Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Dudás Kálmán: Húszéves vagyok

Ma megfürödtem önvádam fekete énekében,
Mert vissza próbáltam lopni a Tegnapot,
Mikor még csendes csodák édes vizein
Hajóztam gondtalanul gördülő gályán,
És színes álomfészkek édeskés langyánál
Melengettem ifjasan csobogó, csodaváró vérem,
S hitem kandallóját lobbanó vágyrőzsékkel raktam;
Mikor még elámított a fehér felhők aranyszegélyű uszálya,
S igaznak, szentnek vettem kék májusok lobogó csókdalát;
S örömnek hittem a foszló lángallás ájultszép perceit,
És hittem lakkos szavak simulékony ürességében,
S hittem az emberekben is,
És hittem a költőben, a művészetben
(tán önmagamban hittem botorul…)
Ó, én hittem valakiben, aki megvigasztal,
S magányos őszestéken valakire sóvárgással vártam…
Hittem lányban: fehérben, szűzben,
Ki boldogító sátrát bontja szerelmének fölém,
S majd támaszom lesz hitem alkonyán,
Ha mélyebbre zuhan majd velem az Élet…
(– talán akadt is ilyen – ó, de régen elzúgott már
fejünk fölött a búcsúsok fekete gyászdala…)
Ma megfürödtem önvádam fekete énekében,
S ahogy eddigi semmittevésem üres-súlyos batyujával
megállok harmadik évtizedem dudvavert küszöbén,
S reácsókolom rongyos éveim léha mélabúját,
Vállamon tíz-tíz évem, két fehér galamb
Szomorú éneket locsol rám… de mégis!
Ahogy sietve lopva visszanézek, elém sóhajtom
Csöndes vigaszul: „szép volt, meseszép”
(ó, bátor, izzó indulások, álmok, vágyak és akarások),
és szomorú szememből előbújnak halk vigasztalóim
prizmás ezüstjei, s megsimogatják búcsúzó arcomat
… aztán kopogok – s mielőtt benyitok, úgy érzem,
lobogó életkedvem ravatala komorlik majd felém
tompa, csokortalan bús-bús dísztelenségével…