Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

A tarka huzatos dunna csücskével jó erősen megnyomkodta a szemét, hogy felébredt Takács Flórián cím- és szobafestő.

Máskor, így a reggeli felkelés idején először nyújtózkodott egyet, hosszú, lompos bajszát megsodorintotta jobb és bal felől, félig ásítva, félig sóhajtva kinyögte, hogy – haj Istenem! – aztán felkelt. Ez így ment időtlen idők óta. Az ébredés minden mozzanata ugyanaz maradt, mondom, szinte időtlen idők óta, csupán az lett a különbség, hogy esztendők haladtával mélyebb, meggyőződés teljesebb lett a – haj Istenem! – elsóhajtása, és mind hívságosabb, értelem nélkülibb: a gyérülő, bajuszpedrőt rég nem látott szőrszálak pedergetése. Minek is? Hol vannak már a régi szép idők?

Az ágy felett, a Mária-kép alatt, keskeny, aranyszélű rámában egy fiatal, dús hajú, pedert bajszú, egycsillagos tűzoltó néz szembe szemlélővel. Takács Flórián piktor-segéd és tűzoltó-csővezető úr régi arcmása.

Nem igen nézegeti azt a képet se senki. Csak Takács Flórián.

Hej, valamikor! Úgy harminc évvel ennek előtte! Akkor volt becsülete az iparnak! Istenem, milyen hittel, meggyőződéssel festette akkortájt remekbe a testület falára: „Isten áldd a tisztes ipart!” A szembenéző falra pedig az összekulcsolódó két kézfejet. Még most is meglenne az ott a falon, mert becsületes és valóban remekbe készített munka volt, dehát…, sok minden elkövetkezett azóta! Meg az a sok új mester! Ebben a rongyos, városnak csúfolt faluban is van vagy hat is már!

Ki győzné velük a konkurenciát? Meg az a sok, újfajta minta… Meg gép, meg az a sok úri vacak! Nem kell itt már kézügyesség, csak pénz!

Az ám, pénz. Amit ő hiába keresget már annyi év óta, úgysem talál. Mert mit keresett harminc éves önállósága alatt? Semmit. Azaz… nyolc gyereket. De bár korábban nősült volna! Akkor már volna olyan is közülük, aki önálló! Dehát nagyon nagy legény volt őkelme valamikor! Tetszett a perge bajusz a lányoknak, Flóriánnak meg a legényélet, és bizony nem sietett. Most itt van a 8 kenyérpusztító, meg örökké siránkozó anyjuk, meg a Flórián nagyon nagyon kopaszodó feje. Itt már nem segíthet semmi, csak valami égi csoda! Ugyan a kopaszodó fejen talán már az sem.

Körülbelül ez volt a kacskaringója Takács Flórián mindennapos reggeli gondolatjárásának. Kezdődött a – haj Istenem!-mel – és végződött egy, esetleg több csemete elagyusztálásával.

De ma reggel elmaradt a – haj Istenem! –, elmaradt a bajuszpedrés, de még az agyusztálás is. Felült az ágyban, és meredten nézett a falra, az ő hajdani, dicsőséges, szebb jövőt álmodó arcképe [391] fölé. Megdörzsölte a szemét a dunna csücskével is, a keze fejével is, de csak az lett a vége, hogy most már csupa tűzkarikákból kirakva látta ott a falon odaírva ezt a számot: 089675…

Riadtan, mint ahogy az álmából felijedt ember szokta, behunyta a szemét, s arcát a kezébe temette. De csak látta!

Sorra olvasgatta az értelmetlen számjegyeket. 0… 8… 9… 6… 7… 5… így. Egészen megzavarodott. Már az is izgatta, mit keres a nulla a szám elején, mikor annak, Isten, ember tudja, hogy a számsor végén lenne a helye.

Akkor hirtelen kinyílt az ajtó, s a számok ebben a pillanatban elrepültek. A falon sem látszott már semmi, mint az előbb, csak a pörge bajszú Flórián nézett le gőgösen, fölényesen a kopasz és nagyon ijedt arcú Flóriánra, mintha mondaná: no, mi az hé, mit vagy úgy begyulladva?

Már a sovány, agyonstrapált asszony is ott állt az ágy mellett, és ijedten kérdezte a falra bámuló embert:

– Flóri, mi van veled?

Az ember csak nézte tovább a falat, és rekedt hangon hörögte:

– A plajbászt!…

– Mit akarsz?

– Plaj-bászt…! – ordította parancsolólag.

