Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Vihar elől menekülök
mezőn át futva, mint
nyári fellegzavaró szél,
amely arcomba suhint.

Elszorult szívvel, sötéten
csak kémlelem a síkot;
villám röpdös fejem fölött,
hamarosan esni fog.

Legalább egy bokoralja
biztonság ha intene,
ne félj semmit, riadt lélek,
lombjaim alá gyere!

De hát csupa szorongás most
minden itt az ég alatt.
A kénköves levegőben
tántorodott madarak

kóvályognak, s lent a porban
roggyanó lábam előtt,
ideges kis bogárraj fut,
lám, – ők is menekülők.

Fussunk együtt, meneküljünk!
derűsebb tán egyebütt;
Itt oktalan vihar tombol,
s vad szél tépi a gyepűt.

Vad szél tépi a világot,
embert, állatot, a fát;
Igen! azt a fát is, amely
futásom közt sátorát

felkínálta menedékül.
De én el nem fogadom!
Hé diófa!, vén diófa,
inkább azt tanácsolom: