irodalomtörténet-írásának koncepciója – méltán veti fel a kérdést, milyen koncepciót működtet az említett verseskötetet író költő, milyen koncepció mentén olvassa (újra) a halott vajdaságiakat. Hogy kiket olvas és kinek mennyi teret szentel. Hogy hogyan reprezentálja Fenyvesi Ottó az emlékező olvasás révén a megcélzott irodalmi hagyományt. Még részletekbe menőbben: kinek az életművéből mit emel ki. Közben pedig nem tanácsos elfeledni a tényt, miszerint Fenyvesi Ottó kötetének esetében nem irodalomtörténeti munkáról, hanem – ugyan valóságreferenciákon és szövegeken (írott hagyományon) alapuló, de mégis – szépirodalmi alkotásról van szó. A Halott vajdaságiakat olvasva szövege e rendszerezési koncepció után kutató szándék folytonos felmerülése és el- vagy alámerülése, valamiféle rendszer, arányok számonkérése és az ettől való eloldódás mentén olvasható. Nyilvánvaló, hogy a szövegek írása során az említettek összjátéka irányadóként működött (kit, kiből és kitől mit kiemelni és megidézni).
Mindent átfogó szerzői koncepcióról ebben a pillanatban persze csak megszorításokkal beszélhetünk, hiszen a kötet hátlapjának szövege két könyvnyi terjedelmű versciklust említ, aminek most az első részét tarthatja kezében az olvasó. Elképzelhető tehát, hogy akiket hiányolunk, egy következő részben majd felmerülnek. A verseskötet átfogó breviáriumjellege, enciklopédikussága, szerzőket felsorakoztató lexikonszerűsége ugyanakkor folyamatosan felveti az elrendezés, a kiválasztás, a jelentőségtulajdonítás gesztusának, mikéntjének kérdését. E tekintetben annyi látható, hogy Csáth Gézának és Kosztolányi Dezsőnek, valamint annak a Sáfrány Imrének a megidézése a legterjedelmesebb, aki épp a képzőművészeti esszéivel Sinkó-díjat szerző Fenyvesihez köztudottan közel álló festő és író volt. Továbbá a szerzőhöz életkoruk tekintetében, személyesen (és a közösen, egymás közelében leélt évek tekintetében is) közel álló szerzők (Podolszki József és Juhász Erzsébet) kaptak nagyobb terjedelmű szöveget. A többiek többnyire 2 és 5 oldal között, de inkább a 2 oldalnyi terjedelemhez állnak közelebb. A válogatást, a kiválasztást, a terjedelmet tehát egyszerre határozzák meg tényszerű és szubjektív indítékok. Azt is mondhatnánk, az előbbit a hagyomány, a kánon, a kanonizáltság hatóereje, az utóbbit a személyes olvasat irányítja. A kettő nyilvánvalóan nem zárja ki egymást, hanem együttes erővel hat. További kérdésként merülhet fel, ki mennyire megszólítható. Vannak ugyanis jelentős életművek (pl. Herceg Jánosé), amelyek terjedelem tekintetében nem túl nagy teret kaptak.
A megidézés, megszólíthatóság kapcsán a kötet lényeges tartozékai a rövid életrajzi jegyetek. A szerzőket megidéző versek pedig sorra és hangsúlyosan azt példázzák, hogy Fenyvesi legújabb kötetének versanyaga nemcsak (élet)műveket, hanem életsorsokat is megidéz, sőt a költemények (élet)mű és életsors szoros összefonódására utalnak. Ezt az összefonódást mi sem motiválja és indokolhatja jobban, mint az, hogy az életsorsok legalább akkora szellemi sokrétűséget és színességet kínálnak, mint a szerzők szövegekbe rejtett világa: (világ)háborúk, forradalmak, gyűjtőtáborok, kalandozások, világutazások és emigrációk, elszakadások és visszacsatolások – egy térség több évtizedes történelmi és földrajzi koordinátái. Még pontosabban: időbeli és térbeli koordinátái és életvalósága.
