Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Így szerette: végigkutyagolni a behavazott, falusi utcákon – éjszaka tíz-tizenegy után, mikor már mindenki mélyen alszik – bor- vagy sörmámorosan, olykor be is pálinkázva, kicsit dülöngve-támolyogva – néha meg is hemperegve a hóban –, de azért mégis hazafelé, mely úgy világított a messzeségben, mint egy szelíd, mélabús csillag az éj végtelen pusztaságában. Szép, nagyon szép volt ilyenkor az élet, ment minden nyomorúságtól, sivárságtól, úgyhogy nagyokat kellett kurjantani, harsányakat kiáltani, hogy felhallatsszék egészen az égig, olyasféléket, mint a lakodalmazó, szerb legények, rikkantva: hujujuj! S Bencsik Kálmán meg is tette, még meg is toldta egy szép, szomorúan nekikanyarodó, öreg nótával, hej!

– Végigmentem az ormódi temetőn…

Úszott, csavarodott utána az éneke, a Jegricska hóderes hídja felett, az álomba merült falun véges-végig, akár a tömzsi parasztkéményekből bodorodó vagy szállingózó füst a szűztiszta, téli éjszakában. Még az őrjáratot tartó, szerb rendőrök is mosolyogva hallgatták „Dencsik piszár” romolhatatlan jókedvét, távolról sokáig bandukolván utána, mert Bencsik Kálmánnak ugyancsak messzire kellett mennie, a romba dőlt szárazmalomnál is messzebb, a falu végén túlra, ahol már csak néhány bús fejű parasztház nézegette vaksi szemeivel nagy árván az északnak dőlt búzamezőket. De így volt jó, messze a pörgekalapos, tömzsi Nécó korcsmájától, legalább nem mászkált utána szép, fiatal felesége, fázósan bújván meg csöpp arcával télikabátja deres gallérjában egyre sürgetvén őt italos nekilendülése közben:

– Kálmán, gyere már haza, késő van…

Ezért csereberélte két év alatt már háromszor a lakását, a tágas fő utcait otthagyván a Hosszú-utcáiért, majd azt is az Isten háta mögötti vityillóért. No onnan aztán csakugyan nem járkált utána, mert cigányok és más efféle kósza népek többször riogatták a kieső vidéket. De nemcsak ezért választotta a messzi parasztviskót, hanem mert tetszett is néki ott lakni, ahol jóformán ember se járt, ahová a nap is csak déltájban kukkantott be, s ahonnan a nyitott ablakon át néha órákig is farkasszemet nézhetett a titokzatosan hallgató éjszakával, mely különös, ismeretlen világával annyira izgatta.

Bencsik Kálmán nem félt – ugyan mitől is félhetett volna –, hiszen rendetlenül csurgó-csepegő fizetésének java rögtön ott ragadt Nécó korcsmárosnál kedvderítő italok fejében, sohasem kamatozó, örök betétnek. Bizony, ha nem került volna egy és más hazulról, a kis asszony, másfél éves gyermekével akár éhen halhatott [360] volna az ő gondoskodásától. Bencsik Kálmán, az éjszaka hívséges vándora legfeljebb csak szánta-bánta vég nélküli korhelykedéseit, de életváltoztatásra sohasem határozta el magát.

Szóval így szerette: bőséges italozások után, mámoros jókedvvel, vidám dalolgatással hazafelé ballagni. De minél közelebb ért a falu végéhez, nótázgatása annál csendesebbé, dünnyögőbbé vált. Kiérve a mezőre, már csak zümmögte a dallamot, mint valami muzsikáló bogár, s az otthonát képviselő, kicsiny ház előtt pedig egészen elhallgatott. Mert Bencsik Kálmán még ittasabb állapotban is arra gondolt, hogy: jaj, valahogy fel ne verje övéit. Ez magyarázta meg, hogy néha tíz percig is elpiszmogott a megbolondult zárral, s hogy oly macskanesztelen járt-kelt az utcaszobában, ahová felesége hitvesi gondoskodással mindig bekészítette vacsoráját és mosdóvizét, bár az előbbihez ritkán nyúlt hozzá.

