Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Szeiler úr a nagy hasú dobkályha előtt csücsült, és élesztgette a tüzet. Gömbölyű arccal fújta a szürke hamut, s várta, hogy a hamvadó parázs mégiscsak megembereli magát, és felcsap szép piros lángokba, belekap a fölébe gyömöszölt papírhulladékba, és morogva, dohogva köpködni kezdi a meleget. De a parázs elátkozott madarak lelke, s ha sokáig nem törődnek vele, először kék lesz, azután közönséges szürke és hideg, mintha sosem lett volna parázs, hamu lesz belőle, amit a szemétre dobnak, vagy télen a járdát szórják meg vele. Ebben az esetben Szeiler úr hiába trombitált, sziszegett a kályha gyomrába, csak a kopasz feje lett tele pernyével, mintha szép ősz haja volna. Amikor felállt, akkor látszott csak, hogy ő is olyan gömbölyű és nagy hasú, mintha csak testvére lenne a kályhának, éppen hogy ő magasabb volt négy arasszal, és nem három lába volt, hanem csak kettő, de az is lúdtalpas. Mondom, felállt, és odafordult az inashoz:

– Te bikfic! Megint elfelejtetted a tüzet? – dühöngött a kisinas felé, aki reszketett, mint a kocsonya. – Felelj, csibész, mert a gyomrodba mászok! Így gorombáskodott Szeiler úr, és nem is vette észre, milyen nagyot mondott mérgében. Hogy ő a Feri gyomrába mászik. Kész röhej, mert a kisinas éppen, hogy felért a köténye madzagáig, s olyan vézna, olyan keszeg volt, mint a simítócsont Szeiler úr bunkós kezében.

– Gondoltam, már nem kell a tűz – szipogott Feri –, mert úgyis elmúlt hat óra.

– Elmúlt hat óra? És aztán, mi vagy te, kommunista? Már te is nézed az órát, hogy minél kevesebbet kelljen dolgozni? Te vigyázz, vigyázz, szépen mondom, mert kiveszem a pejslidet. – És az utóbbit csakugyan szépen mondta Szeiler úr. Egy oldalra hajtotta fejét, és úgy énekelte Feri felé, hogy vigyázzon. Aztán odafordult a kleiszteros fazék fölé, belenézett a sűrű ragacsba, és kiköpött maga elé: – Olyan, mint a sár. Evvel nem lehet dolgozni.

Szeiler úr, mint a fentiekből is látszik, könyvkötő volt. Már jól elhagyta ötvenedik évét, de azért még szeretett visszafordulni az időben, és sokszor úgy viselkedett, mintha még harminc éves se volna. Ez különösen akkor fordult elő vele, ha keveset ivott, s menyecskék közelébe került. Ilyenkor Szeiler úr olyan volt, mint a fiatal kakas, annyi badarságot beszélt össze, hogy az asszonyok nem győztek kacarászni rajta. Ha különös jókedvében volt, még kukoré[399]kolt is, hogy csakugyan a kakashoz hasonlított. Kukorékolt, és ilyeneket mondott az asszonyoknak:

– Nézze, nagysád, én nem vagyok mai gyerek, de azért még értem a csíziót. Ha akarja, fogok magának egy stiglicet. Maga ezen nevet, azt hiszi nem tudok stiglicet fogni? Á, mi az nekem. Csak fütyülök egyet neki, s ha leszállt, sót szórok a farkára. Attól lelapul a földre, s már meg is fogtam.

