Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Alig pár éve annak, hogy felszínre került ez a magában véve nem új szó: őstehetség. Sok vita támadt körülötte, rengeteg cikket írtak róla. Nem tudták, mit kezdjenek ezekkel a felbukkanó őstehetségekkel; vajon hová skatulyázzák őket, kik nagyobbrészt földművesekből és ipari munkásokból rekrutálódtak. Kuriózum, gondolták sokan, amelyik elmúlik, mint a tavasz virága. Népművészet, mondta a felületes szemlélő, amely csak addig szép, ameddig otthagyják a vadonban, mert ha a város kőfalai közé hozzák, színét és illatát elveszti. Nem képzőművészet, de művészet a legnemesebb értelemben, írták egyesek.

A régi iskolán nevelt kultúrember fejet csóválgatva, néma csodálkozással állt meg a képeik, szobraik előtt, mert ha mindazok olyan szokatlanok is voltak az ő konvencionális tudással telített lelkének, illetve szemének, mégsem bírta letagadni, hogy van ezekben a képekben valami ős, valami megrázó.

És tényleg, ha az ember felületesen nézi ezeknek az őstehetségeknek a képeit, akaratlanul is a régi primitív mesterek, illetve zseniális gyermekrajzok jutnak az eszébe, és csak egy hosszabb, alaposabb szemlélődés győzi meg róla, hogy a zseni egy új fajtája előtt áll az ember, akit nem lehet az eddig megszokott esztétikai szabályok szerint elbírálni.

Sokan nem helyeselték, és nem helyeslik ma se az „őstehetség” jelzőt. Ha valaki tehetség, akkor minek a jelző, minek az a sok hókuszpókusz, minek írják oda, hogy ezt a képet egy falusi kovács vagy földműves alkotta. Ha művész az illető, akkor mit dísztelenkedik reklámképen: hangoskodás – földműves festette, kovács festette, nagy parasztművészek –, minek ez az éktelen hangoskodás? A reklám után ítélve a szenzációra éhes közönség nagyobb része nem is annyira a képeket, mint inkább eredeti hottentottát keres. „Tyű, gyerünk, nézzük meg; milyen lehet az a paraszt és falusi kovácslegény, aki fest!” Pipával a szájában és bagóval az agyarában képzelték el az őstehetségeket.

Tényleg ezek a jelzők, ha egy oldalról nézték, fölöslegeseknek tűntek fel. Más oldalról pedig szinte elmaradhatatlanok, mert csak ezek a kicsodák és micsodák jelzők mögül érthetjük meg ezeknek a zseniknek egyéni sajátos művészetét.

Művész! Ragyogó, csábító szó! Hány ezer ember törtet lávabuzgalommal, szent reménnyel, lángoló szívvel a titkos szirtek felé, ahol a művészet titkos országa kezdődik. Kevés azonban azok száma, [412] akik feljutnak oda, mert nehéz és tövises út vezet odáig, a nagy őszig, a beteljesedésig, ahol az ember lelkében állandóan hallatszik, vibrál a távoli harangszó, a hárfapengés.

Kevésnek jut ez osztályrészül, azért nem mindenki művész, akit annak neveznek. Az elhullottakból lesznek a keserű emberek, akik állandóan érzik tehetségüket, a megalkuvókból lesznek a jó rajzárusok, akik fütyülnek a művészetre, mert nekik egy fontos: „a pálya” és a mindennapi kalács.

Nos milyen az útja ezeknek az őstehetségeknek? Nehéz megvilágítani, mert a lángész útja olyan szuroksötét, bajos és rejtelmes, hogy a legnagyobb szurokfáklya is nagyon kis tért mutat meg belőle.

Karinthy annak idején humoreszket írt az őstehetségről. Ott úgy ábrázolta ezt a művészfajtát, hogy – alszik. Minden humor igazat mond. Itt is találó az „alszik” kifejezés! Az őstehetségek tényleg alusznak, nem tudnak számot adni arról, hogyan hozzák létre műveiket.

Azelőtt őstehetség Beethoven és Michelangelo volt, és az a naivitás, ami a műveiket jellemezte: vagyis a születésükkor örökölt teremtő erő. Azonban a régebbi esztétikai szabályok szerint el sem lehet képzelni, hogy művésznek ismerjék el azt, aki nem ment át egy megszokott iskolán, ahol a mesterséget, a művészet mesterségbeli részét, hagyományos, megszokott módon megtanulta. Ha valaki művész akart lenni, Münchenben szinte feltétlen kellett, hogy járjon, mert ott volt a művészetek Mekkája.

