Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Mint jótékonyan üdítő, hűs hullám gyűrűzik a Duna bánságban keresztül a Gyöngyösbokréta.

Lelkünket fürösztjük benne, és vidámítjuk szívünket. Szépséges nótáikon elborongunk, víg dalai pezsdítenek. Táncaik üteme vérünk iramlását gyorsítja, és viseletük káprázatos színei szemünket kacagtatja.

Csodáljuk… bámuljuk népünk életének szépséges megnyilvánulását, és úgy érezzük, mint ki új erőt nyerve hitében izmosodik.

* *

Az ismerkedés népünk falvaiban rejtett kincseivel a meghatottság könnyeit lopja szemünkbe, és érzéseink zűrzavarából felmerül a kérdés, hogy mindez csak szentimentalizmus? Csak érzelmi megnyilvánulás ez, amelynek felejthetetlenül szép emlék a csúcspontja? Nem más, mint hogy eggyel több szórakoztató látványosságban volt részünk?

Mit jelent az, hogy fiaink, lányaink szíves szeretettel vállalják ezt a fáradságot, és hogy közönségünk lelkesen tódul körükbe?

* *

A Gyöngyösbokréta rendezésének gondolata nem itt született.

Hosszú annak története, ami életre keltette. Ennek az eszmének életet adó csirája két fogalomba foglalható: fajszeretet, megújhodni akarás.

Csak az ősöktől örökölt hagyományok, szokások átmentése és ápolása menthetik meg a fajt. Azok pusztulása meggyöngíti erkölcsüket, elerőtleníti életüket. A minden oldalról fenyegető idegen hatások elszívják életerejüket, és a szokását elhagyó fajta, a népek nagy kavargásának valamelyik nagy áramlatába nyomtalanul elvegyül. Soha a nép nagyobb veszélynek nem volt kitéve, mint mostanában. A hihetetlenül fejlett közlekedési eszközöktől kezdve a rádió éjjel-nappal hangzó befolyásáig száz és száz tényező marja, fogyasztja a népi szokásokat és életük alkotmányos erkölcsiségét. A Gyöngyösbokréta célja a népet saját magához visszavezetni. Megbecsültetni vele ősi kincseit. A módszer jónak bizonyul. Ha a kultúrában elöljáró társadalmi osztályok, a figyelem és a megértés jeleivel tisztelik meg a népi élet megnyilvánulását, úgy az náluk fel[380]tétlen önbecsülésre vezet. Megtanulja a falu, hogy ő nem az „elmaradt, lenézett, tudatlan paraszt”, hanem társadalmunk fontos és alapvető tényezője. Megtudja, hogy szokásai és viselete nem rejteni való ósdiság, hanem mindnyájunk bölcsőjének dísze. Élete új értelmét kap, és megőrzi, félti, vigyázza majd értékeit.

Unos-untig hangoztatott tétel, de itt helyénvaló az ismétlése, hogy a falu megmentése a magunk pusztulásától óv meg.

Mindent hát a faluért, hirdeti a Gyöngyösbokréta!

* *

De korántsincs ezzel kimerítve a Gyöngyösbokréta jelentősége. Forrása lett az íróknak, festőknek és a zenészeknek. A dekadens korunk művészei hosszú és változatos bolyongásaik után most, mintha árnyat adó oázis pálmái alá értek volna.

A néger, az egyiptomi, mexikói és egyéb idegen és holt formák felelevenítése és népszerűsítése, művészetükbe való átültetése minden erőlködésük ellenére nem nyert polgárjogot, és nem szívódott fel vérünkbe. Festőink kiábrándultan dobták el ecseteiket, mert az idegen népek primitív, ősi formáit, melyeket a dekadencia ellenhatásaiként akartak elfogadtatni, a kísérletnél nem jutott tovább.

Korunk zenészei félretéve a túl fejlett klasszikus formákat a Gyöngyösbokréták termő helyére, a falura menekültek, és a juhászbojtárok meg a ráncos arcú anyókák szájából vetették elragadtatásukban kottára a mi ősi melódiáinkat.

Az írók szakítottak a zamatos és romantikus, a heroikus és a bölcsen sunyi paraszttal, akiket íróasztalukon formáltak, és arra a belátásra jutottak, hogy az ezer színben ragyogó falusi nép élete tárgyban és bonyolultságban képzeletük szárnyalását felülmúlja.

Ki tehát a faluba, ismerkedni ősi kultúránkkal, és meríteni annak a forrásnak a vizéből, amely felfrissíti elernyedő életünket és művészetünket.

Ezt is jeleníti a Gyöngyösbokréta!