Ilyen bolondokat beszélt, de azért, ha kellett, nem volt komolyabb ember nála. Huszonöt év alatt, amióta önálló mester volt, szép vagyont kapart össze magának. Mert szorgalmas ember volt, azt meg kell hagyni. Sokszor éjfélig dolgozott, s vasárnap csak délben hagyta abba a munkát. Szenvedélyesen szerette a pénzt, de azért nem volt fukar, különösen, ha evésre vagy ivásra kellett pénzt adni. Rengeteget tudott enni. Most is, hogy Feri a hat órát emlegette, Szeiler már nem találta a helyét. Izgett-mozgott, vakaródzott, mintha bolhái lennének, amelyek a vérét szívják, aztán végül is rákiáltott a kisinasra:

– Eridj a Vastaghoz, hozzál fél kiló füstölt nyakat, de szép kövér legyen. Csak mondd, hogy nekem lesz…

Minden nap elküldte Ferit a henteshez, és sohasem felejtette el figyelmeztetni, hogy mondja meg a hentesnek, neki kell a karaj, szép kövér füstölt nyak, vagy ropogósra sült véres hurka. Meg volt győződve róla, hogyha a hentes meghallja a varázsigét: Szeiler úrnak lesz, akkor a legszebb darabból vág le.

Alig, hogy Feri megérkezett a finom pirosra főtt sertésnyakkal, az udvaron feltűnt Török, a szomszéd nyomdász és segédje, a sánta Guszti.

– Olyanok ezek is, mint a légy – gondolta magában Szeiler úr –, az ember hozat magának egy kis vacsorát, akkor jönnek, rárepülnek, és felfalják az egészet, mintha sosem ettek volna. – Ravaszul így kiáltott a vendégek felé:

– Na gyerünk, gyerünk, lehet bort hozatni!

S Török már gombolta a kabátját, hogy két literre pénzt adjon Ferinek.

– Éppen most mérgelődök – kezdte a beszélgetést Szeiler úr –, legjobb ha az ember mindent maga csinál. Az alkalmazottakat mind ki kellene rúgni, vagy nyársra húzni, mert nem érdemlik meg a fizetést, nem dolgoznak ezek kérem egy csöpp ambícióval. Csak azt nézik, hogy lophatnák a napot. Úgy, mint az én inasom. Mondom neki szépen, hogy a kleiszter meleg legyen, hát ő hagyja kialudni a tüzet. Az ember majd szétreped dühében. – S úgy csinált, mintha valóban szét akarna repedni, akár a felfújt marhahólyag. De aztán eszébe jutott, hogy hiszen a Guszti is alkalmazott és így mentegette magát:

– De ez nem magának szól, Guszti. Akinek nem inge, ne vegye magára. Én csak általánosságban beszéltem.

Guszti szolgálatkészen heherészett. Jólesett neki a disztingválás. Szívesen igazat adott a mestereknek, csakhogy őt is bevegyék [400] a társaságba. S most különösen meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan, mint a többi alkalmazott, s amit máskor sosem tett meg, most titkon pénzt csúsztatott Feri kezébe, hogy hozzon további két litert meglepetésül.

Falatozni kezdtek.

Szeiler úr dikiccsel evett, amelynek a nyele csupa kleiszter volt, Török meg szép csillagos bicskával. Guszti ma nem evett. Meg akarta mutatni, hogy ő nincs rászorulva más ételére, sőt még ő fizet bort a társaságnak. Azt mondta, hogy nem éhes. De látta a másik kettő, hogy Guszti hazudik, mert a szemét nem tudta elfordítani a zsíros húsról, s folyton úgy tett, mint a liba, amelynek megakadt a szem a gégéjében, s kínlódik, de nem tud nyelni. Aztán amikor áttértek az ivásra, Guszti sem hagyta magát. Szeiler úr meg is jegyezte:

– Mintha lukba öntené, úgy issza maga azt a bort. Talán hal van a gyomrában, s az tátott szájjal várja az italt? – Guszti ezen is nevetett.

Egymás után ürítették fenékig a poharakat. Szeiler úr már annyira belejött a jókedvbe, hogy énekelni kezdett:

– Jöjjön velem komámasszony a pincébe, üljünk fel egy hordónak a tetejébe… – A bor felszabadította a kedélyeket, és közelebb hozta egymáshoz az embereket. Évek óta, minden este hat óra után pityizáltak egy keveset, s ilyenkor sokkal közvetlenebbek voltak egymáshoz, mint józan állapotban. Ha többet ittak a megszokottnál, még tegeződtek is. Töröknek máris elege volt. Kötekedő hangon szólt Szeiler úrhoz:

– Könnyű neked, sokat összeloptál. Hja, azért van, akinek használt a háború.

