Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Csattogva száguldott a gyorsvonat a hajnali szürkületben, néha megállott egy nagyobb állomás előtt, utasokat rakott ki, újakat vett fel, aztán tovább sietett. A végállomás felé egyes fülkék egészen kiürültek. Akkor már reggel volt, a tájak kitisztultak, a szállongó ködrongyokat szerteszaggatta a nap, s harmatosan teregette ki az októberi mezőket. [367]

Az egyik fülkében ketten maradtak: egy kis, kopasz, szemüveges ember s betegesnek látszó, tíz-tizenkét esztendős fia. Több országban megfordulhattak, erről tanúskodtak a ruganyos poggyászhálóba süppedt, tarka szállodacímkékkel teleragasztott bőröndök.

A fülke ülésén rendetlen össze-visszaságban lepedő nagyságú újságok hevertek: angol, amerikai és francia lapok, de a kis embert már egyik sem érdekelte, unottan tolta őket odébb, s fia felé fordult, aki a hosszú utazástól elcsigázottan az ülés sarkában gubbasztott.

– Végigdőlhetnél – ajánlotta –, most már úgy sem száll be senki. Még pihenhetsz is valamit.

S kispárnát igazított a feje alá, azután az ablakhoz ült, s az elsuhanó vidékeket nézegette.

Milyen furcsa is – gondolta –, még csak másfél óra, s vonatuk befut a régi városba, ahol nem járt már tíz esztendeje. Valamikor azt mondta volna: „nemsokára hazaérünk”, most elszokott, elidegenedett e szavaktól, mint ahogy lassankint elidegenedett a várostól is, mely az első esztendők fájdalmas visszavágyódásában a legdrágábbnak tűnt számára a világon. Hogy megváltozik is az ember! – sóhajtotta el magát.

Kisfia felnyitotta a szemét, és ránézett. Nem aludt, nem tudott elaludni, csak kínlódott.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte tőle az apja. – No majd délután vagy este. Nemsokára megérkezünk. Először elmegyünk az orvoshoz.

– Itt végre meg fogsz gyógyulni – tette utána.

S eszébejutott a sok hírneves orvos, akinek rendelőjében eddig megfordultak – angol, amerikai és francia professzorok, akik nem tudtak rajtuk segíteni. Csak leültették őket, kivasalt udvariassággal meghallgatták, s utána semmitmondó, szép sajnálkozásokkal elbocsátották. Akkor került útjukba egy kis, nagyszakállas, pattogó német, és rájuk ripakodott:

– De mit mászkálnak maguk mindenféle professzorhoz? Menjenek haza, van maguknak otthon is professzoruk.

Hát most itt volnának. Hol mindenütt is nem jártak, míg ide nem értek.

– Még csak másfél éves voltál, mikor elmentünk – kezdte fiához fordulva a visszaemlékezést. – Eleinte sokat meséltem néked, de kisgyerek voltál, mindent elfelejtettél.

– A vonatoktól féltél a legjobban – folytatta később. – Mintha csak tudtad volna, hogy egyszer nagyon sokat kell utaznod az életben. Mikor ott álltunk a pályaudvar magas hídján, s a mozdonyok sisteregve elindultak, te rettegve ragadtad meg a kezemet, s úgy húztál, hogy elszaladjunk. Később már te is megszoktad, mint ahogy megszoktad új otthonodat is. Milyen nehezen is hagytad ott…

S elnézett a messzeségbe. [368]

– Mindjárt megérkezünk – biztatta. – Nézd: ott van a város!

S a ködös füsttengerből lassan kibontakozott a város. Úgy hányta le magáról a fekete és szürke fátylakat, mint a varietétáncosnő a reácikázó fénytükörben. Mikor az utolsót is leejtette, ott állott a maga kivirágzott, pompázó szépségében, igézőbben és diadalmasabban, mint valamikor, csak karjait kellett volna kitárnia az érkező elé. A kis ember akaratlanul eluralkodó gyűlölködéssel nézte, mint akinek eszébe jut szenvedéssel megszentelt másik otthona, melyet érette hagyott el, s mely felett azóta talán csak a szél zúg és a tenger.

A gyorsvonat nemsokára a váltósíneken dörömbölt át. A tágas ablakok egyszerre elsötétültek, a csattogva röpülő kocsik az állomásépület fedett csarnokába értek. A gőzölgő mozdony fáradt zihálással torpant meg.

– Megérkeztünk, gyere fiam – szólt az apa, s letámogatta a gyereket a lépcsőkön. A hordár előttük cipelte a bőröndöket, s felrakta az egyik autóra. Azután megadták a címet, elhelyezkedtek, és elindultak.

Az apa szótlanul nézegette a tengelyén lassan elforduló várost. Visszaemlékezett a meghitt, s azóta folyókká szélesedett utcákra, a tavakká tágasodott, csöppnyi terekre, az öregesen megroskadt házakra, melyeket lehordott az új idő, hogy csupa hét-nyolc emeletes óriást lökjön a helyükre. Bizony idegen lett a város! Pedig egy nehézbánatú, novemberi estén leborulva csókolta meg az aszfaltját, mikor elment. Mint reggel a vonatban, most is különös mélabúval érezte, hogy semmi közössége sincs vele. Hiába, világjáró lett belőle is, mint a kéthazás vándormadárból.

Az autó tovább suhant, s roppant tengelyén lassan tovább fordult a város. Folyton újabb szeletek nyíltak reájuk: palotasorok, hídívek, sugárutak, őszbe merengő folyópartok, s mint egy lágyan hullámzó, őszi virágoskert, elforgott mellettük a délelőtti korzó. Majd vaskos hídlábak gázoltak át alattuk, s halott utcák riadtak fel múltbatűnődésükből. Útjuk elején még alig fátylazta arcát a nap, s arany fény verdesett a vörös márványpartokon, de a hallgató utcák táján már borongás vonult fel az égre, hogy nemsokára bús őszi esőt ígérő, tömör szürkeséggé súlyosodjék.

Az autó erőlködve kapaszkodott fel a lejtős úton, s egy szürkésbarna ház előtt állott meg. A tárt kapu körül egyszerűbb és díszesebb autók sorakoztak, s a méltóságos külsejű épületből – aktatáskával vagy anélkül – jól-rosszul öltözött emberek szállingóztak. Egyik-másik fürge léptű aktatáskás szívélyes szervusz-szal köszöntötte felsiető ismerősét. Általában az volt a benyomás, hogy a komoly házban, mint valami páternoszterben két emberréteg van folytonos vándorlásban: az egyik eleve el volt jegyezve a sikerrel, a másik: akár mindjárt vissza is fordulhatott volna.

A kis ember megállt a portásfülke előtt, s szerényen a hírneves [369] professzor után tudakozódott. A portás: nagy, elhízott óriás rengő tokával, végigmérte őket, azután vastag hangon bömbölte ki:

– Őméltósága az első emeleten rendel, a 4-es teremben. Előbb tessék a teremszolgánál jelentkezni. De nem hiszem, hogy sorrakerülnek, olyan sok az előjegyzés.

S végighúzta ceruzáját egy hosszú listán.

Megköszönték, és felmentek.

Széles, világos, tisztán tartott folyosón őgyelegtek tovább magukhoz hasonló várakozással. Végre a bal sarok felé vették az útjukat, mert ott úgy jártak ki-be a fehér köpenyes orvosok, mint a megbolygatott darazsak.

– A tanár urat keressük – szólította meg a kis ember az egyik orvost.

– Tessék visszamenni, s ott tudakozódni. Ez itt laboratórium.

Visszafordultak. Újra ott ődöngtek, ahol az előbb. Végre sikerült elkapniuk egy formaruhás szolgát.

– A tanár urat keressük – állította meg azt is a kis ember.

