Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Latolgatta, számítgatta, de az eredmény mindig egy volt: legalább harminc mázsa a két holdon!… az mindenképpen lesz háromezer dinár. Most kifizeti magát a föld, most visszafizeti azt a rongyos háromezret! Tizenöt éve, hogy a fia kiment Amerikába, akkor vette föl azt a háromezret erre a két holdra. Azóta kamatban több, mint hétezret fizetett. Hétezret! – az éppen egy hold, egy új hold ára, itt, mellette adta el éppen a tavasszal a Vince János. Most abban is búza van. Ringó, édes kenyértenger… A kenyere javát megette, immár Isten segedelmével ezen az őszön betölti a hatvanat, de ilyen búzát még nem láttak a szemei…

Melléhez méri, a maroknyi kalászt odahajtja a mellére, és csak mikor bentről megérzi a dobogást, azt az egyenletes, kitartó, hűséges dobogást, akkor reszket meg kicserzedt, barna keze:

Én szép búzám!

A szeme átfut a napsütötte tájon, beissza, magába fogadja a hullámzó, terméstől áldott mezőket, a tanyát, széles fehérségét és a kis szállások csöndes, maroknyi életét… gyönyörű!

Maroknyi élet volt az övé is. Vagy még annyi se. Itthagyta a szép, egyetlen fia. Ha az itt volna most, ebben a szegénységben, semmire sem való öregségben? Ez a búza sem az övé, ez a szép búza… adósság…

Ez a csodálatosan szép búza…

Megtelt szívvel, összekulcsolt kézzel tartja a maroknyi kalászt… milyen szép, milyen csodálatos… szinte kínnal szedi szét összekulcsolt ujjait, és úgy, szalmáján állva, meleg tenyerén eldörzsölve a kalászokat tenyerére pörgeti a szemeket, a súlyos, test színű, bélyeges szemeket…

Ó, te gyönyörű búza, te!

Jó lenne, szomszéd, hazafelé! – szólal meg mögötte Kis Illés!

Aztán miért? – veti föl a fejét.

Hát csak azért, odanézzen! – és ujjával figyelmeztetőn mutat át a mezőkön a keleti ég aljára.

Abból nem lesz semmi.

Miből tudja kend?

Mert ide keletről nem jött még eső.

Hiszen hacsak eső lenne? Az igaz, még nem jött keletről. De a jég?… Mit javall a jégről? A pusztításról? Mert hogy azokban a felhőkben pusztítás van, azt állítom! [388]

A keleti ég alján borulás van, szinte elmetszi feketesége az eget. Itt fölöttük még kék az ég, de ebben a kékségben, mintha szomorúság árnyéka lenne…

Gyerünk, András bácsi, amíg lehet!

Te csak menj, Illés, és mintha már nem is volna itt az, akihez szólt, fölemelt tenyeréről bizalmas, puha, szellősen cirógató lehelettel elfújta a pelyvát, csak a mag maradt a tenyerén, a tiszta, igaz búzaszem.

Kis Illés megemelt kalappal köszöntött:

Isten áldja, András bácsi!… És amint a szőlők sorához ért, maga sem tudta, miért, visszanézett. Most is ott állott még az öreg a földje végében, de ekkor már az égi feketeség egész fölötte metszette át az egész világot. András bácsi burája még napsütésben volt, de ő maga már a fekete mezsgyén állott… Most szinte ő is érezte a magok igaz, tiszta szépségét, szívre ereszkedő súlyát, hatalmas, puszta erejét… Talán ha ő is marokra vette volna a búzája szemeit, most ő is ott állana elszakadni nem tudó ragaszkodással…

Mert hogy igen szép a búza az idén, hatalmas!

Még el se érte szőlőháza küszöbét, mikor megbomlott az égi feketeség. Elfogta, bekavarta az egész határt. A gyümölcsfák ágait örvény, szörnyű görcs kapta össze, a szőlőtők egymásba kaptak, a lelapult levelekről fekete vér ömlött, a föld úszó áradattal telt meg, és valami ijesztő, búgó, suhogó jeges rémület közeledett… lépésről-lépésre kiérzett vágtató, mindent felgöngyölítő, milliméter pontossággal romboló jötte…

Jé!… most meghal a határ…

Kuti András tenyerébe már jég csapott bele. A búzaszemek közé hideg, terméketlen, halott hűvösség. Amint ökölbe kapta megütött kezét, a búzaszemek rátapadtak a jég sima, halotti tükrébe… de csak a hideget érezte ő is, az üvöltő, dermesztő pusztulást… egy pillanat, és már elpusztult a búzája fele… ordítani akart, beugrott a kalásztalan szalmagarba, öklével belecsapott a ráömlő jégbe… már vége volt az egész búzájának, most már futhatna… de most már minek?… Vége mindennek, jön a kamatfizetés… tovább… a földet újra másnak műveli… öregségében is csak kamatra keres… a fiáról évek óta mit sem tud… egész teste izzik, millió tüzes kés döf a testébe… arcán valami forró csordogál…

A síró faluba, mintha a megölt mezők halálfutára támolyogna be, jön Kuti András… megtépett inge alatt lila iszonyat, jégfehér fején véres szakadékok… őrjöngő emberek rohannak feléje…

Ugye, nem maradt semmi?

Nem… és vérmocskolta arcán vonagló, tétova, úttalan fájások rémült kifosztottsága… vége mindennek! És megomlott, összetört testéből minden kín a szeme felé ömlik… a vén, reménytelen látású szem most elhomályosul… kezét a szeméhez emeli, és ekkor látja, hogy a keze még mindig ökölbe szorult… De már nincsen benne az a hideg, sőt, szinte megdidereg, a tenyere süt valami nagy forróságtól… még ott vannak a földjéről levett tiszta, nagy szép[389]ségű szemek… az egyetlen szemek… a jég az nincs köztük, az régen szétolvadt a teste meleg kínjában, csak a búzaszemek maradtak ott…

Nézzétek, mondta, ilyen volt a búza…

Kifosztott, remegő, könnyben fürdő arcok hajolnak tenyere fölé, és nézik ájult, mély ráijedéssel azt a pár búzaszemet, ami megmaradt verejtékük elpusztult gyöngyszemeiből… öreg Kuti András is nézi, és még egyszer átfut homályos szemei előtt a különös kép, az a mély gyönyörűség, amint a szemeket a tenyerére vette, amiknek nagy szépségét becéző szókkal illette… aztán a búzaszemek közé eső jég hideg, halálos súlya… s aztán: a pusztulásba eső ökle…

Kínlódik, szókat érez az ajkán, amiben érzi, most benne van minden, az ő maroknyi élete is minden kamattal… Aztán mintha mindez megnyílna egyetlen világosságban, amiben nemcsak csodálatos szépség, hanem annál több, valami nagyobb, közelibb is van, eddig nem tudott, és rá sem ismert értelme a búzának… s felvérző ajkán így buggyant a szó:

Röttenetösen szép búza!…