Fenyvesi Ottó e költeményeiben életművek és életsorsok részleteit regisztrálja és közvetíti, miközben saját emberi-költői pozíciójából következően a szövegek hátteréből a saját és a másik, az itt és ott relációinak bonyolult volta s még bonyolultabb összjátéka szűrődik ki, részvétel és távollét, ottlét és az ottból való kilépés közötti feszültségben.¹⁰ Otthonosság és idegenség szinte egyszerre ható erővonalai hálózzák be és intonálják a szövegeket. Ilyen értelemben a vajdaságból eltávozott, az otthonból kiszakadt költőszubjektumot megjelenítő lírai én olyan „egyéni személyiségkonstrukciót képvisel”, amelyet Dobos István „mozgó identitású önéletrajzi szubjektum”-nak nevez.¹¹ Fenyvesi lírai énjére is vonatkoztatható tehát, hogy magatartását „az elszakadás-azonosulás dinamikája határozza meg”, egy „összetett szellemi pozíció, amelyre a folytonos érzelmi-gondolati mozgás jellemző: odatartozás és elhatárolódás, elszakadás és visszatérés egymást váltó játéka”, miközben „az azonosulás előfeltétele az eltávolodás, a visszatérésé pedig az elszakadás”.¹² Azt is mondhatnánk, Fenyvesi Ottót a távoli és imaginárius-metaforikus Óceán képzetének vágyképe után, majd az óceán valóságos megközelítését követően (ez az Amerikai improvizációk egyik alapélménye) a (kényszerűen elhagyott) szülőföld képzete és emlékezete keríti hatalmába. Előbb toponimái révén teremti újra azt, elszakadás és azonosság, idegenség és ismerősség feloldhatatlan ellentétei és egymástól elválaszthatatlan kettősségei között, majd e térség irodalmi múltjába és közelmúltjába merülve kísérli meg ugyanazon széttartó és feloldhatatlan hatóerők kereszttüzében meglelni új egzisztenciális vonásokkal felruházódott, megváltozott (mert folyton alakuló) identitását. A portrék révén megrajzolni önnön portréját is.
Szövegem legelején nosztalgiáról és iróniáról szóltam, s arról, hogyan alakítják ezek a modalitások Fenyvesi Ottó költészetét. Felvetődik a kérdés, mi történik a „halott vajdaságiakat olvasva”. „Csak semmi érzelem, semmi nosztalgia”, írja a Csáthot megidéző versben, holott a kötet bevezető költeménye többszörösen és hangsúlyosan rájátszik az érzelmi azonosulás móduszára: „Már nem tudom, miben és kiben bízzak. (…) Hinni kellene valamiben. Nagyon. (…) Jó lenne hinni bennetek. Bízni bennetek. (…) lerombolom önmagam, / hogy általatok létezzem. (…) Hinni akarok nektek. / Hogy megérte.”¹³
Ezek a felhangok ugyanakkor más szerzői intenciókkal együtt hangzanak fel. Közülük először is a „breviáriumot”, az „enciklopédiát” kitöltő „portrék”-ra vonatkozó szöveglétesítési módozatokat emelném ki. A versciklus gyakori visszatérő elemei azok a metatextuális utalások, miszerint a lírai én halott költők verseit maszatolja, oda-vissza ír, versklipeket sorjáz, új, vidéki miniatűröket, portrét retusál (a kötet alcíme szerint: átkölt, másol). E portrék megalkotása során az intertextualitás hívja fel magára a figyelmet: egészen érezhetően és beazonosíthatóan Csáth esetében (ott a szöveg még a Csáth-napló oldalszámára is hivatkozik) vagy a Juhász Erzsébetet megidéző portréban, másutt verssorok merülnek fel, vagy egy-egy szerző művének/műveinek címe.