* *

Sokrétű értelme van a Gyöngyösbokrétának ott, ahol az államhatalom, a vezető társadalmi osztályok vele faji és szellemi közösségben vannak, és jóakaratú támogatásukat és a kedvezésnek ezer jeleit élvezhetik. De mit jelent az ide átplántált, az idegen népek között élő kis számú nemzetiség Gyöngyösbokrétája. Azonos-e jelentőségével, azzal az eredettel, amelyből származik. Nem ment-e át olyan változatokon, hogy szülőanyja sem ismerne már reá?

A mi Gyöngyösbokrétánk üde, és friss. A szeretet keltette életre, nem rendezői munka volt a bölcsője. Nem tanult szerepeket mutattak be, és a lebilincselő látványosság nem hosszú előkészületek munkájának eredménye volt. Népünk megnyilatkozása ez természetes őszinteségében, kedves egyszerűségében. Ebben egyezik minden [381] Gyöngyösbokrétával. Különbség tehát nem az összetételben, hanem a jelentőségében van.

Amott a Gyöngyösbokrétát rendezők és résztvevők az államalkotók fajából kerülnek ki. Nálunk a Gyöngyösbokréta nem a hétköznapi értelemben vett államalkotó nemzet hozzátartozója, szívének nem dédelgetett ügye.

Ezért a mi Gyöngyösbokrétánknak más a jelentősége.

Mindenekelőtt lélektartó, lélekerősítő szerepe van. Hitet adó és reményt keltő, mint a bensőséges imádság.

Ámde, csak abban az esetben nyeri ezt a szépséges és nemes értelmét, ha a faluval való megismerkedésünk, népünkkel való törődésünk nem marad az ünneplés, a muzsika, a tánc, a kedély és a hangulat kereteiben. A mi Gyöngyösbokrétánknak csak akkor van becsületes értelme és igaz értéke, ha a faluval való törődésünk nemcsak az életük szebbik részére szorítkozik.

* *

Bogojevo volt a jugoszláviai Gyöngyösbokréta első állomása. Az ámuló városi nép a lélekemelő szép látványossággal nem tudott betelni, és a jugoszláviai magyar sajtó heteken át megérdemelten zengte dicséretét. A magyar ünneppé emelkedett Gyöngyösbokréta azonban eddig csak széltében terjedt és igaz értelme felé még nem mélyült el.

Az élet szép oldala mögött a gond feketéje sötétlik, és mit sem ér az ünneplés felszíne, a lelkesedés szalmalángja, ha életet adó gyökereket nem vizsgálva az ünnepelt és hozsannázott nép anyagi életével nem törődünk. Vessünk hát egy pillantást Bogojevo népére, akitől eddig csak derűt kaptunk.

Bogojevón körülbelül 6500 lélek él. Olya színtiszta magyar község, amilyen talán még egy sincs Jugoszláviában. A határa kicsi, körülbelül hatezer katasztrális hold. Tragédiája, hogy földjének egyharmada már idegen kézben van! A szomszédos német községek, miletičiek és karavukovóiak birtokolják. Mi ennek az oka? Bogojevo határában nincsen első osztályú föld. A szomszédos német községek földjei azonban mind elsőrendűek. A német községek lakói mint telepesek számarányukhoz képest elegendő földet kaptak. Főleg Karavukovo jutott nagy megművelhető területhez az árvízmentesítéskor. Azután köztudomású, hogy ők nem voltak jobbágyok. Bár Bogojevón sem volt földbirtokos uraság, de abban az időben kicsi volt határa. Az úgynevezett erdőségek nagy része pedig kincstári erdő volt. Majd ötven évvel ezelőtt csángókat telepítettek oda a Dráva felső folyásának mellékéről, és ezeknek osztották ki a kincstári földet, 12-12 hold szántóval. A kicsiny határhoz mérten a lakosság túlszaporodott. Ezzel szemben a szomszéd német községekben tehetős és vagyonos polgárok voltak kulturáltabb mezőgazdasággal, kisebbségi termelő és értékesítő szövetkezetekkel, melyek segítségükre voltak, hogy miután fölszaporodott pénzükért ott már nem [382] tudtak földet vásárolni, a bogojevói földeket szerezték meg. Amíg a németeket terjeszkedésükben ésszerű meggondolással szervezték, addig a magyarság semmi oldalról támogatást nem kapott. Árvizek vagy rossz termés idején a bogojevói magyarság kenyér nélkül maradt, eladósodott, ugyanakkor pedig a szomszédos német községek szervezetei népüket messzemenő kölcsönökkel tudták támogatni, és lábra állítani. Ezért a bogojevói határ termésének egyharmada most nem a község népének tulajdona. És súlyosbítja helyzetüket, hogy a szomszédos községek birtokosai a bogojevói földekért csak a köteles adót fizetik, de sem robotot, sem egyéb közszolgáltatást nem végeznek.