Az asszony sietve bukott oda a székhez, melynek karfáján csüngött a sok festéktől bőrré cserzett munkáskabát, s annak belső zsebéből sietve, reszketve kotorászta elő a ceruzát. Félve adta oda az emberének, aki türelmetlenül nyújtotta kezét a ceruza felé, de közben csak a falat nézte, és mormogott. Hogy mit, azt nem lehetet kiérteni.

Flórián megragadta a ceruzát, hirtelen feltérdelt az ágyban, és óvatosan, szép, formás számjegyekkel odapingálta a falra a kép alá:

089675

Mikor készen lett, leszállt az ágyról, visszarakta a plajbászt a helyére, s így szólt a még mindig rémüldöző, sápadozó asszonyhoz:

– Hát ezt álmodtam, ni! – és ujjával visszabökött a fal felé.

Egészen nyugodtan, fölényesen mondta, mintha nem is lett volna oly nagyon ijedt az előbb.

Most az asszonyon lett volna a csodálkozás, ijedezés sora. Most valahogy egészen természetesnek találta volna maga Takács Flórián is, ha az a vézna asszonyka kibontja nyelvének sudaras ostorát, és belekezd a pörölésbe. De az nem pörölt, s nem ájuldozott, hanem végtelen érdeklődéssel lépett közelebb emberéhez, és fontoskodó suttogással kérdezte:

– Ezt álmodtad?

– Mondom!

– Mikor?

– Most. Egy fél szemű, csúnya, fogatlan cigányasszony, mintha felém szaladt volna, a kötényében egy csomó, pirosra tüzesített számmal; és a tüzes számokat egymás után nyomogatta az orrom felé. Kapkodtam a fejem egyre, de csak nyomkodta. [392]

– Hát aztán…? – kapott bele a szóba az asszony.

– Aztán nem tudtam tovább curukkolni, de a cigányasszony csak gyütt, oszt kikapta a kötőből a sok vasszámot, és neki a szememnek! Csak úgy sütötte már a szemem… és akkor felébredtem. De még akkor is ott káprázott a szemem előtt a sok szám. Ezek ni, ahogy leírtam!

Odamutatott a falra írt számra. Sokáig nézték mind a ketten. Az asszony szája csendesen suttogta:

– …nyolc meg kilenc az tizenhét meg hat az huszonhá… nem gyün ki!

– Mit nem gyün ki?

– Nem gyün ki huszonegyre, de azér Flóri, csak hidd meg nekem, hogy ennek nagy jelentése kell, hogy legyen. Muszáj! Mer hogy én meg…, pedig tudod, hogy se te, se én nem igen adunk az efféle, de hallod, nem lehet ok nélkül való mégse, hogy mind a ketten álmot láttunk! Ez már felér egy… hogy is mondjam… egy jelenéssel! Mer én meg egy egész falka malacot hajtogattam ki a zöld kukoricából álmomban…

Itt megakadt a beszéd fonala. Az ember csendesen öltözött, az asszony meg csak ült csendesen az asztalnál. Hol egyikük, hol másikuk pislantott fel a falra rajzolt, titokzatos számra.

– Ez valamit jelent! – szeppegte az asszony.

Kis idő múlva, mikor már felkészült az ember, csak akkor adta meg a választ:

– Majd elválik no!

Aztán, mintha megrestellték volna magukat, elhallgattak mind a ketten.

De alighogy kitette a lábát az ajtón a munkába készülő ember, szemmel láthatólag megszűnt Takácsné magára erőltetett nyugalma is. Agyában sebesen váltogatták egymást a tarkábbnál tarkább gondolatok. Hiába, ez a kettős álom mégis…, nem lehet értelem nélküli… Sietve látta el a még fel nem készült gyerekeket, mert bár a nagyja már magától is ellátja magát, marad még négy kisebb is, ki iskolás, ki még attól is kisebb, mint a Karcsi is, aki még óvodássorban sincs. Egyedüli feladata, hogy nyűg legyen az anyja szoknyáján.

Karcsinak kezébe nyomott egy főzőkanalat, elébe tette a nagy vizes kannát, amit Karcsi, korát meghazudtoló leleményességgel hol trombitának, hol nagydobnak használt, ha rászabadították, és magára kapva kendőjét, sietve lopva átszaladt Panna néniékhez. Mit kerülgessem az okát, Panna néni kész álmoskönyv volt!

Célirányos bevezetés után leadatott, és még célirányosabb indokolás után meg is fejtetett a káprázatos ígéreteket rejtegető kettős álom! Csak most vigyázni, éber szemmel lesni a jelt, és megragadni a szerencsét az üstökénél!