Az intertextusok esetében két olyan körülményt kell kiemelnünk, amelyek Fenyvesi Ottó kötetének olvasásmódjára (olvashatóságára) vonatkoznak. Mindkét körülmény valamilyen módon az egybeáramlás, egybemosódás jelenségét érinti. A kötetben vannak ugyanis olyan portréalanyok, akiknek életműve sem mennyiségileg, sem jelentőségét tekintve nem emelkedik ki a vajdasági magyar irodalom kontextusából, s ennek következtében nehezen is ismerhetőek fel az életművüket megidéző intertextuális részletek. Egészen leegyszerűsítve: idézeteik felismerhetetlenül egybemosódnak a lírai én szólamaival. Egy termékenyebb egybeáramlást képviselnek viszont azok a beszédmódbeli eljárások, amikor például eldöntetlen marad, hogy az egyes szám első személyű megszólalás vajon a megszólaltatott portréalanyhoz vagy a szerzői ént reprezentáló lírai énhez köthető-e. Végső soron a megidézett és a megidéző szólamának eggyéolvadásáról van itt szó, s a te–én vagy ő–én közötti distancia eltörlése egy szinte testközeli, de (jobbik esetben) nosztalgiamentes azonosulásba csap át, akár az egykori közös térség, akár a költői/irodalmi hivatás sorsközössége révén. S ami a Fenyvesi-lírából az eddigiek során is ismeretes volt, a nosztalgia ellenében mindig ott leselkedik, ugrásra készen az elidegenítő hatású irónia, mely különösen akkor hatásos, ha a költő (neo)avantgárd eszközkészletét is mozgósítja (l.: „Vége a világnak. Vége a gondolatjelnek.”, „Egy kiló paradicsom. Kettő pokol.”, „A tehén tőgyén a mindenség lakmározott”, „Szomorúságot tankol a költészet, beteg, boros, bús, lomha bácskát”, „ha majd kitör a béke (…) / elutazunk egy hidrogén molekulába / elhúzunk a szexuális forradalomba / a tévébe, a fogyasztói társadalomba” stb.).
Ami annyit jelent, hogy Fenyvesi Ottó a Halott vajdaságiakat olvasva portréverseiben elszakadás és azonosság, idegenség és ismerősség megbonthatatlanul összetett relációi között mozogva a nosztalgia és irónia, az érzelmi odatartozás és elidegenítő effektusok egymást kioltó és dinamizáló játéka által teremtett szintézist. Az, hogy e lélekvándorlás közepette véghezvitt szellemi visszatérés több hiányt, negatív érzést revelál, mint pozitívat, nem csupán a lírai én / a szerző pesszimisztikus beállítottságával magyarázandó, hanem annak a kulturális térségnek az állapotrajzával is, amelybe a lírai én a versciklus imaginációjának értelmében visszatért. „Jó volna felébredni. / Csipkerózsikának vége. / (…) Mindenhol kelet és Balkán” – írja a Sáfrány-portré kapcsán (122), Podolszki József költészetének itteni elsődleges közegét pedig így jellemzi: „feketicsen néha megáll az idő (…) a jövőt még nem látta senki sem errefelé / és nem tudni merre jár a múlt idő / azt mondják elment szenttamásra / az avarok is elmentek egy új vidékre / elhúztak a metafizikába.” (152—153). E kultúrkritikai attitűd nyomvonalán haladva a Herceg János-portré hiánylistát sorakoztat fel, s hasonló módon pesszimisztikus végkicsengése van a Juhász Erzsébetet megidéző utolsó szöveg végső leütésének, amely nem független az intertextus közvetítette látlelettől, s kötetbeli pozícióját tekintve egyben az egész kötetre is vonatkoztatható: „Egy sírkert. Édes napfény tündököl a sárga lombokon. Fenn az ég túlvilági kéksége. Csönd, kozmosz. Lenn a mélyben ismerős és ismeretlen halottak. Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.” (168)
 

Harkai Vass Éva