Hosszú volna a bogojevói nép minden hibáján kívül történő elszegényedését itt leírni. Talán a Gyöngyösbokréta-mozgalom fogja kiváltani, hogy a mértékadók figyelme most feléjük és sorstársaik felé irányul. Mert meg kell mondani, hogy a mi bogojevói népünkben nincs hiba, és pusztulás felé vezető elszegényedésüket rajtuk kívül álló okok idézik elő. Népünk igen szívós, és kitartó a munkában és a szomszédos német községek népei egy és ugyanazon munkában sohasem értek el olyan teljesítményt, mint a magyarok. De míg az ő részükre megteremtették a mindent felölelő szövetkezeteket és népjóléti intézményeiket, addig a mi népünkkel senki sem törődött. Vagyis, hogy a bogojevói föld egyharmada idegen kézre jutott, az nem a szorgalmán és munkabírásán múlott, hanem a kívülről indított társadalmi szervezettség hiányának tudható be.

Egész kötetre szóló az a tanulmány, amit Bogojevóról írni lehetne.

Ezeknek a munkálatoknak a megkezdésére, népünk helyzetén való javításokat célzó cselekedetekre int bennünket a mi Gyöngyösbokrétánk.

Mit ér minden ünnepség és a régi szép szokások felelevenítése, ha minden anyagi alap elpusztul, ha népünk lába alól az ősi földet kihúzzák.

A mi Gyöngyösbokrétánk elmélyült értelme: védjük meg népünk földjét!

* *

Néhány hete, hogy a Gyöngyösbokrétát ideplántáltuk, és azóta a bogojevói sikeren felbuzdulva már Bezdan, Temerin, Bačka Topola, Jermenovci községek lakossága hasonló népi ünnepségeket rendezett. És amint napilapjaink jelentik, a közeli napokban Pačir, Stara Moravica, Gornja Mužlja, Skorenovac, Čantavir népe is Gyögyösbokrétát rendez, habár néhol más nevet választanak a népszokások bemutatójának.

Nincsen magyar szív, mely örömtől ne repesne e hírek hallatára, és nincs közöttünk olyan, aki a nép kulturális és lélekemelő megmozdulását ne helyeselné, és lelkes szeretettel ne karolná fel. Gyöngyösbokrétának ilyen népszerűsége azonban néhány olyan kérdést [383] dob felszínre, melyeket még idejében kell tisztázni, nehogy veszélyeztesse a Gyöngyösbokréta lényegét és értelmét.

Világosan rá kell arra mutatni, hogy a Gyöngyösbokréta nem színházi attrakció, nem jelmezes felvonulás, nem betanult táncok bemutatója, nem varietéból kikopott magyar romantikájú műdalok előadása. A Gyöngyösbokréta eszméje ennek élesen az ellenkezője.

A Gyöngyösbokréta egyenes hadüzenet minden elkorcsosult szerzeménynek, legyen az tánc vagy dal, és célja a nép szívében és lelkében született természetes kincsek megmentése, felelevenítése, népszerűsítése és izmosítása.

Ahol kihalt az ősi és eredeti dal, ahol a régi ruhákból kivetkőztek, ahol szokásaikat elhagyták, ott vagy nem szabad rendezni Gyöngyösbokrétát, vagy csak úgy lehet, ha meghívják azoknak a falvaknak népét, ahol mindezt megőrizték.

A Bačka Topola-i Gazdakör helyesen cselekedett, amikor a bogojevóiakat és doroslovóiakat, akik e kincsekben gazdagok, meghívta bemutatóra. Ezzel a Gyöngyösbokréta eszméjének igaz szolgálatot tett.

A bezdániak eljárásában már hiba volt. Bezdán község fejlett népe előrehaladott civilizáltsága, elvárosiasodása folytán rég elhagyta népi szokásait, eredeti viseletét, dalait, s ezért minden igyekezetük, melyet saját magukból merítettek a Gyöngykaláris megrendezésére, torzó maradt. A magyar formaruhába öltözött, és táncrendező dirigálására palotást és csárdást táncoló legények operettszerűen hatottak. A bezdáni kultúrmunka értékéből ez a tévedés mit sem von le, mert hiszen ott is jelen voltak a bogojevóiak és doroslovóiak eredeti viseletükben.

