Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Ön a következő kérdéssel fordul az egyik fővárosi lap szerkesztőjéhez:

„Megszerettem egy fiút, de amikor megkérte a kezemet, egyszerre megfordult az érzésem, elidegenedtem tőle. Ez már másodszor történik meg velem. Mi lehet annak az oka, hogy olyan kérőket kosarazok ki, akiket tulajdonképpen szerettem?”

A fővárosi lap szerkesztőjétől a következő választ kapta:

„Hiába használja jeligéjének azt, hogy komoly leány, bizony, még nagyon kiforratlan gyermek, aki tele van gátlásokkal. Mert nem az a komolyság, ha valaki nem nevet vagy rendesen elintézi munkáját, hanem a lélek komolyságát kell alatta érteni, amikor valaki gondolkodásban, világfelfogásban megérett arra, hogy anya és feleség legyen. Az ilyen szeszélyesnek és indokolatlannak látszó visszalépések a gyermekleány önkéntelen félelme attól a felelősségtől, mely reá feleségi minőségben hárul.”

Kedves „Komoly Leány”,

ha az ember betegnek érzi magát, orvoshoz fordul. A betegség érzete egy időben még kizárólag a testre szorítkozott. A lelki élet fejlődésével azonban ez kiterjedt a lélekre is. Kiderült, hogy az ember nemcsak test, hanem lélek is. Nemcsak testi, hanem lelki életet is él. És nemcsak a teste, de a lelke is megbetegedhetik.

A lélek betegségeit a lelki működésben fellépő különféle zavarok és rendellenességek jellemzik. Ezeknek jelenlétéből következtetünk a betegség természetére és valószínű okaira. A lelki betegségek gyógykezelése ugyanazokat az elveket követi, mint a testi betegségeké. Úgy a testi, mint a lelki betegségek eseteiben arra törekszünk, hogy felállítsuk a pontos diagnózist, s a testet, illetőleg a lelket felvértezzük, képessé tegyük arra, hogy a betegségét leküzdje. Ez minden esetben bizonyos speciális hatóanyagoknak – szérumoknak, orvosságoknak – a szervezetbe juttatása által történik, kivételes esetekben műtéti beavatkozás által.

Az ön betegsége kétségtelenül lelki betegség, és ezt öntudatlanul érzi is, amikor tanácsért fordul a fővárosi lap szerkesztőjéhez. Kétlem azonban, hogy ennek a tanácsnak a legcsekélyebb hasznát is vehetné. A szóban forgó szerkesztő kitűnő lélekorvos, de meglehetősen egyoldalú. Egy bizonyos tünetcsoport specialistája. Ehhez ért, egyébhez alig. Az ön betegsége nem vág bele ebbe a tünetcso[427]portba, és a szóban forgó lélekorvos hamis diagnózist állapít meg, amikor azt abba beleerőszakolja. Ebből következik, hogy az általa ajánlott gyógyszer sem ér hajítófát sem. Sőt, mi sem ártalmasabb, mint ha elhisszük valamely orvosnak, hogy ez és ez a betegségünk, holott az egészen más, mert mialatt mi buzgón gyógykezeljük magunkat képzelt álbetegségünk ellen, az igazi és tulajdonképpeni betegség zavartalanul fejlődik tovább, és mire észrevesszük, már késő. Ez késztet arra, hogy ügyében kéretlen-fogadatlan állást foglaljak, s jóvátenni próbáljam azt, amit ez az áldiagnózis esetleg elrontott.