Nem vitatom el az akadémiáktól az érdemeket, hogy a kezdő művészpalántákat a kezdet nehézségein átsegítették, és a tehetségesebb rétegének ösztöndíjak s egyéb intézményekkel teljes kifejlődést biztosítottak, de amennyire üdvös volt a régi iskolák módszere egy oldalról, olyan veszélyes volt más oldalról. Az a veszély fenyegette a szerencsétlen túlbuzgó művészcsemetét, hogy egyszerű másolója maradt tanárjának. Sokszor azoknak ítélték a különböző díjakat, akik leghűebben, legkitartóbban követték mesterük nyomdokait. Ilyen felfogás mellett a tisztes középszerűség, az úgynevezett művésziparosok könnyen jutottak szóhoz, illetve vezető szerephez, és bizony az igazi egyéniségnek minden időben erős harcot kellett vívnia az elismerésért s kenyérért, amit a műtörténelem is igazol. Az igazi egyéniség azonban egykettőre lehántja magáról az idegen hatásokat, és maga csinálta eszközökkel vág magának utat, egy senkitől sem járt ösvényt. Ez az út, ez a senki máshoz nem hasonlóság jellemzi, ez mutat rá. Ez az ő dicsősége.

Nos ez volt a múltban!

Rousseau, a francia finánc volt az első őstehetség (amint most nevezik az autodidakták fent említett csoportját), ki sehol sem tanult, hanem csak úgy magából virágoztatta ki csodálatos művészetét. Körülbelül tíz évvel ezelőtt Benedek követte, ki ma már a magyar festőművészetnek egyik elkönyvelt büszkesége. Benedek sikere volt a mozgatóerő, mely felrázta a szunnyadó őserőket, kik sereges[413]től tódultak Benedek nyomába. Jöttek egymás után, és kivált belőlük egynéhány (mert az alkotótehetség ritka adomány.) Most itt vannak, és ez a különválás, az új kultúrának ezen felbukkanása szülte ezt az elnevezést: Őstehetség. – Érdemes ennek a szónak mélyebb értelmével is foglalkozni.

Régebben, mint már említettem, őstehetség az volt, akinek a művei magán viselték a születésekor örökölt naivitást, illetve teremtőerőt. Akkor megkövetelték tőle az úgynevezett konvencionális mesterségbeli tudást is. A mostani őstehetségek pedig úgy fejlődtek ki – hogy egy megszokott frázissal éljek –, mint a vadvirág a mezőn, mely ki tudja mióta, minden tavasszal megjelenik, és csodálatos színeivel, illatával gyönyörködtet. – Vagyis ezek az őstehetségek ősidőktől kezdve, ősszüleiken át örökölték azt a teremtőerőt, és azt ösztönösen különböző eszközökkel – dal, kép, szobor alakjában – előadják. Egyszerűbben mondva, az őstehetségek művészete az örök szépnek, senki másénak nem hasonló, eredeti formanyelven való kivetítése.

De hogy szokatlan művészetüket megértsük, és értékeljük, ismernünk kell ezeknek a földből fakadó őstehetségeknek a lelkületét és életkörülményeit.

Ezek túlnyomórészt földműves emberek. Valaki talán ellenem veti, hogy vannak köztük iparosok is. A világhírű Rousseau a franciák nagy festője meg éppen hivatalnok volt. Ez azonban nem jelent semmit. Ha ezek vasat vernek, vagy szobát festenek, vagy szántanak, vetnek, ezt csak a mindennapi száraz kenyérért teszik, igazi hivatásuk azonban a művészet maradt. Ez az igazi életérzésük, mely a földből eredt. És onnan a mélyből fakadt a művészetük is. Mint emberek túlnyomóan magába zárkózott tépelődők, egyik, másik lelki gátlásokkal telve, de akad köztük víg kedélyű, sőt filozófus is. De a föld az ő szerelmük, és az Isten szabad ege alatt a gyönyörű természet csodáiba való belemerülés, állatoknak mozdulatai, búsuló, táncoló alakok mozgásritmusai, az újszülött kapálódzásától a halottvivők mozgásáig élet és halál, ez váltja ki bennük az örök titkot, és az ad ecsetet, vésőt a kezükbe. Az örök titok, amelyből fakadt az Istenhit, a vallás, művészet, tudomány.