Takácsné úgy lopakodott haza, mint ahogy jött. Csak mozdulataiban most mintha több lett volna az óvatosság. Mint aki készen áll az üstökönragadására annak, aminek jönnie kell! Nekiállt ta[393]karítani, aztán főzni. Mit is? Mit lehet ilyen izgatott hangulatban? Krumplipaprikást! De majd elejtette a hatalmas tálat a hámozott krumplival, amikor úgy 9 óra tájban kitárult a kis kapu, és beténfergett rajta az ember.

Az asszony szájából kiszakadt a visítás:

– Flóri, te ittál!

Az ember leült az asszony székére, honnan az az imént felugrott, és úgy felelte:

– Ittam.

– Hát mi ütött beléd?

– Mi? Ez!

Azzal az asszony kezébe nyomott egy papirost. Az ijedten bontogatta szét. De nem lett okosabb tőle.

– Minek ez? – kérdezte.

– Sorsjegy. Lutri! Érted?

– Hogy…? Mi?…

– Nézd meg itt, ezt a számot! – mutatott a sorsjegy sarkába parancsolólag az ura.

Az asszony odapillantott, és úgy hebegte:

– Jé… jé… zusmáriám! 0… 8… 9… 6… 7… 5…!

– Hát…, izé… hogy…?

– Hát úgy volt, hogy ahogy reggel megyek a munkába, a sarkon a Szabó előtt a putika ajtajában majd összeütközök egy kéményseprővel, aki az orrom előtt belép a putikba. Mi ütött belém, én is megyek utána. Kér egy fityókkal. Én is. De voltak elegen a putikban. Egy utazó magyarázott ott nagyon. Sorsjegyeket kínálgatott. Eszem ágába sem jutott volna, de ahogy nekem is a kezembe nyom egyet, hát majd hanyatt vágódtam, mikor tisztán látom a számát! Az, amit megálmodtam!

Az asszony fürgén, ziháló mosolygással ugratott be a szobába, és a következő pillanatban már kiabálta is:

– Éppen az!

Az ura ment utána. Megállapították a két szám tökéletes, csodálatos azonosságát. Még a nulla is ott volt az elején. No de ilyet! Tiszta sor, hogy itt valaminek kell történnie!

Leültek az asztal mellé. Várhat az a krumpli is egy keveset ilyenkor! No meg a Hajasné kis szobájának a piktorolása is. Megtárgyalták tüzetesen az eshetőségeket. Mert lehet nyerni sokat is. Nagyon sokat, de a legrosszabb esetben is pár ezer dinárt. Hej az is de jól jönne!

Nem sokat beszélgettek. Csak ültek mind a ketten az asztalnál, és bonyolult fejszámolási műveletek villantak át reménységgel túlfűtött agyukon.

Megkésett az ebéd is, csak délután kezdődött el Hajasné szobájának a kipingálása is. Este aztán újra kezdődött a tervezgetés.

Takács Flórián bajszát pedergetve mesélgette délután kifőzött terveit. [394]

– Ha valamire való summával jönne ki a lutri, hát elsőbb is… legelsőbb is… behajítanék a Szabónál… dehogyis a Szabónál, egyenesen a Latkóczinál két fél litert abból a tavalyi rizlingből!

Az asszony nevetve, kötődve szólt bele:

– Majd belédhajítanék én, csak jönnél haza részegen avval a sok pénzzel!

– Aztán azt a kis vacak adósságot, ami…

– Legelőször is a házbért ennek a vénasszonynak! Aztán ruha a gyerekeknek meg nekem, aztán egy malac, baromfi… – tervezgette az asszony. – De legeslegelőször, mondom, a házbért, mert úgy néz rám, mintha megöltem volna!

– Meg az ablak árát – szólalt meg felbátorodva Pista, az iskolás gyerek.

– Miféle ablakot? – szólt oda az apjuk.

– Amelyiket behajított a Karcsi szerdán, a spájzablakot! – sietett elújságolni emez.

Takács Flórián képzeletében már Madárék szőlőjére alkudott, és olyan kicsinek, olyan nevetségesen kicsinek tűnt fel ebben a pillanatban előtte ez az egész ablakügy, hogy – ami ritkán esett meg nála – kedélyesen barackot nyomott Pista fejére, és így szólt a kedveskedéstől felbátorodó gyerekeknek:

– Hej, ha nyerünk! Ha nyerünk, gyerekek! Beverhetitek mind a négy spájzablakot, de még az utcai ablakokat is…, meg mindent.