A függönyök, mikor odakünn világosabb volt, le sem voltak eresztve, s a holdsugár kedvére sétálhatott a szegényes bútorokon. Bencsik megállt, s úgy gyönyörködött a nyugalmas, éjszakai csendéletben. Majd óvatosan betette az ajtót, meggyújtotta a lámpát, s lélekben magához ölelte az egész kis szobát. Ilyenkor tudott csak igazán örülni otthonának, mikor már betelt az itallal, s egy pohárral sem kívánt volna többet. Szinte el sem tudta már képzelni az életét az esti korhelykedés, az éjszakai bandukolás, s a tiszta, békés, otthoni hangulatban való megfürdés és megtisztulás nélkül. Elrontottnak számított a napja, ha a háromból csak egy is elmaradt, s ő maga életuntan gunnyasztott, ha az otthoni kép hangulatát valami váratlanság szétdúlta. Mi is történt volna – gondolta el többször hazafelé ballagtában –, ha benyitva lakásukba, halottan találja övéit? Érezte, hogy ezt sohasem élte volna túl. Ilyenkor képzelete nyomban dolgozni kezdett, a látomás egyre félelmesebben színesedett, egyre képszerűbb alakot öltött, úgyhogy idegei riadtan borzolódtak fel. S ha hazaért, akkor sem tudott mindjárt megnyugodni, csak ült a félhomályban, vagy a sercegő lámpafénybe révedve, s néha fél óra is eltelt, míg újra visszazökkent álmodozó játékaiba.

Minden úgy marad, ahogy van – folytatta ilyenkor tovább abbaszakadt ábrándozásait –, az élet sohasem változik meg, a meghitt bútorok mindig ily békésen szenderegnek, s a kicsi asszony mindig ily halk lélegzetvétellel aluszik odabenn a gyerekkel – ily leányos törékenyen. Vékonyka karja hátravetve a feje fölé, bodros, gesztenyebarna haja – melyet csak félrövidre engedett lenyíratni – kibomolva a fehér párnára, csöpp arca beleejtve a gazdag zuhatagba, s hosszúpillás szeme lezárva. S ő nesztelenül odasettenkedik ajtajukhoz, s hallgatja: mily békésen alusznak, vagy elkapja az asszonyka egy-egy halkan felszakadó sóhaját – vajon miről is álmodhatott?

Néha éjfél utánig is előrködött, és eljátszadozott ily gondolatokkal, gyermekes boldogan, hogy az ő erős, férfias vállán nyugszik a kis hajlék. [361]

Szép, nagyon szép volt ilyenkor az élet! Sohasem változik meg – hajtogatta mámorosan, s dehogy is gondolt arra, hogy ma-holnap kéreg veri ki a gondtól gyűrt arcokat, a gyerek felnő, ebben a cudarul megromlott, megváltozott világban nincs hová mennie –, s hogy a korhely napoknak zsindelytetőin nyomorvarjak gunnyasztanak.

Egyszer aztán mégis másképp fordult az élet. Hogy hazajött valamelyik este, s lámpát gyújtva letelepedett az asztalhoz, csak nyílott az ajtó, s belendült hozzá könnyű otthonkájában a felesége. Kicsit borzongott, ezért pehelykendőt dobott a vállára, s odaült ő is az asztalhoz.

– Kálmán, nem bírom tovább ezt az életet – mondta nagyon csendesen szomorúsággal a hangjában, s bágyadtan csillogó, szürkéskék szemét rányitotta az urára. – Én hazamegyek – tette utána, nagy elhatározással szavai mögött.

Csak ennyit.

Bár pörölt, veszekedett volna, akkor lehetett volna helyére való választ faragni, formálgatni, de hát ehhez nem értett az asszony, s ha néha mégis megpróbálta, csak berzenkedett, mint valami haragos, duzzogó madár.

Bencsik csak ült, lehajtotta nagy, tuskó fejét, és hallgatott. Ez is jó volt időnyerésre, mert ilyesmire mégsem készült el. – Hát csakugyan elmenne, és itthagyná? – fordultak malomkőnehezen gondolatai. Íme, hát mégsem hiába riadozott. No: és bizony meg is érdemelné – adott magában igazat az asszonynak.

