Települések
|
Szabadka
Település neve az ország nyelvén: SuboticaIrányítószám: 24000 Körzethívószám: +381 24 Körzet: Szabadka Ország: Szerb Köztársaság Honlap: www.subotica.rs/ , www.subotica.info |
| Írásos dokumentum Szabadkát – az eddig ismertek szerint – először Zabadka (vagy Zabotka) néven 1391. május 7-én említi. Bizonyos azonban, hogy sokkal korábban is volt település itt. 3000 éves régészeti leletek alapján bizonyított, hogy korábban is éltek emberek a település környékén. A település fejlődésének záloga az, hogy földrajzi helyzete miatt Ázsia és Európa közötti kereskedelem útvonalai haladnak erre. A térségben gyakori népmozgások eredményeképpen szerbek, magyarok, németek, szlovákok, horvátok, bunyevácok, görögök, törökök, zsidók, örmények, cigányok és még számos más nemzetek fordulnak meg és adnak uralkodót, tulajdonost és számtalan kiemelkedő képességű szabadkait a világnak. A fontos utak kereszteződésén létrejött település többnyire viharos történelmi események színhelye volt.Területe a török idők előtt a Hunyadiak kezén volt. A települést Mátyás király 1464-ben Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajdának adományozza, aki 1470-ben várat építtetett. A mohácsi csatát (1526) követő zűrzavaros időszakban Jovan Nenad (magyarosan Cserni Jován) kiáltotta ki magát a környék cárává, (fekete cárként is emlegetik) és ez lett a délvidéki felkelés központja, amely rövid idő után megszűnik. Történelmi szempontból ez csak annyiban bizonyul jelentősnek, hogy szerb források előszeretettel hivatkoznak rá, és a város főterén szobrot állítottak „legendás” alakjának. 1542-ben a törökök elfoglalták a várost, és majd csak 1686-ban, tehát mintegy százötven év múltán szabadul fel. E hosszú háborús évek alatt alig maradt magyar népesség a vidéken. A török kiűzése után Habsburg vezénylettel megindult az újratelepítés. Először főleg katolikus vallású délszláv népesség érkezett a rigómezei csata óta délről folyamatosan felhúzódó ortodox lakosság mellé. Magyar források mindkettő népcsoport esetében gyakran csak „rácokról” beszélnek, azzal, hogy az egyik népcsoport tagjait „katolikus rácnak”, míg a másik etnikumot „óhitű”, azaz „ortodox rácnak” hívják. Nem nehéz felismerni, hogy ezek a „rácok” a város jelenlegi horvát és bunyevác (katolikus), illetve szerb (ortodox) lakosságának az elődei. A katolikus anyakönyvi kivonatok gyakran dalmátokat emlegetnek, ami sokat elárul arról, hogy Szabadka katolikus délszláv népessége melyik vidékről származhatott el. Mai napig sem egységes a vajdasági katolikus délszlávok hivatalos elnevezése. A Szerbiai hivatalos álláspont külön nemzetiségnek tünteti fel a magukat elsősorban bunyevácnak vallókat, míg horvát nacionalista nézetek egyértelműen nemzetük részéhez tartozónak tekintik őket. A török 1542-ben foglalta el Szabadkát, mely 1686-ig volt a fennhatósága alatt. Mária Terézia (1717-1780) osztrák császárnő 1743. május 7-én kiváltságlevelével kamarai mezővárossá tette, címerrel ajándékozta meg, s korábbi nevét Szent Mariára változtatta. Ezért a szabadkaiak 150 lovat ajándékoztak neki. Később a város 15 éven át újabb és újabb kérelemmel fordult a császárnőhöz, hogy szabad királyi várossá emelje. Erre 1779. január 22-én került sor s a Szent Maria kamarai mezővárosból Maria Theresiopolis néven szabad királyi város lett. A szabadkaiak a számukra fontos döntést ezúttal 5000 arannyal, valamint 266.666 forinttal „jutalmazták”. Ettől kezdve megindul a város tervszerű és gyorsabb fejlődése. Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangra emeli a települést, amelyet ekkoriban Szent Máriának hívnak. Majd ugyanez a királynő 1779-ben szabad királyi várossá nyilvánítja Szabadkát, és ekkortól nevezik Maria Theresiapolisnak, legalábbis latinul, illetve németül. Szabadka szabad királyi városi rangra emelése erőteljes fejlődéshez segítette a települést. A városi tanács megszervezi több környező puszta benépesítését, amelyek a török idők alatt néptelenedtek el. Magába a városba ekkor már nem volt szervezett telepítés, de ahogy fejlődött Szabadka, úgy szivárgott ide a lakosság elsősorban a történelmi Magyarország többnyire magyar nyelvű vidékeiről. Érdekes nemzetiségi momentum, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a bunyevácok a szerbek és horvátok többségétől eltérően együtt harcoltak a magyarokkal és nekik köszönhetően Szabadka magyar kézen maradhatott. A város kiegyezés kori (1867) dinamikus fejlődését jól tükrözi, hogy 1869-ben vasúti közlekedés köti össze a világgal, a magyar millenniumra (1896) megnyitják az első villanytelepet, és egy évvel később, 1897-ben már villamos jár Szabadka és Palicsfürdő között, amely az egyre csak polgáriasodó város kedvelt kirándulóhelye lett. Szabadka sohasem látott akkora fejlődést mint ezekben a „boldog békeidőkben”. Ekkor nyeri el a város szecessziós, kifejezetten közép-európai arculatát. Az erőteljes fejlődést a város lakosságának gyarapodása is jól tükrözi. Amikor Szabadkát 1920. június 4-én hivatalosan is elszakították a történelmi Magyarországtól és az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, az egész Kárpát-medence egyik legnépesebb településének számított, ahol a jelentős horvát, illetve bunyevác és szerb lakosság mellett a magyarok abszolút többséget alkottak. Az újonnan létrehívott délszláv királyság legnagyobb városa nem Belgrád, és nem Zágráb volt, hanem Szabadka. Jugoszlávia felbomlása után 1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz kerül. Az 1942-es délvidéki razzia idején 180 szerb polgári személy esett áldozatul a magyar katonáknak, 1944 végén pedig a visszatérő szerbek mintegy 7000 magyar lakost gyilkoltak meg. A „Törött szárnyú turulmadár” emlékműve a Zentai úti temetőben a megtorlás áldozatainak állít emléket. A szabadkai áldozatok száma körülbelül 2000 főre tehető, de még óvatos becslések szerint is mintegy 700-750 embert végeztek ki a városban. Mészáros Sándor erről így ír könyvében: "S most térjünk rá, mennyi lehetett a szabadkai áldozatok száma. Mindjárt meg kell említenünk, hogy erre a kérdésre talán soha sem tudunk majd teljes pontossággal válaszolni. Az 1944 őszi tragikus történések feldolgozásához csak négy évtizedes késéssel foghattunk hozzá. Azóta sok minden történt. Nem egy áruló dokumentum eltűnt. Azok közül, akik szemtanúi voltak a tragikus napoknak, sokan már nincsenek az élők között. Az élők közül többen ma sem mernek nyilatkozni még névtelenül sem. Ezt nem egyszer Szabadkán is tapasztalhattuk. A legfőbb nehézséget az adatok összegyűjtésében egyrészt az okozza, hogy az áldozatoknak csak egy részét nyilvánították holttá a háború utáni években. Cseres Tibor író, könyvében két magát meg nem nevező, a mészárlásból megmenekült, szabadkai fiatalember visszaemlékezéseit is idézte. Azok közül az egyik, aki túlélte a letartóztatást és az elhurcolás napjait, és sok mindent látott és hallott, kissé meghökkentő, de egyáltalán nem valószínűtlen adatot közölt, azt állítva, hogy a szabadkai hideg hetekben 2.000 ember tűnt el. Ő csupán a véletlennek köszönhette megmenekülését, ugyanis lemaradt az egyik, talán már az utolsó