Az ön betegsége nem az, hogy kiforratlan, s hogy önkénytelenül fél azoknak a felelősségeknek a vállalásától, amelyek reá feleségi minőségben hárulnak, hanem az, hogy tudatalatt nem értékeli magát eléggé, és ennek a megnyilvánulása az, hogy képtelen azokat az embereket értékelni, akik önt értékelni hajlandók. Önmagunk értékelése az esetek legtöbbjében attól a viszonytól függ, mely bennünket a világhoz fűz. A legtöbb ember bizonyos értelemben mumus a számunkra, nyomasztó fölény és tekintély, legalábbis addig, amíg közelebbről meg nem ismerjük. A családtagok nem respektálják egymást. Nincsenek egymásnak „illúzióik”. A legszimplább és legközönségesebb idegent is több respektussal kezelik, mint egymást. És minél idegenebbnek érzünk valakit magunkhoz, annál több tisztelettel és elismeréssel tekintünk fel rá. Ebből következik, hogy önmagunkat sem tiszteljük. Önmagunkat ismerjük. Számontartjuk emberi gyengéinket, fogyatékosságainkat, restellt és eltitkolt tulajdonságainkat, és ennek tudata mint rosszlelkiismeret nyilvánul meg a szubjektivitásunkban. Kivételnek érezzük, hogy mi ilyen közönségesek, hétköznapiak, „emberiek” vagyunk, és szabálynak tekintjük, hogy nálunk mindenki különb, alaposabb, tökéletesebb, jellemesebb és tiszteletreméltóbb. E tudatunkban hitvány alakoskodóknak, szélhámosoknak érezzük magunkat az emberekhez való viszonyunkban, akik a világot állandóan megtévesztjük, félrevezetjük, és becsapjuk, és e szubjektív egyoldalúságunk következménye a lelepleztetéstől való örök félelmünk és aggodalmunk. Attól tartunk, hogy a turpisság kiderül, és az emberek rájönnek, hogy voltaképpen kik és mik vagyunk mi. Rájönnek, hogy csak szerepet játszottunk előttük, komédiáztunk, adtuk a bankot, mert hiszen mi tudván tudjuk, hogy kik vagyunk, nincs illúziónk magunkról.

Ez az egyoldalú szubjektivitás az oka annak, hogy a testvérek rendszerint nem szenvedhetik egymást, tiszteletlenek és neveletlenek egymással szemben, és nem hajlandók együtt társaságban megjelenni. A testvéreknek nemcsak önmagukról, de egymásról sincsenek illúzióik, és egymás társaságában fokozott mértékben kitéve érzik magukat a lelepleztetés veszélyének az egymáshoz való tartozás kompromittáló erejénél fogva.

Ismertem pl. egy fiatalembert, aki a húgát minden rendelkezésére álló eszközzel elnyomni igyekezett, és ha rajta múlik, az utcára [428] sem engedte volna ki. Amikor a húga nagylánnyá cseperedett, és első ízben esett szó arról, hogy ő is bálba menjen, elkeseredetten és kétségbeesetten tiltakozott a határozat ellen. És amikor a tiltakozás nem használt, inkább ő maradt távol a mulatságról. Nem volt hajlandó megjelenni ott, ahol a húga is jelen van. Nem vállalta a húgát, megtagadta. Miért? Mert nem voltak róla illúziói abban az értelemben, amely értelemben más nőkről illúziói voltak. A testvére volt. Ismerte, közönségesnek találta, nem volt tekintélye előtte. Meg volt győződve arról, hogy hatalmas csorba esik a tekintélyén, ha az emberek, a társaság, a leányok megtudják, hogy ez a leány az ő húga. A szubjektivitásából indult ki. Pillanatra sem tételezte fel, hogy azok a nők, akik neki annyira imponálnak, ugyancsak testvérei más fiúknak, okkal-móddal ugyancsak olyan közönségesek, mindennapiak, szimplák, kiábrándítók, „emberek” emberi közelségben, mint az ő húga. Nem; azt hitte, hogy csak az ő húga ilyen kivételesen, s hogy a többi nők egytől egyik született istennők. Mit keres tehát az ő húga a bálban, az emberek között, hogyan mer arra a gondolatra vetemedni, hogy ő is fellépjen köztük, és hódítani, imponálni, érvényesülni akarjon? Hát van neki erre jogcíme? Nem felháborító arcátlanság, ostoba és meggondolatlan vakmerőség ez? Lehetnek az ő húgáról valakinek illúziói? Megtéveszthet ez valakit? Nem. Minden ki fog derülni az első pillanatban. Amint a húga belép az ajtón, az emberek össze fognak nézni, felállanak a székre, csődület támad, és röhögve mondogatják majd egymásnak: Hát ez? Mit akar itt? Hisz ez a… ez a, úgy van, ez az ő húga. Nem istennő, nem Kleopátra, hanem az a valaki, akinek annyiszor kapaszkodott bele a varkocsába, s aki annyiszor öltötte rá a nyelvét, az ő húga. Botrány tör ki, az emberek visszakövetelik a pénzüket, elfintorgatják az orrukat, nem lesznek hajlandók egy levegőt szívni a húgával. Ez a fiú ezekben az órákban válságos megpróbáltatásokat élt át, és közel állott ahhoz a gondolathoz, hogy megöli a húgát, és az anyját is és elássa, eltünteti, elemészti őket, mert a puszta kapcsolat, hogy hozzájuk tartozik lehetetlenné teszi, egyszer és mindenkorra útját állja az érvényesülésének.