– Én megdolgoztam a vagyonomért – védekezett Szeiler úr – azért, mert itthon voltam, mert felmentést kaptam? A vármegyének kellettek a protokollok, anélkül nem tudtak volna dolgozni. Hát valakinek csak meg kellett csinálni őket. Vagy talán állt volna meg a vármegye amiatt a koszos háború miatt?…

– Csak te hallgass, Jóska – így szólt váratlanul Guszti a gazdája felé –, rajtad is az apósod segített. És hányszor volt nekem túlórám, amit nem számítottam fel. Harminc éve szorongatom a vinkelt a kezemben, de csak egy nadrágom van. – Egészen belepirult a nagy lázadozásba.

– Holnap kidoblak, te sánta betyár – tüzelt Török a hálátlanra –, így mersz beszélni a főnököddel? Repülsz holnap te kórháztöltelék!

Fent ültek a munkaasztalon, s egymás arcába hajolva szitkozódtak. Most volt bátorság hozzá, hogy megmondják egymásnak, amit nappal elhallgattak, s oly mélyre ástak magukban, mint öreg kút a beléhajított csempe fazekakat. Mégis Szeiler úr volt az, aki visszarángatta a társaságot a gyűlölet szakadéka mellől. Miközben végigsimította kopasz fejét, kedélyesen így szólt: [401]

– Sosem iszunk már, urak? – És tovább locsolták a gégéjüket. Fejük felett a füstös mennyezeten karikák táncoltak, s minden karikából egy-egy tüzes ördög nyújtogatta a nyelvét, s ingerelte őket a további veszekedésre. Ők nem tudták, hogy mindezt a bortól látják, s beugrottak a pajzán ördögöknek.

– És rajtam mennyit kerestél? – folytatta tovább Török. – Én csak elvállalom a munkát a bekötéssel együtt, mert itt van nekem az a jó komám, a Szeiler, az olcsón megcsinálja, csak tessék rám bízni, de mindig a Szeiler az, aki leveszi a hasznot. – Török prüszkölt a dühtől.

De Szeiler úrnak hirtelen mást súgott az ördög, s ő elhatározta, hogy nem fog veszekedni. Ehelyett dicsekedni kezdett.

– Hát ami igaz, az igaz. Nekem nem kellene már dolgozni. Amit kerestem, azt munkámmal kerestem, de nem is panaszkodhatok. Van mit aprítani a tejbe, hehehe. Nem is tudom minek dolgozom én még. Sokszor mondom magamban; marha vagy te, hogy így strapálod magad? Házad van, földed van, meg tele az a skatulya sok arannyal meg gyémánttal. Dolgozol ahelyett, hogy a kávéházban ülnél, és szivaroznál. Nagy marha vagy, te Szeiler…

Guszti és Török bámultak. Erre igazán nem számítottak, hogy Szeiler úr nem is védekezik, hanem inkább még elárulja, mi mindent szerzett. De az ékszeresdoboz szöget ütött a fejükbe. Erről még nem hallottak soha. Lehet, hogy hazudik is ez a mafla könyvkötő.

– Mi? Gyémánt? – tapogatódzott Török. – Talán a holdban vannak azok a gyémántok, s olyan kicsik, mint a tetű farka?

– Talán az üvegesnél vetted azt a gyémántot – próbált Guszti is gúnyolódni –, vagy az anyádtól örökölted, aki mosni járt?