Amaz meg csak nézte, fájdalmas szemrehányással – ugyan miért nem válaszol? Az asztalon sercegett a lámpa, benn és odakünn mozdulatlanul állott a csend, rettentő hallgatásával szinte fojtogatta.

– Kálmán, hát egyetlen szavad sincs? – tört ki végre panaszosan.

Bencsik erre már feltámasztotta bunkónyi öklére nagy, búsongó fejét, s mint az élet válságos pillanataiban szokta, nyersen-darabosan odalökte:

– Nem mész te sehová, itt maradsz – de még mindig lopta tekintetét az asszony elől. No, ez is megtörtént – gondolta –, most már valahogy csak elrendezkednek.

– Kálmán, én nem élhetek így tovább – kezdte újból az asszony –, mindenünket elherdálod, örökké a korcsmát bújod, haza csak hálni jársz, én meg csak félek, rettegek itten egyik estéről a másikra, hogy – ne adja Isten – egyszer csak betör valaki, és mindkettőnket legyilkol. De gondolsz is te erre, bánod is…

Végre mindent kiadott, ami csak hónapok alatt felgyülemlett lelkében, semmit sem felejtett ki. De nehezen ment, nagyon nehezen, idegen volt tőle az ilyféle asszonyi lamentáció, szeretett csendben megbújni, tenni-venni, s utána eltollászkodni. Az anyja természete hajtotta ki benne indáját.

– Hát hiszen félni lehet, de nincs miért. Ugyan ki lenne éhes a mi szegénységünkre – próbálgatta Bencsik a kényszerű bölcsel[362]kedést, mintha elborozgató férfitársaságnak hullajtaná szentenciát, s nem a megnyugtatást váró, szorongó asszonykának, aki csodálatos, hogy eddig is kitartott az Isten háta mögött. S már bánta is a meggondolatlanul kilöttyentett szavakat, hiszen másra volt most szükség: ígéretre, bizonyosságra, hogy ezentúl másként lesz minden, s nem úgy, ahogy eddig. Hej, de kutyaszorítóba került is az este! – gondolta magában. Ám, hogy elnézte törékeny asszonyát, amint fázósan, szótlanul leejtette tekintetét, s téveteg ujjaival a lelógó asztalterítő rojtjain babrált, mint aki semmit sem kapott, s erejét vesztette, hogy gyenge igazáért újra kiálljon, csak megsajnálta, s felállva, kibuggyanó szeretettel magához ölelte. Végre is mit ért volna nélküle az élet az idegen falu sivatagában?

S az asszony most csendesen kérlelni kezdte:

– Kálmán, ne menj el többé a korcsmába, ígérd meg, hogy nem mész…

S odasimult, odatörleszkedett leányosan feszülő, kicsiny almakebleivel a nagy darab emberhez – hálásan, csókosan, mézesen –, és sohasem volt még oly forró az éjszaka a kicsiny házban, mint akkor.

Bencsik állta is a fogadalmat, napokig, hetekig, ha nehezen is, szoktatgatta magát, s még egy pohár sörre se fordult be Nécó korcsmájába. De a kezes asszonyka is mindent megtett, hogy így maradjon, talán a kelletténél is jobban, szinte pazarolva teste és lelke kincseskamráját. Hogy boldog volt-e Bencsik ezeken a megszépült, s otthonhoz melegedett, téli estéken, senki sem tudta, mert nem tartozott a könnyen tárulkozó emberek közé. De bizonyára voltak boldog órái is a nyugodalmasak mellett:

Az éjszakák azonban nagyon elcsendesedtek. Már nem úszott az ének kanyarodva a falusi utcákon, a hold is elhamvadt azóta egyszer, s újra tüzes, égi tányérrá volt kerekedőben. Nécó korcsmájában már csak a három falu betyárja sörözgetett, dalolgatott, a néger képű, bandzsító Midzsa cincogó tamburázása mellett:

…Hej anyám, keljen fel a sírból…

Elmúlt január hónap, február eleje táján újra télbe zordult az idő, hóvihar szabadulhatott el a messzi, orosz puszták felől, s fehér seregével vijjogva, visítozva rohanta meg a falut. Ekkor történt, hogy hazamenet mégis becipelték Bencsiket a lábai Nécó korcsmájába. Mint jó lovak, csak visszataláltak a régi jászolhoz, az abrosztalan, sárgára festett, sörtócsás cimboraasztalhoz, s megnyugodva tették le gazdájukat. De azért mégsem volt teljesen rendben a szénájuk, mert topogtak, idegeskedtek.