Az alacsony, fekete hajú, ravasz nézésű szolga előbb végigmustrálta őket, azután a szomszédos ajtóra bökött.

– Itt kell majd bemenni, ha a nevüket szólítják.

– Hoztak valami levelet? – tudakolta félig elmenőben – Nem? Akkor tessék ezt az űrlapot kiállítani, s ideadni.

S besorozván a kiállított blankettát a többihez, hivatalos ábrázattal elsietett. Még csak azt sem kérdezhették meg, hogy mikor kerülhetnek sorra. Újra belevegyültek hát a folyosón lézengők tömegébe. S közben figyelték, hogy kinek a nevét kiabálják. De alig ért néhányat ily szerencse. Folyton közbejött valami, ami elodázta a sorrajutást. Hol egy fürgeléptű aktatáskás került elő valahonnan, s nagy hajlongással benyitott valamelyik ajtón, hol egy magasabb rangú orvos lépett be tanácskozásra, megbeszélésre. Ilyenkor mély sóhaj szakadt fel a várakozók tömegéből. Ők már tapasztalatból tudták, hogy meddig szokott elhúzódni egy-egy megbeszélés, s hangosan kifejezést is adtak véleményüknek. Cseppet sem volt reménykeltő a messziről érkezettekben.

– Legjobb lesz, ha leülsz ide az ablakpárkányra – ajánlotta az apa a fiának. – Ki tudja: mikor juthatunk be.

S csüggedten nézte a járókelő embereket.

Nagyritkán előkerült egy-egy szolga, s rövid, bő nadrágos lábait kapkodva végiglibegett a folyosón valamelyik lenyalt frizurás aktatáskással. A többiek irigykedve néztek utánuk.

– Ennek itt is protekciója van – fakadt ki valaki keserűen.

– Mindenhol – válaszolták a többiek egyhangúan.

– De csak jöjjön még egyszer erre – fenyegetődzött egy bütykös ujjú mesteremberféle pipáját szorongatva, melyre a tilalom következtében nem gyújthatott rá.

– Mi lesz? – állta legközelebb a szolga útját. – Mireánk már sose kerül a sor, csak az ilyenfélékre? – bökött pipájával a zavartan tovasiető aktatáskásra. [370]

A szolga azonban már hozzászokhatott a hasonló jelenetekhez, mert szemrebbenés nélkül vágta oda menetközben:

– A titkár úrnak sürgősebb dolga van, mint magának. Őméltósága várja.

– S a mi dolgunk nem sürgős? Minket nem vár őméltósága? – süvített utána a kikelt arcú.

– Ennek ugyan beszélhet – jegyezte meg valaki.

– Csendet kérek – szólt ki udvariasan az egyik fiatal orvos ajtót nyitva. – Zavarják a rendelést.

– A méltóságos titkár urakat – dohogta a pipás, izgága várakozó.

– A mi szolgánk sem mutatkozik – nyugtalankodott az apa. – Már tizenegy óra felé jár az idő.

– Varju Kálmán!… Ember János!… Fülep Márton!…

Szállt végig a folyosón a szolga harsány kiáltása.

– Csak hármat hívtak be. – Mikor kerül reánk a sor? – sóhajtották a többiek.

– Maradj itt, én széjjelnézek – szólt az apa a fiához. – Megpróbálok beszélni valamelyik orvossal.

S elindult.

A folyosón ismét morajlás futott végig. Az emberek a jobb sarok felé nyújtogatták nyakukat. Az egyik ajtó sarkig tárva állott, s keretében: magas, boltozatos homlokú, fehér köpenyes orvos búcsúzkodott szép kliensétől: egy sántikálva lépkedő, elegáns asszonytól s aktatáskás hajlongó férjétől. A kis ember röpke pillantást vetett feléjük, s továbbment.

Végre meglátta a ravasz nézésű szolgát. Az egyik teremből lépett ki hóna alatt nagy paksamétával, füle mögött ceruzával, s már kapkodta lábait tovább.