Szeiler úr nem sértődött meg. Tudta ő jól, hogy nagy dolog a gyémánt, hogy ilyen drága ékszere nem lehet mindenkinek. Megbocsátóan magyarázott:

– Hogy őszinte legyek, urak, én minden pénzemet ékszerbe fektettem. Ez ma a legbiztosabb. Ezresek fekszenek nekem abban a skatulyában…

A két nyomdásznak kinyílott a szája a csodálkozástól, s nyitva maradt, mintha guta ütötte volna őket. De azért nem hittek egykönnyen.

– Szeretném én azt a gyémántot látni – szólt Török, aztán egész barátságosan fordult Gusztihoz: – Ugye te értesz az ékszerekhez, a te nagybácsid órás volt? – Guszti csak némán bólintott, hogy ide azzal a gyémánttal.

Szeiler úr féltette a kincseit még ilyenkor is, amikor a kicsi tüzes ördögök már az orra hegyén ugráltak. Csak így szólt csendesen nevetgélve:

– Igyunk inkább barátaim. Amit én mondok, abban nem kell kételkedni. – Elküldte a kisinast még két literért, s akkor azt mondta neki, hogy lefeküdhet.

Tovább ittak, énekeltek, s amikor már a hatodik liternek is a végén voltak, Szeiler úr anélkül, hogy valaki erre kérte volna, be[402]ment a szobába, kihozott onnan egy dobozt tele ékszerrel, csillogó gyémánttal, tüzes rubinttal, bársonyos zafírral. Kinyitotta a dobozt, és letette az asztalra, a két bámuló ember orra alá. Élvezte a hatást. Török és Guszti egy ideig bambán nézték a szikrázó ragyogást, de aztán hirtelen eszükbe jutott a maguk nyomorúsága, s kitört belőlük az irigység:

– Az én bőrömön szerezted ezt az ékszert, gazember! – kiáltotta Török, s öklével Szeiler úr orra alatt hadonászott. – Az én véres verejtékemen vetted ezt, csaló.

– Mert kiszívja az alkalmazott vérét, azért van neki – sziszegte Guszti.

Szeiler úr hirtelen megbánta, hogy kihozta az ékszert. Gyorsan a doboz után nyúlt, hogy elvigye, eldugja vissza a szalmazsák mélyére. De a másik kettő rávetette magát, mint velős csontra az éhes kutya.

– Nekünk is jussunk van hozzá! – ordított Török.

– Felezni! – követelte Guszti, s már püfölték egymást, akár a vadak. Guszti rossz lábával úgy ugrálta körül Szeiler urat, mint a veszett kecske, s fejével döfködött a könyvkötő nagy hasába. Török meg nekiszaladásból nagyokat bokszolt Szeiler úron, de ha az elkapta gallérjánál, hogy megrázza, akkor a fogával tépte róla az inget meg a zöld kötényt. Szegény könyvkötő úgy állt, mint öreg torony, amelyhez nekivágódik a faltörő kos, úgy dülöngélt tehetetlenül, minden pillanatban várni lehetett, hogy elvágódik. Még csak védekezni sem tudott, csak a drága dobozt szorította magához, mint anya gyermekét. Sokáig tartott a harc, végül is Szeiler úr a mennyezetre nézett, s azon túl talán az Úristent akarta látni, szája kinyílott, kiöltötte a nyelvét, mint a beteg, ha a torkát vizsgálják, hosszú, elnyújtott hangot adott: Ááá-Áááá – aztán elvágódott.

Guszti és Török szemben dülöngéltek kezükben az ékszeres doboz széttépett maradványával s néhány gyűrűvel, óralánccal. Egy ideig eszelősen bámultak egymásra, aztán a bortól és a kimerültségtől lerogytak a megtépázott, szuszogó könyvkötő mellé. Ruhájukon szétgurultak a gyűrűk és a függők. Csakhamar már úgy hortyogtak mind a hárman, mint a duda, s arcukon megbékélt, nyugodt mosoly húzódott el.

Akkor a kicsi ördögök nyakukba vették a tüzes karikákat, és úgy eltűntek, mint a kámfor. Nyilván aludni mentek ők is.