Nagyot csapott öklével az asztalra:

– Anyátoknak új slafrokot, meg malacot, meg ami köll, nektek ruhát, meg ami köll, apátoknak meg a Madárék szőllejit, új mintákat, meg ami köll, meg aztán, ha marad…, no de maradni köll…, akkor egy-két fél liter a belvárosi Latkóczinál…, tik meg itthun csapkodhatjátok a mami házának minden ablakát, de csak verjétek is, én mondom, mert meg is érdemli, had ijedezzen, …aztán gyün apátok…, oszt fizet, mint a gróf!!

Mintha megszégyellte volna magát később, letompította hangját, és befejezte a diskurzust.

– No de majd elválaszt mindent a holnapi nap! Holnap lesz a húzás, és ahogy hallottam, tíz óra után már a Nikolics kirakatába ki lesznek rakva a nyerő számok!

Pista fellelkesedve ajánlkozott:

– Tata, én ott lesem egész nap a kirakatot!

– Lesed a fenét – mondta az apja –, itthon maradsz anyáddal! Majd…, ha valami lenne, hát majd híradással leszek én! Kivált, ha nyerek! Mer akkor…, mer akkor…! Mer akkor, mamám, fiákeren gyün haza a tata! Fiákeren!

A gyerekeket magával ragadta az apjuk hangja, és visongatni kezdtek.

– Nono, csak lassan! Majd holnap! Ha meglátjátok, hogy bekanyarodik a fiáker a mi utcánkba! Apátok meg ott ül hátul a nagy ülésen, elveti magát nagyurasan…, akkor ne is várjatok, csak esse[395]tek neki a vén csoroszlya ablakainak, oszt dirr durr! No, most aludni! Mars!

*

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami nyugalmas éjszakája volt a Takács famíliának. Mindannyia szemét kerülgette az álom. Mindannyia külön tervezgette, szövögette a holnapi – több, mint biztos – lehetőséget.

Már négy órakor talpon volt mindnyája.

Takács Flórián tiszta inget kapott. Az ünneplőruha is oda volt készítve. Hátha urakkal lesz dolga a nap folyamán.

De már nem beszélgettek. Kiki végezte a maga dolgát. Legalábbis úgy tett, mintha nem is a mai nap lenne az a sorsdöntő nap! Az asszony vizsla, de csendes figyelmességgel kerülgette az urát. Mindent odakészített, mindent a keze ügyébe adott. Az meg, amikor az asszony kiment a házból, keresztet vetett, és a Mária-képre tekintve pár pillanatnyi csend után félhangosan kinyögte kurta-furcsa imádságát: …haj, Istenem!

Aztán elindult. Az asszonynak csak annyit mondott:

– No, megyek.

A gyerekek ott lármáztak már az utcán. Hogy az apjukat meglátták, elcsendesedve odasomfordáltak a kiskapuhoz ők is. Sokat kérdező tekintettel meredtek az arcára. Hogy az elmosolyodott, az ő arcukra is kiült a boldog vigyorgás. De az apjuk rájukszólt:

– No csak!

De Pista azért bátorságot vett:

– De ugye tata, ha a fiáker befordul a sarkon…, akkor lehet…?

Közben sunyi tekintetet vetett Karcsi felé, aki ott kuporgott a kerítés tövében a már odagyűjtögetett kődarabok mellett.

Az ember visszapislantott mosolyogva az anyjukra. Az ott topogott ugyancsak mosolyogva a kiskapuban. Erre az apa is megsodorintotta bajszát, és odaszólt Pistának:

– Lehet!

Aztán felcsapta a fejét, és megindult a belváros felé.

Hét-nyolc óra tájban szemelgetni kezdett az eső. Mire a Nikolics üzletét kinyitották, már becsületesen esett.

Takács Flórián beállt Fabó doktor kapualjába szemben a Nikolics kirakatával. És várt. Leste a postást, aki a sorsdöntő értesítést hozza. Mert Nikolics a helyi főbizományos. Megjön a posta, Nikolics abban a minutában kifüggeszti a sürgönyt a kirakatba, ő majd odafut, megnézi, aztán…

Az eső csak esett. Nem volt zápor, de a porát már rég elmosta! Óvatos csúszkálgatással jártak-keltek az emberek.

Ő meg csak állt, állt, és várt. Mint a vadász a leshelyen. Nem is tervezgetett. Csak várt, szinte ugrásra készen.

