Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

A tengerre könyöklő, emeletes teraszon üldögéltem egyik este, s azon gondolkoztam, hogy az ember újra meghatalmasodott: megrendszabályozta a felhők futását, derűt parancsolt vagy esőt, s a levegőt végképp szolgajáromba törte. Köröttem: villanyüstökösök tüzesedtek, műmeteorok ártalmatlan esője hullott, s láthatatlan ventilátorok borzongatták a sós tengeri levegőt. Semmit sem kívánva, gyönyörködve üldögéltem, mikor búcsúzkodón elsóhajtott mellettem a szellő.

– Hová mégy? – szóltam utána.

– Elmegyek apámhoz, a szélhez.

– Miért akarsz elmenni? A világon mindennek meg van a maga helye, néked is. Hiányozni fogsz a mezei s réti virágoknak, melyeket szerettél, és simogattál.

– Ó, mily régen élhetsz már az acél-, vasbeton- és üvegrengetegben, hogy nem tudod: nincs már rét, nincs mező, nincsenek réti és mezei virágok, s nincs házereszalj, ahová a fecske fészket rakjon.

– Pedig gyermekkoromban, mikor a rádióoktatót újra szerelték, töpörödött, öreg anyóka jött be hozzánk helyettesítőnek, s az oly sokat beszélt rólad, a piros inges pipacsokról, a kék szemű búzavirágról, a selymesen hullámzó rétről, a szénaillatról, melyet esténként a nyitott tanyai ablakokba loptál, hogy nem tudtam elfeledni. Igaz, hogy azelőtt s azután sohasem hallottam ilyesmit. De még most is érzem: mily nehéz szagot lehel a nedves, tavaszi föld, s hogy lélegzik az óriási földtüdő. …Igen, most már megértem: miért mormolta a ránknyitó rádióoktatási inspektor, hogy: „vén bolond!” – s miért förmedt rá a fejét szelíden lehajtó anyókára: „Mit csinál? Már erre sem tudjuk használni?” – Bizony megsajnáltam, pedig senkit sem szabad sajnálni, mert ez ártalmára van az emberiségnek.

– Igen, most már megértem.

– No látod. S mert ember vagy, te tudhatnád a legjobban, hogy semmi sem maradhat meg, ami nem szolgálja a leghasznosabban az embert.

– De mondd: te oly sok helyen bolyongtál – tőled sohasem kérték számon az időt –, mi van a Megalopoliszon s a roppant Labirontopoliszon túl és közöttük? – Tudod, hogy a pár pillanat alatt, miközben Európából Ázsiába vagy Amerikába csapódtam, nem volt alkalmam benézni a városok közé.

– Mi van? – Vannak metropoliszok és sok-sok mikropolisz – s közöttük: rendbe parancsolt növénykultúra.

– És erdő?

– Nincsen erdő. Üveg felhőkarcolóitokon ott vannak az emeletes kertek pontosan kiszámítva, kicirkalmazva, egy tenyérnyivel sem több, mint amennyi szükséges. Minden növényélet lenyesve, el[373]satnyítva, hogy valamiképp az emberi rend fölé ne nőjön, akár törpelelkűre csenevészesített jómagatok.

– Nincsen erdő? Pedig a hírhang múltkorában Labirintopolisz gyönyörű fáiról és virágairól beszélt…

– Labirintopolisz? – ó, az más. Ott maradt még valami a régi emberek lelkéből. Talán hallottál valamit a régi Londonról és a Hydeparkról?

– Nem. Tudod, hogy fölösleges dolgokkal nem foglalkozunk, tehát történelemmel sem.

– Ennyire vagytok?

– Ennyire. – De mondd: hová akarsz hát menni, ha az ember minden helyet elfoglalt?

– Ó, ne hidd! Akadnak még helyek, melyeket ti sem tudtok használni, ahol a hegyek síkosítása nem érne fel az áldozattal. Vannak még elhagyatott rengetegek, s ott van a tenger, melyet sohasem tudtok a kezetek alá gyűrni.

S könnyedén elsóhajtott mellőlem. Utánanéztem: Furcsa, milyen finom, lenge, s mégis mily öntudatos.

* *

Az Európa–Ázsia Unió hatalmas légünnepélyre készült. A világ legkülönbözőbb tájairól egymás után csapódtak le a rakétakocsik Gigantópolisz hatalmas déltengeri kikötőjébe, hogy mélységbe bukva ismét felmerüljenek.

Aznap különben senkinek sem volt sietős dolga.

Gigantópolisz felett tízezer számra keringtek a piros, rózsaszín, selyemkék, almazöld és narancssárga légbárkák, s a vasra vert levegő türelmesen szolgálta az embert.

A légmérnökök szokás szerint a partokon felállított, roppant magas, szélelhárító tornyokban üldögéltek műszereik előtt.

Tikkasztó délután volt. Az automatikus permetezők és ventilátorok egyre dolgoztak. Három óra felé a légpulzusmérő egyszerre zuhanni kezdett. A vihartávolságmérő meglendült egy szám előtt, s elkezdett körbeszaladni. Az önműködő ciklonjelző szirénák százötven kilométerre jobbra és balra hirtelen felbúgtak.

Éles jelzés süvített fel.

– Megereszteni a villamos elhárítókat!

S háromszáz kilométeres vonalon rettentő ellenciklon bőgött fel, hogy betörje és összezavarja a közeledő ciklont.

Hármas hangú jelzés a bárKákat északra parancsolta. Ott még teljes volt a szélcsend, de a partok felé már emelgette a hullámokat a vihar. A szélmérnökök vezetője – magas homlokú, ősz hajú ember – a főtoronyban ült, és sápadtan figyelte az önműködő ciklonmérőt.

– Nem elég, nem elég! – Csóválta a fejét, s egy gombnyomással bekapcsolta az összes viharelhárító, villamostelepeket.

Az automatikus ciklonmérő nagyot lendült, összeadott, kivont, s újra visszaesett. [374]

– Hallatlan, ilyen vihar!

S a homloka verejtékezni kezdett. – Nem, nem tudunk ellenállni – mormogta. – Gerg! – szólt asszisztenséhez. – Adja meg a vészjelzést.

S háromszáz kilométeres vonalon hirtelen felüvöltött a vészsziréna, s a fortissimo idegeket szaggató korbácsával verte végig az embereket. Borzalmassá vált az emberkáosz rémülete.

S mikor a rend teljesen felbomlott, hideglelős, fogat vacogtató, hisztérikus vihorászással betört az elszabadult ciklon, s sziklakemény fejével mélységből túrva a vizet Gigantópolisz megdermedt üvegarcába, és szemébe köpte a tengert.

– Tengerrengés – szólalt meg a készülők előtt álló főmérnök, de a következő pillanatban nekivágódott a megrendült acéltorony üvegfalának.

Reggelre elmúlt a vihar, a gyönyörű légbárkák piros, kék, sárga és almazöld roncsok a víz tetején himbálództak. Gigantópolisz romokban hevert, s a szennyhordalékos utcák felett szelíden lengedezett a szél leánya: a hajnali szellő.