Ennek a fiatalembernek a tragédiája az volt, hogy nem tudott jó lelkiismerettel emberi lenni, mert megtévesztette a hiú látszat, mindaz, ami az emberekben imponált neki, és ez a valószínű tényállás az ön esetében is, kedves „Komoly Leány”. Ön nem mint nő, mint anya éretlen arra, hogy a házasságban és általában az életben megállja a helyét, hanem mint ember. A szubjektivitása fejlődött egyoldalúan. Nem ismeri el magát, rossz a lelkiismerete, restelli emberi tulajdonságait, azt, ami voltaképpen minden egyes emberrel közös, mert elismerését egyszer és mindenkorra oly feltételektől tette függővé, amelyek a valóságban elérhetetlenek és megvalósíthatatlanok: az illúzióitól. Az ön szubjektivitását lenyűgözte és megfélemlítette néhány hiú cafrang, modor, allűr, rossz film és regény, és ennek hatása alatt meg van győződve arról, hogy „vannak” oly emberek, akik magasan fölötte állanak önnek, akik nem ilyen hétköz[429]napiak, szimplák és közönségesek, és ez az oka annak, hogy látatlanban aláértékeli magát egy feltételezett felsőbbrendűségnek, hogy azután egy életen át ezzel az agyrémmel üldöztesse magát. Ugyan, kit nem tisztel ön, kiben nem kész látatlanban egy félistent respektálni?

Önnek, kedves „Komoly Leány” súlyos alsóbbrendűségi komplexuma van, és ennek következtében kénytelen lenézni mindenkit, aki önt megbecsülni hajlandó. Ez az oka annak, hogy ön még minden udvarlójából kiábrándult, mihelyt az hajlandónak mutatkozott önt feleségül venni. Ön tudatalatt abból indul ki, hogy ön mint ember, értéktelen, és mihelyt valaki önhöz közeledik, önkénytelenül így okoskodik: Ki ez, hogy még velem is szóba áll? Hogy még engem is hajlandó feleségül venni? Ha csakugyan valaki lenne, nem engem akarna, hanem valaki mást. Olyan valakit, aki nekem is imponál, akit én is értékelni tudnék. Akárkit, csak nem engem. Mert én csak legutolsósorban jöhetnék számításba. Én vagyok a legutolsó. És mert mégis engem és kizárólag engem akar, ez az ember maga is alighanem a legutóbbi közé tartozik. A legutolsó, és legértéktelenebb ember a földön. Kell a fenének. Sohasem tudnék férjhez menni olyan emberhez, aki még engem is hajlandó feleségül venni…

Kihez menne tehát férjhez? Ahhoz, aki nem venné el, és csak addig, amíg nem venné el. Azt jelenti ez, hogy az ön alsóbbrendűségi komplexuma az emberekhez való viszonyában mint reménytelenségi komplexum nyilvánul meg. Az ön szerelmének, rajongásának és megbecsülésének legelső feltétele az, hogy szerelmének tárgya ne szeresse, ne becsülje, ne értékelje önt viszont, egyáltalán ne akarja önt, azaz: szerelmének feltétele megvalósíthatatlan. Ön nem szerethet, és nem lehet boldog mindaddig, amíg nem képes természetesnek és magától értetődőnek találni, hogy önt szeressék, becsüljék és elismerjék. Ezért csak azt a tanácsot adhatom, hogy tanulja meg becsülni magát. Kezdje ezt azzal, hogy ábránduljon ki mindabból, ami eddig önnek az emberekben imponált. Ismerje meg az embereket a maguk valóságában. A legszebb hegy is kiábrándító közvetlen közelségből telve szakadékokkal, tüskével és bozóttal, és a legimponálóbb félisten is merő emberi gyarlóságok halmaza emberi közelségben. Csak azt értékelje az emberekben, ami bennük emberi megnyilatkozás, mert egyéb értékelnivaló nincs bennük. Semmi oka sincs arra, hogy magát másoknak aláértékelje, és lássa be végre, hogy azok ugyanabból az anyagból, ugyanazokból az emberi gyarlóságokból vannak kiszabva, mint ön. Ha ezt belátta, akkor nem maradhat el annak belátása sem, hogy ön éppolyan értékes tagja az emberi társadalomnak, mint bárki, s ha valaki önt feleségül kéri, ezzel még nem önmagáról állított ki szegénységi bizonyítványt, hanem csak megbecsülte önben azt, ami önben minden körülmények között megbecsülésre méltó.