Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Miket elhagytam, s melyeken által most haladok,
vidékek sok arca egy arcba olvad bennem,
s kedvem patakja, ha néha szélesen elömlik,
harsogva zúg fel új völgyek sziklás talaján.

Kiket öleltem, s férfikarom akit ma ölel,
egybepatakzanak a vér szüntelen áramán,
hegyormokon, ha átlépek, ezer torony erdejét feltűnni látom,
s ezer harang indulója egyetlen zsolozsmába olvad.

Lám, kedvesem, immár a csókod sem éget,
nem éget többé, és mámora érett,
mámora mély, és olyan az arcod,
mint fölöttem feszülő égbolt;
mindenüvé elér, és ugyanaz.

Tudom, te vagy az, akit oly soká kerestem,
botladozó lépteim, hogy elkongtak a sziklák alatt,
házak tövében, és elenyésztek a sivó homokban,
mely rászitál halkan az életutakra.