Könyvek, dokumentumok

Oda-vissza Budapest

Nagy Abonyi Árpád regénye, a Budapest, retour a kilencvenes évek elején a balkáni őrületből a nagyvilágba (elsősorban Magyarországra) menekülő (emigráló, disszidáló) nemzedék történetéből mutat be szegmenseket. Noha a regény történetének jelentősebb része Budapesten játszódik, és főhőse rövid vajdasági kitérő után újra visszatér a magyar fővárosba, s ezzel úgymond térfelet választ, a témaválasztás miatt a szöveg elkerülhetetlenül részévé válik annak a diskurzusnak, mely a mai napig a leginkább megosztja és indulatokra hergeli a vajdasági magyar közvéleményt. A menni vagy maradni kérdésében véleményt mondó egyik vagy másik tábor hörgése mind a politikai, mind a közéleti, de az irodalmi kérdések megvitatását is át- és átszövi, pedig az elmúlt két évtized alatt igazán megtanulhattuk volna: erre a kérdésre jó válasz nem adható. Szívtak ők is, szívtunk mi is. Illetve: szívtunk mi is, szívtak ők is. Amíg egyesek szerint a két létmód (itt és ott) között semmiféle különbség nincs, a két ország közötti határ semmit sem jelent, addig mások az emberiség (legalábbis annak vajdasági magyar része) ellen elkövethető legnagyobb bűnnek, sőt a létezés két különböző, egymással össze sem hasonlítható metafizikai síkjának képzelik el a határ egyik vagy másik oldalán élők valóságát.
Mindezzel talán Nagy Abonyi hősei vannak leginkább tisztában: önmagukkal meghasonlott, egzisztenciájukat megtalálni képtelen, olykor egyedül az öngyilkosságot mint lehetséges megoldást megélő hősök ők, akik szinte mindenüket elvesztve, maguk után szinte mindent felszámolva próbálnak lebegni egy másik (anya)ország mindennapjaiban. Ezért sem véletlen, hogy törzshelyükké azt a Marxim nevű helyet választják, melynek falairól a múltat és az illúziókat felidéző portrék mosolyognak a vendégekre. Marx, Lenin, Sztálin, Rákosi (és talán Tito) portréi kárörvendve üzenik a törzsközönségnek: elkúrtuk.
Már a regény kezdete is a talajvesztés érzetét erősíti. (Esti) Kornél nevű hősünk számára hosszú percekre van szükség, hogy rájöjjön hol és mikor is ébred. A szoba azonban csak vendégszoba, átmeneti menedék, melynek ajtaját soha nem zárja be tulajdonosa, hiszen egy értéktelen hely: onnan semmi el nem vihető. Ezzel együtt a történés időpontja is kérdéses: énelbeszélőnk karórája eltűnt, talán valamelyik utcai szerencsejátékosnál veszett oda, de még erre sincs bizonyíték. A hajnalokig tartó ivászatok megkülönböztethetetlenné festik a nappalokat.
A Spanyolország és Svédország, Budapest és Újvidék közötti térben bolyongó hősök önazonosságukkal együtt mintha saját (böcsületes vajdasági magyar) nevüket is elvesztették volna: Picasso, Didi, Big Boy, Onazisz és Szalámi Mosollyal együtt mondhatják: „Tudod, én teljesen másképpen képzeltem az életemet.” A regényben egyedül az a Radakovics Helga őrzi meg saját nevét, aki később válaszút elé állítja a főhőst: (ál)terhességével a család, a biztos egzisztenciát ajánlja, de Kornél elmenekül a felelősség elől. De még Helga sem ugyanaz Budapesten, mint aki volt Újvidéken: provokatív ruháit szolíd szerelésre váltja, a veszélyes szépség páncélját valahol „otthon” hagyta. Az együtt töltött napok és Mosoly öngyilkosságba menekülése után azonban az ő képe is elhalványul, megfakul. S noha neve a regény végén lehetőségként felmerül, az emigráns lét bizonytalanságában, a rém- és álomképekkel átszőtt szövegben ő sem lehet biztos pont. A borzalom elől nincs menekvés. Elég ha csak arra az erőteljes jelenetre gondolunk, amikor Kornél pornóújságokat keresve az aktképek helyett a CNN közvetítésével szembesül: az embercsonkok mögött Szarajevó golyólugatta helységnévtáblája tűnik fel. A bohém Budapest csak tompítani tudja az emlékeket, feledtetni nem. A szövegben talán csak a zeneszámok előadóinak és címeinek következetesen pontos megnevezése nyújt támpontot, de Mosoly számára a zene sem jelent kibúvót, hiába választja munkahelye helyett a saját lemez elkészítését, öngyilkosságba torkolló sorsa, az összes hős életét meghatározza.
A regény – ha a történetvezetésében elő is fordulnak aránytalanságok és öncélúságok – mindenféleképpen értékes és fontos könyve a (vajdasági) magyar irodalomnak. Az elveszett nemzedék(ek)ben, melyek átélték a 90-es évek történéseit, mintha mostanra tisztulnának ki a Horror Picture Show jelenetei. Nagy Abonyi elbeszélésmódja, szövege énelbeszéléjőnek, nyelvezetének és filozófiájának minimalista naivitása szorosan kapcsolja mind a világ, mind a (vajdasági) magyar irodalom regényeinek kontextusába. A világirodalomból leginkább a beat szerzők (pl. Kerouac), a vajdasági magyarból pedig elsősorban a korai Végel (az Egy makró emlékiratai) és (számomra legalábbis) Gion még Vajdaságban írt (ha ilyen cezúra húzható egyáltalán) regényeit írja tovább. Hőseit és helyszíneit mind a referenciális, mind a fikciós olvasásmód irodalmunk térképére rajzolja. Ezen a térképen Budapest mellett mind Porváros, mind Zenta, de Újvidék és Sárszeg is megtalálható. Ezen a térképen Kosztolányi mellett Nagy Abonyi is ott sétál, egyikük balról, másikuk jobbról markolva (Esti) Kornél kezét.

Aaron Blumm