Talán már a hatodik cigarettát dugta a szájába, mikor úgy kilenc óra tájban lehetett, Nikolics segédje kilépett az üzletből a sür[396]gönnyel – Takács Flórián a nagy várakozásban észre sem vette, mikor vitte a postás – kilépett az ajtón, és kinyitotta a kirakat nagy üvegajtaját…

Takács kővé meredten nézett oda. Hogy hogy észre sem vette a postást?! Az égő gyufaszál megpörkölte az ujját… Ijedten dobta el, aztán nekiiramodott a Nikolics kirakatának…! Öles léptekkel ugrott, s úgy az út közepén lehetett, amikor tompa ütést érzett a derekán… aztán elsötétült minden…

A fiákeres káromkodott, az utasa kiugrott a kocsiból, és az odaszaladók segítségével a kocsiba emelte a sáros, sápadt embert.

Történt valami baja…? Vérzik…? Itt a kalapja…! Ki ismeri? Haza kell vinni! Hogy lehet így hajtani!

Nőtt a lárma, nőtt a kíváncsi tömeg. Nikolics is kiszaladt a boltjából.

– Nini, a Takács! Mi történt szegénnyel?

– Nekiszaladt kérem a kocsinak! Igazán nem hibás a kocsis! – Magyarázgatta ijedten az utas. – Úgy látom, nincs különösebb baja, de ha Ön ismerné, kérem, kísérje haza a kocsin, én majd rögtön küldök egy orvost…!

Vagy négyen is segítettek a kocsibaemelésnél.

Nikolics közben magyarázgatott a kocsisnak:

– Tudja hol van az öreg Steinné háza? Ott, a felső végen! Majd én mutatom az utat. Igen, ott lakik szegény, bérletben. Ismerem, rendes, nagycsaládú kisiparos szegény. Majd én hazakísérem. Úgy látom, nincs nagyobb baj. Nem vérzik sehol, nyilván csak erős ütést kaphatott.

Ebben a pillanatban lépett oda a segéd:

– Főnök úr, nem ez a Takács úr, akinek a Blau tegnap eladta a sorsjegyet? Mert az is a kihúzottak közt van!

– Igazán? Szaladjon be Pista, és kérje el a pénzt a nagyságától, hadd vigyem mindjárt magammal! Úgysem lesz otthon orvosra való szegényeknek!

A segéd már ott is volt, hozta a pénzt.

Mikor a kocsi megindult, Takács kissé magához tért.

– No?! – mondta és kérdő tekintetet vetett Nikolics felé.

Az sietett megnyugtatni:

Nincs semmi baj, ne féljen Flóri! Kissé megütötte magát, ennyi az egész.

Akkor vette észre az ember kezében a görcsösen szorongatott sorsjegyet. Meglepetve nézett rá. Hiszen ez az ember épp az ő üzletébe indult! Leste a húzást! És kihúzták a sorsjegyét! Igaz, hogy csak 250 dinárral, de az is valami manapság! Kikapta a sápadt ember kezéből:

– Flóri, ezt meg kihúzták!

– Ki?… Hej Istenem…! – sóhajtotta elaléltan.

Akkor fordultak be Takácsék utcájába. A régi, rossz kövezeten hangosan zakatolt a fiáker, és a szűk utca dübörögve verte vissza a szokatlan fiákerzajt. [397]

A kocsis kelletlenül, mérgelődve hajtott. Önmagával vitatkozva dörmögött, bizonykodott, hogy ő ártatlan az egészben, de mikor ez a szerencsétlen mafla valósággal nekiugrott a lónak!

A mérgelődésnek csak a lovacska itta meg az árát, mert egy-egy önmagának mondott argumentum után nagyot húzott gazdája a hasa alá. A ló nagyot-nagyot rántott a kocsin, melyen csak Nikolics volt, meg az erős ütéstől az öntudatlanságba vissza-visszazökkenő Takács Flórián. Meg a megálmodott sorsjegy, és ellenértéke: 250 dinár.

Mégis a Takács famíliának ez a perc volt legboldogabb perce! A gyerekek, amint meglátták az utcába beforduló kocsit, vadul sikongani kezdtek. Anyjuk is kirohant. Csakugyan ott jött a kocsi! Hátul ült elvetve az ura meg egy másik úr. Hát mégis kijött az álom! Kötője sarkával remegve dörgölgette a szemét.

Pista pedig vad, fékezhetetlen örömmel esett neki az öreg Steinné ablakának! Karcsi követte. Csörömpölt az ablaküveg, csattogott a fiákerkerék, nevető sírással szepegett az asszony, a nyeremény tudatával szenderedett újabb ájulásba az embere…

A kocsi még vagy száz méterre volt a háztól…

Takács Flóriánék nagyon boldogok voltak…!