Nem akarunk kákán csomót keresni. Ez a mozgalom nálunk még csecsemőkorát éli, és csak a szeretet hangja illeti meg, és mondatja ezt. De most kell rámutatni erre, hogy a veszélyt csírájában fojtsuk el.

A Gyöngyösbokréta, és ezt kell a köztudatba belevinni, az eredeti és ősöktől örökölt népi dal, tánc és viselet. De korántsem csak ennyi, hanem sok minden egyéb: a bölcsődalok, a keresztelői szokások, a betlehemesek énekei, a fonóban és a kukuricafosztáskor elhangzó dalok, az arató ünnepek, szüretek, lakodalmi szokások, a juhász-, csikós-, kanásznóták, a nép ajkán termő szerelmi- és más dalok előadása. Egyszóval a népi élet mindennemű eredeti megnyilvánulásának bemutatása.

Természetesen a Gyöngyösbokréta művelése nem zárja ki, hogy azt a város és faluszerte megnyilvánuló hatalmas kultúrmunkát minden erőnkből ne folytassuk, amit a műkedvelő színielőadások rendezése jelent. De vigyáznunk kell. E kettőt nem szabad összekeverni azzal a jelszóval, hogy ma minden szépet és jót adunk.

Bezdánban a Gyöngykalárissal egyidejűleg előadták Emőd és Szirmai Mézeskalács című mesejátékát, Temerinben Kacsóh Pongrác János vitéz daljátékát, Bačka- Topolán Tóth Ede Falurossza nép[384]színművét, és vendéghívó csaléteknek biggyesztették csak oda a népszerűvé vált Gyöngyösbokrétát annak kárára.

A Gyöngyösbokrétának szinte kimeríthetetlen az anyaga, és sem a különben nagyszerű szabadtéri színielőadások, sem a Gyöngyösbokréta nem szorulnak egymás kisegítésére. Ellenkezőleg egymás rovására, rontására vannak, mert ezáltal kellő súlyt ezekre egyenkint nem helyeznek.

A szabadtéri színielőadásokat a Gyöngyösbokrétával nem kell alátámasztani. Azok ma nálunk olyan színvonalon mozognak, hogy kultúréletünk tengelyébe kerültek. A hivatásos színészetünk hiánya olyan műkedvelő gárdáknak adott életet, amelyekre büszkék lehetünk.

Helyén való ideiktatni Popovič Daka volt miniszter, szenátor, kitűnő publicista és a jugoszláviai nemzeti kisebbségek éles szemű figyelőjének szerkesztésében megjelenő Dan című szerb nyelvű napilap 1936. július 30-i Kisebbségeink élete című cikkét, mely fordításban így hangzik:

„Magyar és német kisebbségeink szellemi vezetői erre a nyári idényre gazdag programot készítettek. Belpolitikai gondjainkat ránk, szlávokra hagyták. A mi népünk egymást öli a politikai népgyűléseken és értekezleteken, és ebből a valóságban semmi hasznos reánk nem származik. Ezekről a politikai gyűlésekről népünk elkeseredettebben megy haza, mint ahogy oda ment. Ezalatt a kisebbségeink vezetői tömegeik részére a szabad ég alatt előadásokat rendeznek kitűnő közművelődési és nevelő műsorral. Ezekről az előadásokról, amelyek szórakozást is nyújtanak, a magyar és német paraszt, valamint városi polgár lelkileg felüdülve tér vissza napi elfoglaltságához.

Kisebbségeink vezetői tervszerűen dolgoznak. Irodalmukból kiválasztják a legjobb műveket, és ily módon fejlesztik a nemzeti szellemet, emelik a tömegek nemzeti büszkeségét és nemzeti öntudatát. Azokról a tömegekről van szó, amelyek a civilizációtól távoli bácskai falvakban élnek. És a nép jön, nem százanként, hanem ezrenként. Jönnek öregek, akik még soha életükben színpadot nem láttak. Most alkalmuk van arra, hogy előadást lássanak, a színház a faluba, a szállások közelébe megy. A falusi nép nem szeret messzire távozni lakhelyétől. A faluba, a szállásának közelébe még elmegy, hogy előadást lásson, de azt már nehezen határozza el, hogy városba is betérjen.