halál-tehergépkocsiról, mivel már nem volt több hely benne. Szörnyű élményeit 1990-ben közölték az Újvidéken megjelenő, független, magyar nyelvű, Napló című hetilap egyik számában. Persze vannak óvatosabb becslések is. A vallomást tevő Blaško Stražalkovic becslése szerint 300-350 lehetett a szabadkai áldozatok száma. Nagy a valószínűsége azonban annak, hogy Stražalković - mivel az eseményekben nem lehetett teljesen ártatlan - az áldozatok számát kisebbíteni igyekezett. Matuska Márton könyvében is olvashatjuk, hogy abban az időben, amikor ismertetett munkáján dolgozott, dr. Gosztonyi Péter, a Bernben éld magyar haditörténész felhívta a figyelmét a Szentkorona című újság egy 1984-es cikkére, és elküldte neki a fénymásolatot is. A lapban a bácskai vérengzésről írt Rétfalvi Tamás ott élt emigráns. A cikkíró a helységenkénti áldozatok létszámát Szabadkával zárta. Ebből a részből idéznénk: „A zentai temető sarkában a Maszarikova utca végén volt a vesztőhely. Mintegy 750 ártatlan magyar ember nyugvóhelye. Itt minden kereszt vagy sírkő nélküli gödörbe kb. 150 kivégzettet földeltek el. Öt ilyen gödör van. Ezenkívül még a városból és környékéről újabb 250 kisebb csoport vagy egyénenkénti áldozat írható a partizánterror számlájára..." A tragédia fő felelősei nem készítettek pontos lajstromokat a kivégzettek számáról, hogy minél kevesebb áruló nyom maradjon. Nagy a valószínűsége annak, hogy a Szabadkán kivégzettek száma mindezt egybevetve, megközelítette a 2000-et. Tehát a túlélt tanúk nyilatkozatai állnak legközelebb az igazsághoz, akik határozottan állítják, hogy a szabadkán kivégzett áldozatok száma valóban elérte a 2000-et. Az áldozatok teljes névsorának összeállítása most már évtizedek távlatából úgyszólván teljesen lehetetlen. Annak idején sajtó útján is felszólítással fordultunk a lakossághoz, hogy aki tud valamit az áldozatokról, szóban vagy írásban jelentse Matuska Mártonnak vagy Mészáros Sándornak. Az eredmény azonban meglehetősen szerény. Csupán a VMDK szabadkai helyi szervezetének tagjai végeztek derekas munkát. Ez a bizottság Szabadkára és környékére (Radanovác, Palics, Ludas, Hajdújárás, Nosza, Királyhalom) összesen 277 áldozati nevet gyűjtött össze. Persze ez csak egy töredéke az áldozatok tényleges számának.” Részlet Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva c. könyvéből A Városháza - Építés és átadás A legnagyobb szabadkai palota építése 1908 őszén vette kezdetét, s 1910 nyarára már az építési munkálatok befejezéséhez közeledtek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de tartották a kijelölt határidőt, s röpke két év alatt mintha a földből, úgy nőttek ki a Városháza falai, a kupolák és a torony. A torony már állt, így Biró Károly a Szent György-templom plébánosával, Pajo Kujundžićtyal az objektum felszenteléséről tárgyalt, valamint arról, hogy az aranyozott kereszt felkerüljön a torony csúcsára. Eközben Jakab Dezső a belső terek tervezésével volt elfoglalva, s csodálatos szépérzékkel megálmodta a Vározháza talán legjellegzetesebb motívumait: a tulipánokat. Az 1910. augusztus 20-án megrendezett nagy ünnepségen szentelték fel a Városházát, a kereszt a helyére került, és az épület életre kelt, noha az állványok miatt még senki nem láthatta egészében. 