Én úgy hiszem, hogy a művészet, ennek a nagy titoknak, amit életnek nevezünk, Isten áldotta alkotó lelkeken át való kivetése, vagy az örök szépnek bizonyítása.

Fejtegetéseink eredményeként tehát azt kell mondanunk: az őstehetségek emez új fajtája öntudatlan alkotásban, maga csinálta formákban, maga csinálta eszközökkel hozza és bizonyítja a természetben élő örök szépet és a nép kultúráját. Ösztökélőjük a holdvilágos falusi este, amely csókot fakaszt, amelynek nyomán új élet és eddig ismeretlen dal fakad; dal, melynek mélyből jövő összhangja megrázó gyönyörűséggel tölt el.

Azt mondtam: a nép kultúráját bizonyítják, mert a népnek is van, és ősidőktől volt sajátos kultúrája, amely hagyományszerűen apáról fiúra száll. Elég szomorú, hogy idegen hatás kezdi fertőzni. [414] Ez a kultúra tág, és széles, mert a falusi földművesnek mindenhez kell értenie, ő mérnök, orvos stb. Vetés idején ösztökével olyan pontosan méri a földjét, mint annak a rendje, és ha egy barázdával elszánt szomszédjának földjéből, tudatosan csinálja, mert úgymond, minden szentnek magához hajlik a keze. A szántóföldnek a minőségét is úgy ismerik, hogy a tanult gazdász is megirigyelhetné. És mennyi bölcsesség van egyik másik atyafiban! Azt sem tudja, hogy mi fán terem a filozófia, de olyan egészséges fogalmai vannak mindenről! A filozófus gondolatokkal tornázva, elméjét csillogtatva nem jut tovább az egyszerű falusi bölcselkedő parasztnál, aki a végtelen eget bámulva felsóhajt: de csodálatos, és beláthatatlan a Te világod, Istenem!

Aztán mennyi eredeti formakészség van minden munkájukban, milyen ritmusok, pl. a kaszások és a marokszedő leányok mozdulatai. Színészi, szavaló, hímzési, fafaragó s egyéb képességeiről külön könyvet lehetne írni.

De nehogy azt gondolja valaki, hogy ezek az őstehetségek alkotásai, akikről beszélek, fafaragások, hímzések s egyéb népművészeti alkotásokhoz hasonlók. Amit ezek alkotnak, nem népművészet vagy parasztművészet. Ha valaki így fogja fel, nagyon téved. Ezek az őstehetségek ennek az ősiségnek, a népnek kiteljesedett értékei.

Amint már említettem, hogy a falusi népnek is meg van az ő sajátos kultúrája, szerintem a városi kultúra ennek tisztultabb, szabályokba szorított folytatása. Nem vitatom most, hogy melyik az értékesebb, mint ahogy nem vitatom el a mai kultúrfölényt, rádió, repülőgép stb., az ősember siralmasan primitív eszközeinél. De éppen az ősember barlangjába karcolt csodálatos készségű állatrajzai, az egyiptomiak és más ókori népek csodálatos színekben pompázó festményei bizonyítják, hogy a művészetben mennyire nem fontos az úgynevezett megszokott akadémiai tudás. Ha csak az akadémiai tudás lenne a művészet célja, akkor már régen nem lenne értelme, hiszen a fényképezőgép, és minden mérnök matematikai pontossággal tárja elénk a lélektelen, egy kaptafára való felületet. Vagy egy Csók István, Rippl-Rónai, – a régi mesterek közül Tizian – primitívek közül Giotto Fra Angelico talán tudásukkal hatnak? De nem ám! Azért hatnak, mert műveikből érezzük a mindentől független, semmi máshoz nem hasonló örök szépnek zenéjét.