– Mikor kerül reánk a sor? – kiabált utána, de amaz eleresztette füle mellett a kérdést, és sietve benyitott egy másik ajtón.

Ekkor egy idősebb, ősz hajú orvos jött vele szembe. Elgondolkozva bandukolt, s szivarozásra készülődve a balkon felé tartott. Oly jóságosnak és bizalomkeltőnek látszott az arca, hogy megszólította, s előadta baját. Elmondta, hogy messziről érkeztek, beteg fiát elcsigázta a hosszú út, s hogy minden pihenés nélkül, már reggel óta várakoznak. Az orvos figyelmesen hallgatta szavait.

– Tessék utánam jönni – mondta. – Fiát is hívja kérem ide.

S benyitott velük a 4. számú ajtón.

– Kérlek – kezdte egy hirtelen nőtt, holló hajú fiatalemberhez fordulva –, légy szíves, és tedd lehetővé, hogy ez a külföldről érkezett úr még most bekerüljön őméltóságához.

És sebtében megemlítette a fontosabb körülményeket. Majd még egyszer a tanársegéd figyelmébe ajánlotta őket, s minden hálálkodást elhárítva elköszönt.

A kis ember újra bemondta adataikat. A fiatal orvos sietve feljegyezte, s közben megemlítette, hogy őméltóságának kevés az ide[371]je, azért csak a lényegesekre szorítkozzanak. Majd halkan bekopogtatott, és benyitott.

Eltelt néhány pillanat. Bár az ajtó vastagon volt bélelve, mégis kihallatszott, hogy odabenn beszélnek, vagy megbeszélnek valamit. Azután léptek közeledtek, kilincs kattant, s a párnázott ajtó kitárult.

– Tessék – engedett nékik utat a tanársegéd –, őméltósága várja önöket.

Beléptek. Az ajtó becsukódott mögöttük. Magas, szakállas, idősebb férfi állott velük szemben, bal kezével az íróasztalra támaszkodva s átható tekintettel nézte őket.

– Mi a panaszuk? – tudakolta. – Különben a tanársegéd úr már említett egyet-mást.

S figyelmesen hallgatta a kis ember szavait. De többször megszakította, kérdéseket tett fel, valamit jegyzett egy papírra, s már intett is, hogy folytassa tovább. Utána megvizsgálta a gyermeket.

– Tehát tíz esztendeje – mondta inkább, mint kérdezte, s gondolatokba merülten hajtotta le a fejét.

– Tíz esztendeje – ismételte rezignáltan az apa, s aggodalommal figyelte a túl komoly arcot.

De a tanár még mindig hallgatott. Mint egy gondolkozó kőember, mozdulatlanul állott a helyén. Majd egyszerre az apa felé fordult, keményen, határozottan:

– Nem segíthetek – mondta röviden, ridegen, szinte erőszakosan. Mint aki eleve útját akarja szegni minden hiábavaló rimánkodásnak.

– Akut baj – tette utána ugyanoly kurtán magyarázatnak.

– Hát nincs semmi remény? – esengett az apa.

– Talán idővel – dobta oda valamivel enyhébben a reménység keszkenőjének egyik csücskét. De ő maga megingathatatlan maradt.

– Mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten az apa.

– Semmit – válaszolt szárazon a tanár. – Legjobban teszik, ha hazamennek.

– Haza… ismételte keserűen a kis ember, s elhagyott otthonukra gondolt.

– Gyerünk, fiam – szólt elköszönve, s a folyosó felé indult.

A fogadás véget ért.

Odakünn még alig apadt a várakozók tömege. Későbbi hetekre is telt belőlük. – Csak ember is akadjon, aki valamennyit meg tudja gyógyítani – gondolta a kis ember, amint átvergődött a megtorladt sokaságon. Azután fiát támogatva a lépcsőháznak vette útját.

– Nincs orvos – mondogatta lefelé haladóban – sehol sincs orvos…