1912. szeptember 15-e nagy nap volt Szabadka történetében: átadásra kerül a Városháza és Palics fürdő. A gyönyörű ünnepségre meghívták a kormányelnököt, néhány minisztert és huszonhat polgármestert is. Néhány perccel 8 óra után a várnagy kinyitotta az új székház főkapuját. Kilenc órakor megindult a díszes menet a Szent Teréz-templomba, az ünnepi misére. Horváth Győző címzetes püspök celebrálta a misét fényes segédlettel. A templomból a Deák-utcán, a főtéren és a Kossuth-utcán át haladt a menet a közönség sorfala között. Tizenegy órakor a terem már zsufolásig megtelt fényes közönséggel. Az első két padsorban ültek a városok polgármesterei, köztük Budapest polgármestere. Tizenegy óra után 10 perccel nagy éljenzés hangzott föl: megérkezett a kormány képviselője Hazai Samu honvédelmi miniszter, Némethy és Hazy államtitkárok Dr. Biró Károly polgármesterrel. A most érkezett előkelő vendégeket az első padsor elé helyezett karosszékekhez kalauzolták Dembitz és Váli. Néma csendben foglalták most el helyeiket a díszterem hosszú asztalánál a főispán, a tanács tagjai és a szavazattal bíró tisztviselők. Ebben a pillanatban a Szózat gyönyörű imája hangzott föl a karzat mélyéről. A terem közönsége fölállott és így hallgatta végig a Lányi Ernő által dirigált Dalegyesület gyönyörű énekét. Biró Károly beszéde: "... legyen ez az épület a maga hatalmas méreteivel hírnöke a város nagyságának és egyre növekvő erejének..." Ünnepélyes nyilatkozat: "... ha ezeken az ajtókon a legszerényebb polgár is kopogtat, nem kell remegő kézzel tennie, de annak biztos tudatában, hogy ezen ajtók mögött mindig jó barátra talál..." Jakab Dezső beszéde: "... ennek a síkságnak legmagasabb tornyát eredeti kultúránkkal díszítettük fel, régi magyar kővirágainkkal, hogy ebből a magasságból mind nagyobb körben hirdesse a magyar nyelv kifejezően nemes és csodálatos varázsát..." Gymnasium Szabadka Mária Terézia 1743-as szabadságlevele alapján szabad kamarai mezőváros lett. Jogai bővültek, s az iskolaügy fejlesztése is előtérbe került. Mivel az iskolák az egyház szolgálatában álltak, a városi tanács 1746-ban kérelemmel fordult a helybeli ferencesek tartományi rendfőnökéhez, hogy egy alkalmas szerzetest küldjön, aki a városi ifjúságot a latin nyelv elemeire oktatja. E célra Porubszky Tamás atyát küldték, aki 1747-ben elkezdte munkáját -, amivel a szervezett oktatás kezdetét vette a városban. 1777-ben Bécsben adták ki azt a királyi rendeletet, amely az ország összes iskoláit egyöntetűen szabályozta. Ezen szabályzat a latin iskolákat grammatikára és gymnasiumra osztja fel. A királyi rendelet név szerint azon városokat sorolja fel, amelyekben ilyen iskolák (általános gimnáziumok) lehetnek, s kilátásba helyezi, hogy a meg nem nevezett városok is, ha kellő alapja és célja lesz, engedélyt nyerhetnek grammatikai osztályok mellett általános gimnáziumok megnyitására is. Szabadka azonban nem volt a kijelölt városok jegyzékén, így a már két meglévő latin nyelvű grammatikai osztály 1778-ban megszűnt. A városi tanácsnak a király elé terjesztett kérvénye alapján 1782-ben ezen osztályok újból működhettek. II. József a tanítás terén is változtatásokat vezetett be. Egyik ilyen rendelete alapján 1787 szeptember 1-jével a latin iskolákban minden tantárgy hivatalos nyelve a német lett. E germanizációs rendeletét mindenki rosszallóan fogadta. Három év múlva a helytartó visszavonta ezt a törvényt és az iskolákba visszaállították a latin nyelvű tanoktatást. Szabadkán 1795-ben hivatalosan három grammatikai és két humán osztály nyilt. Minthogy most már teljes gimnáziumról beszélhetünk, hitelesítő pecsétre is szüksége volt. Ennek körirata: Sigil. Gimnasii M. Theresiopolitani 1795. 1803-tól a gimnáziumnak már hat - 4 grammatikai és 2 humán - osztálya volt. Az 1845-ben meghozott törvény szerint megszüntették a latint, és bevezették a magyart hivatalos tanítási nyelvként. A grammatikai majd pedig az általános gimnáziumban is egészen 1860-ig ferences szerzetesek vagy papok tanítottak. 1860-tól - a hitoktatást kivéve - világi, egyetemet végzett tanárok látják el a pedagógusi teendőket. A XIX. század végéig az iskolaépület a ferencesek kolostora, vagy a városháza melletti raktárépület volt. 1899/1900-ban a Közoktatási Minisztérium kérelmére Szabadka város költségén felépült Raichle J. Ferenc tervei alapján a gimnázium jelenlegi épülete. Ma is itt folyik az oktatás. Az I. világháború ideje alatt, 1914-től az épület hadikórházként működött az Osztrák-Magyar Monarchia katonái számára. A tanítást a polgári fiúiskola épületében szervezték meg. 1919 tavaszától megnyílik a gimnázium bunyevác tagozata. A tanítás akkor először szerbhorvát nyelven, zágrábi tankönyvekkel és magyar tantervek alapján folyik. 1920-tól az államosítás után az intézmény neve: Szabadkai Állami Vegyes Gimnázium. A létszámnövekedés miatt 1925-ben létrehozták a vegyes tagozatokat. Majd ugyanebben az évben Szabadkán megnyílt a leány főgimnázium, először négy- majd nyolcosztályos évfolyammal. Miután 1941-ben a tengelyhatalmak megtámadták az országot, a magyar csapatok április 12-én vonultak be Szabadkára. A tanítás hivatalos nyelve ismét a magyar lett. A háború utolsó éveiben az épület újból hadikórházzá vált. A II. világháború után Szabadkán egy szerbhorvát tanítási nyelvű fiú- és leány főgimnázium, és egy magyar tannyelvű vegyes gimnázium kezdte meg működését. Az országos változások Szabadkán is éreztették hatásukat a tanügyben. 1950/51-ben a szerbhorvát fiú- és leánygimnáziumot összevonták, s e mellett volt a magyar tannyelvű vegyes gimnázium is. 1955-ben a magyar és szerbhorvát tanítási nyelvű gimnáziumokat egyesítették. Az új intézmény a Moša Pijade Gimnázium nevet kapta, melyben szerbhorvát és magyar nyelven folyt a tanítás. Az 1976-os iskolareform megszüntette a gimnáziumi oktatást. Az ekkor megalakult új intézményt Svetozar Marković Társadalmi Tevékenységek Szakközépiskolája néven jegyezték be. 1988-ig működött ily módon, mikor a tantestület kérelmére a Tartományi Közoktatási és Művelődési Bizottság engedélyezte, hogy az iskola neve Svetozar Marković Gimnázium legyen. A Gimnázium többet jelent a szabadkaiaknak mint egyszerű iskola. S talán többet jelent minden anyanyelvét szerető magyarnak is, hiszen ebbe az iskolába járt Kosztolányi Dezső, "a legszebb szavú" költőnk. Édesapja, Kosztolányi Árpád 1901-től tizennyolc éven át vezette a szabadkai Gimnáziumot. Érthető ha fia is ebben az intézményben kezdte meg tanulmányait. Ám nem itt fejezte be... Kosztolányi Dezső nyolcadik gimnáziumba járt, amikor kicsapták az iskolából. Ennek két fő oka volt: egyik, hogy történelemórán tanárja Kossuth Lajosról kérdezte, mire ő egy rímes versikével felelt: „Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton, született Monokon.”, az önképző szakkörön pedig tanárja bírálta versének magyarságát, mire ő: „A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok a véleményére kíváncsi”. Így hát Kosztolányit rövid úton eltanácsolták az iskolából, tanulmányait végül Szegeden fejezte be. S lám, mégis... egyik legnagyobb hatású költőnk lett, akinek minden művéből sugárzik a szülővárosa és édesapja iránti gyermeki rajongás és szeretet. |
|
| Földrajzi koordináták: | +46° 6' északi szélesség, +19° 40' keleti hosszúság |
Nagyobb térképre váltás |
|
| Fényképgaléria: |
|
| Demográfiák (7) Intézmények (110) Rendezvények (1750) | |
Frissítés időpontja: 2011-11-17
Fejlesztette: GAS Softwares