A mi magyarjaink elsajátították a németek munkamódját, és méghozzá annyira, hogy hamarosan felül is múlták őket. A németek a Harmadik Birodalomba bevezették a tömegmunkát. Ezt a munkát átvették a jugoszláviai németek, és tőlük a munkamódszert a magyarjaink. Belátták azt, hogy a paraszt keveset olvas, és abból, amit elolvas kevés marad a fejében. Az élőszó, a képek játéka sokkal mélyebb hatást gyakorolnak a parasztra, és azért az uraik azt mondották: „Ha a nép nem jön hozzánk, mi megyünk hozzá”, – a régi Mohamed-közmondás példájára. És ez a vállalkozásuk sikerrel járt. [385]

A katolikus Illés-nap előestéjén a temerini műkedvelők színielőadást rendeztek, amelyen előadták a János vitéz című operettet. Ezt a darabot harminc esztendővel ezelőtt több százszor adták Budapesten és a külföldön is. Petőfinek e költeményében van a magyar népből eredő romantikája és lírája. A magyar nép ezért szereti, és érti. Az előadáson, amelyet a temerini sportpályán tartották meg a szabad ég alatt, 3000 főnyi parasztközönség gyűlt össze. Voltak vendégei is: Novi Sadról, a Bánátból, sőt még Suboticáról is. Mindannyian eljöttek, hogy magukba szívják a népdal üdeségét és zenéjét. A színpadon igazi huszárok is voltak, legények és lányok. Különösen vonzóak voltak a huszárok piros nadrágjaikkal, befestett bajuszukkal, fényes csizmáikkal és attiláikkal. A zászlódal, amelynek a magyar vitézeket győzelemre kell vezetnie, talán összeütközésben áll egyes paragrafussal, de ha az nem ártott a jelenlévő crnagoraiaknak és dobrovoljác telepeseknek – sőt egyeseknek a szép Iluska még tetszett is –, miért lett volna akadály egy szerény riporternek, aki mesterségét inkább kedvtelésből, mint hivatásból űzi. Demokratikus népállam vagyunk, és mindenki éljen, ahogy akar.

Hasonló előadást rendeztek magyarjaink Bezdánban is a szabad ég alatt. Ezen az előadáson bemutatták a népviselet gazdag színeit, a népi zenét és táncot. Csak az a kár, hogy a rossz idő némileg elrontotta ezt az egyébként jól látogatott rendezést. Több, mint 2000 vidéki vendég jött ezen a napon az északi határon fekvő kis faluba.

D. Podunavac.”

(Írói álnév, jelentése: Duna menti)

* *

Amint a műkedvelő előadások minden jótékonyan ható kulturális teljesítményük ellenére, akként a Gyöngyösbokréta megrendezése is egyelőre csetlik-botlik minálunk. Nem tudatos, és főleg nem tervszerű munka az alapja. Minden központi irányítást nélkülöznek, magasabb szempontok figyelembevétele nélkül, ötletszerűen rendezik azokat, és igen gyakran egymásról előzőleg tudomást sem vesznek.

De honnan várjuk a központi irányítást?

Ilyen szervünk egyelőre nincsen.

Azután meg félő, hogy a központi szerv esetleg elsorvasztaná azt a nemes törekvést, amit szerte falvainkban magukrahagyatottságukban kicsírázik. A központi szerv elgondolása könnyen megbéníthatná sokak kezdeményezését, és egy-két magasabb színvonalú bemutatóért tétlenségre kényszerítené a sok tenniakarást. Ezért a sokak által ajánlott egységesítés sem a műkedvelő színielőadásoknak, sem a Gyöngyösbokréta rendezésének abszolút értelemben nem ajánlatos. A központi szerv fennhatóságának hiánya még nem zárja ki, hogy sajtó útján és más módon ne adjunk kellő felvilágosítást a rendezésekhez, és ne siessünk a tévelygők útbaigazítására. Ez pedig nem zárja ki, hogy városközi értelemben évenként egy-két nagysza[386]bású Gyöngyösbokrétát, vagy szabadtéri színműelőadást ne rendezzünk esetleg németjeink mintájára.

* *

A Gyöngyösbokrétánk mérlegét nem lehet elkészíteni anélkül, hogy a jugoszláviai magyar sajtó szerepét e téren figyelmen kívül hagyjuk.

Az eszme átültetésének munkája, a Gyöngyösbokrétánk megrendezésének kezdeményezése a Reggeli Újság érdeme. A lap szerkesztősége ennél a törekvésénél nem maradt csak hasábjainak területén, hanem helyszíni kirándulásokat téve a falusiakat tevékenységre sarkalta, és útbaigazításokkal látta el.

A bogojevói első kísérlet az egész jugoszláviai magyar sajtót meggyőzte e népi megnyilvánulás komoly jelentőségéről és szívvel-lélekkel, sok jóindulatú megértéssel, serkentő írással siettek az eszme népszerűsítésére.