Az utolsó hold földjeiket befektető vénlegények mennyezetet verő zdravoval köszöntötték társukat.

– Csak egy kupica pálinkát iszom, s megyek máris haza – szabadkozott Bencsik, de a végén mégis ott maradt, pedig ugyancsak nem találta helyét. Még arra sem virágzott ki a kedve, mikor a cimborák elkészülve, körülölelkeztek, és összecsókolództak, vagy amikor a söröspoharak első halálra ítélt osztaga éktelen csöröm[363]pöléssel a sarokba zuhant. Csak ült alig mámorosodva, fel-felpillantva a nagytányéros bádogórára. Hiába noszogatták a társai:

– Igyál Bencsik!

Tíz óránál nem is bírta tovább. Elköszönt, s kibandukolt a fergeteges utcára. A lelke oly fanyar volt, mint talán még soha. Úgy érezte magát, mint aki férfihűségét vetette oda egy lotyónak. Még a visítozó fergeteg is megsejthette, hogy dögrovásra került emberrel akadt dolga, mert ugyancsak megszorította, megtáncoltatta, végig-végigvervén az arcán jégszilánkos korbácsával.

Az asszony pedig odahaza sírva virrasztott.

Talán mégis hazahozza a szíve – csalta, biztatgatta magát, de a szekrényes falióra elzúgta a nyolcat, mély harangkongással elverte a kilencet – utána zengte a féltízet is, s az ajtóban csak nem csikordult a kulcs. Ekkor már sírni sem tudott, csak ült kiapadtan, reménytelenül, s belerévedt a tömör sötétségbe. – Ha elkezdte – gondolta –, újra folytatja tovább. Semmi sem segít már rajtuk, bele kell pusztulniuk. Most már csakugyan vége.

Visszafeküdt. Talán mégis álomba menekülhet. De a visítozó szélrohamok meg-megremegtették. Soha még nem félt úgy, mint azon az éjjel. Végre is kisfiát ölelve aludt el. Ám verejtékezve újra felriadt. Mintha odakünn kétségbeesetten zörgettek volna… Szeme riadtan tágult bele a sötétségbe. De csak a vihar feszegette, próbálgatta a zsaluléceket. Nagy nehezen újra álomba merült.

Akkortájt érkezett haza az ura. Arra már nem ébredt fel. Gyötrelmes álmai voltak. Többször fel is nyögött. Beszélt is. Sietve, érthetetlenül. Nagyon későn, mikor már az ura is aludt, újra megszólalt:

– Én elmegyek…

Másnap szótlanul ültek a reggelinél. Jég állt közéjük, s meggémberedett tőle a nyelvük. Az egyik restellte elkezdeni, a másik nem tudta. Jó, erős fejsze kellett volna, hogy szétverje, s darabokra zúzza a jégtömböt. De nem akadt. S így tovább nőtt, vastagodott. Hideg lett tőle a szobában. Még este is ott dideregtek mellette. Pedig Bencsik rendes időben jött haza. Jóvá akarta tenni az előző estét. Csak folytatni nem tudta az elindított jó szándékot. Darabos volt hozzá s túl nehéz mozdulású. Meg kellett volna lökni, szóra melegíteni, de az asszony képtelen volt reá. Üresen, eleresztetten ült kézimunkája mellett azzal a leküzdhetetlen érzéssel, hogy mindennek vége. Maga sem értette, hogy miként hatalmasodott el rajta ez az érzés. Rossz volt, nagyon rossz volt így. Szabadulni szeretett volna – lépcsőt rakni az urához, egy szódeszkát áthajítani. A végén meg is kísérelte, de a deszka fele útján mélybe zuhant. Szavai megfagytak, mielőtt megmelegedhettek volna. Jégpart sóvárgott jégpart után, s egyik sem tudott felolvadni.

