Amaz, ki csak lészen eljövendő
itt van már köztünk a földön;
az, aki a reménykedés –
meglendült a köröndön.
De várjuk őt, kész a hurok –
igazolja tettét;
és minden bűnél: a szépségét.
És ismé, leteperjük a sárba,
terhes a föld, és árva.
Igen, megöljük őt újra,
csak kitervelt hűs lassacskán,
finomra őrölt kínokkal,
hogy szerelmét mind eldobja,
hogy feküdjön el már az álmán,
hogy lássa be, minden hiába:
hogy vártuk lázban, fázón,
hogy piheg a jászol,
hogy értünk gyászol,
hogy jöt,t mint álom
ő,
amaz,
ez.
Mi: kiszikkasztjuk szándékait.
Előlünk meg nem szabadul.
Hisz miénk a rádium.
Eldobunk akarat s észt.
Minek a gyöngédség?
S az öröm: mit ér?
A bosszú a mi szerencsénk
és a dac.
Kataklizmában vergődünk,
de a fertőből nem mozdulunk.
Bár sár szorítja torkunk.
S mindenki jutalomért valaki;
az elhasznált és gonosz tettekért,
nem akarjuk soha, ami egész,
megtagadjuk, mi baráti kéz,
sőt testvérünk is semmibe vész,
s jótevőnk a nem ismert rész.
A földvilág süket s lusta,
elfásult mezőknek rossz héja.
Amaz, aki lészen eljövendő,
itt jár már köztünk a földön.
Ismerősöm:
hiába néz rám, kikerülöm,
mintha mennénk hídon, mi leszakad,
s vezetőnk nem lesz, ő nem marad,
és nem változtat az úton…
Áldozat ő az összetört hídon.
A földet ígéri szava,
s magát mindentől megfosztja
velünk:
elmúlik, mint aki nem is volt,
nekünk kín, ami igaz,
és mert hitünk a tegnap,
(ez árok)
elverjük az ajtóinktól,
s mert igazsága iga,
s elfáradtunk a múltba,
a testünkben rokkant keresztfa
s lárvák csöndje alatta…
Fordította: Kristály István |
Fejlesztette: GAS Softwares