Az azonban nem igaz, hogy az őstehetségek nem tanultak sehol! Nem tanultak tanároktól, és nem tanulják meg a megszokott technikai fogásokat. De ez még nem jelent nem tanulást! Igaz, hogy ösztönösen alakítják a teret, rajzolják a vonalakat, de az már a tudatalatti hosszú tépelődésnek, vagy lelki tisztulásnak, tehát egy megszokott tanulástól mentes ösztönös tanulásnak az eredménye, amely van olyan komplikált, mint a székely parasztnak ösztönös furfangja, vagy a skótnak az ő skótsága, vagy a városi embernek nyakatekert kultúrfölénye. A kulturált művész, ha alkotó művész, tudatosan jutott kifejezőeszközeinek birtokába, míg ezeknél az autodidakta művészeknél mindezeket a tudatalatti ösztön, az önma[415]guktól kiművelt ösztön helyettesíti. De ez az ösztön oly mélységes, hogy egy csapásra kilendíti őket a művészet legmagasabb síkjára. És amint látjuk, a tanult művész és autodidakta művész, ha géniuszok találkoznak a művészet csodás régióiban, mert művészet csak egy van, csak különböző utak vezetnek oda. Hogy milyen eszközökkel hozzuk le, és tárjuk ki a művészi szépet, az már igazán mellékes!

A művészi szép a tárgytól független, de mégis ezek a tárgyban levő vonalak, színek, hangok harmóniája vált ki belőlük valamilyen érzést. A hegedű; lehet az legfinomabb mestermunka, siralmasan nyivákol egy kontár kezében, míg az istenáldotta művész játéka gyönyörűséggel tölt el minket.

Tehát ugyanaz az eset, pl. a képeknél is! Lehet az a kép százszázalékos akadémiai tudással megfestve, ha abban, ki festette, nincs meg az isteni szikra, csak egy jól, szépen, formásan megcsinált hegedűt alkotott; szépen megcsinálta, de játszani nem tud rajta.

Őstehetségek, vagyis alkotóművészek azok a kiteljesedett egyéniségek, akik a hangszert, a meg nem volt hangszerüket maguk csinálják, és remekül játszanak rajta, és a kezük nyomán eddig ismeretlen színvonalharmóniák fakadnak.

A kultúra csodálatos folyamata, mint a rádió hulláma szétterjed az egész világon. Éltető fénye, mint a napsugár éppúgy bevilágít a legsötétebb afrikai néger kunyhójába, mint a civilizált kőpalotákba. Vajon nem csodálatos folyamata-e a kultúrának és az emberi lélek rejtelmeinek a legsötétebb Afrikában élő, kultúráról, művészetről, a mi fogalmaink szerint mit sem sejtő néger primitív művész csodálatos színekben ragyogó képei, vagy az alföldi széles, napsugaras mezőkön élő juhász megrázó szépségű faszobrai, a minden nemzetnek ajkán fakadó, minden fajnak utolérhetetlenül sajátos poétikus dalai? Vagy a kultúrátlan építésznek fa templomai, amelynek sajátos stílusa bámulatba ejt. A benne lévő ragyogó naivitású primitív falfestmények, amelyeknek a stílusát, lelket sugárzó utánozhatatlan titkos szépségét néma elragadtatással szemléljük. Érezzük az alkotójuk napsugaras kedélyű naiv lényét, amint az iszákost az ördög hátán ábrázolja, fejjel lefelé, lábai az ördög farkához kötve, és amint a pokolra ítélt atyafi egy nagy üveget szorongatva iszik. Hát nem mulatságos! A gyakorlatban, felületes szemlélő a képeknek sajátos önmagukból kiforrott, senki máshoz nem hasonló, utánozhatatlan stílusát, elrajzolásnak nézi. De éppen ez, a laikus szemében elrajzolt egyéni stílus adja meg a képeknek az utolérhetetlen, ragyogó báját, amely a géniusz sajátságosságai, s melyet a tanult neoprimitívek a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudják elérni.

Záróakkordként: művészt a stílusa teszi. Az őstehetségnél ez a nemzeti talajból, a földből fakad. Majdnem azt mondom, hogy az anyatejjel szívja magába. A művészet nemzetközi, mert ha más nemzeteknek a nyelvét nem is, de a művészetét megértjük, minthogy az szívünk és lelkünk nyelvén szól hozzánk, a szférák nyelvén, ahonnan jöttünk mindnyájan, és ahová visszatérünk, ahol a [416] titkok bölcsője ringat – mindazonáltal igazi művészet, ha a titkos léleknyelven is, de csak nemzeti talajból fakadhat. Vihetik a világon bárhová, amint mondják: a vér nem tagadja meg magát. Fölösleges említenem, hogy minden nemzetnek van nemzetközi nyelven szóló sajátos művészete. Más a szerb, más a holland, más a japán. Az őstehetségek művészete ráirányítja majd a közvélemény és a művészvilág figyelmét: hogy van sajátosan magyar jellegű képzőművészet is.