Másnap este újra ott kínlódtak egymás mellett. Harmadnap Bencsik bejelentette, hogy pénzt akar kicsiholni valami házeladásból, s így este későbben jön haza. Volt is valami a dologban, de azt [364] már délelőtt elintézték. Estére már csak az áldomása maradt. Ekkor hazudott Bencsik először a feleségének.

Azután már gyakrabban maradt el. De ha azelőtt mindig nyíltan nézett felesége szemébe, szinte nagygyermekes, bűnbánó jósággal, most ravaszkodva lopta előle a tekintetét. Tíz nap múlva már újból felhangzott az éneke. Szállt, csavarodott, véges-végig az utcákon, a Jegricska behavazott hídja felett, mint a parasztkéményekből kanyargó füst, de többször feketén, keserűen csapott le, mintha Bencsik tudatosan vesztébe dalolta volna a lelkét.

…Megöleled kapum fáját,
Úgy siratod a gazdáját…

Az asszony pedig hallgatott. A leküzdhetetlen érzés, hogy itt már semmi sem segít, mind jobban hatalmába kerítette. Már csak lélektelenül tett-vett a házban. Mint a kötelesség elindított rugója, lejártáig. S közben egyre többet felejtkezett tépelődéseibe.

– Tenni kell valamit, a gyermeket meg kell menteni – hallotta az életösztön sürgetését. S amily szívósan viselte eddigi napjait, ugyanoly szívósan látott neki a készülődéshez. De akkor sem beszélt.

Levelet küldött haza, levelet és pénzt várt hazulról. Kétszer is elment érte a postára. Az urának semmit sem volt szabad sejtenie. Harmadik nap végre megérkezett a pénz anyja levelével. Előbb nem küldhette – írta. – Csak jöjjön, ha már így van. Csoda, hogy eddig is kitartotta. A válást majd csak elintézik. Van reá épp elég ok. Egyébként ő előre látta, hogy így lesz. Igen, az anyja előre látta, s már akkor is mondta. No de mindegy, most már szabad, mehet. Estére már várják is. És mégis egyszerre oly nehéz lett ez a nagy szabadság! Szinte fojtogatta. Jaj, még csak körül sem tekintett, még csak el sem búcsúzkodott. Ugyan mitől is? Az ifjúságától, az ő szép, szomorú, egyszervolt életétől – s azoknak az éjszakáknak az emlékétől, melyek úgy belerágódtak a falakba, mint a zuzmó a régi sírkövekbe, hogy nem lehet őket sohasem lekaparni. Pedig akkor már oly messzire távolodtak egymástól, mint két hajó, mely sohasem találkozik többé a tengeren. – Csak már mindenen túl lenne, az ebéden is.

Valahogy mégis kibírta. Az ura végre elment. Még csak el sem köszöntek egymástól. Ki-ki a maga útján. Már talán a sarkon is befordult. Megy-mendegél az iroda felé, s még csak nem is sejti, hogy estére már senkit sem talál idehaza. Milyen üres is lesz néki a ház! S ő milyen állhatatos tudott lenni. Még csak egy szót sem szólt hozzá, még csak annyit sem: Kálmán… Jaj, még valahogy megbánja.

Sietve csomagolni kezdett. Félt valami váratlanságtól. Jó, hogy az idő is sürgette. Csak gyorsan, gyorsan! – nógatta magamagát. A gyerek ott őgyelgett körötte, mindenbe belekíváncsiskodva.

– Mi ez itt, anyi? Mit csinálsz, anyi? [365]

– Csomagolok, kisfiam. Elmegyünk, hazamegyünk nagyanyihoz…

Mást nem akart mondani, minek is mondjon. Még jobban verje azt az embert, az apját, eléggé veri úgyis az Isten. Sietve bezárta a bőröndöket, s jól felöltöztette a gyereket, mert odakünn ugyancsak seperte a havat a jéghideg szél. Utána átszaladt a szomszédasszony ődöngő nagyfiáért, hogy kisegítse a bőröndöket az autóbuszig.

– Csak gyorsan, elkésünk.

Valójában pedig önmagát sürgette, hogy körül se nézhessen a szobában, s még az ajtófélfától se búcsúzhassék el, mert még elsírta volna magát, csoda, hogy eddig is nem tette. Őt pedig senki se lássa a faluban kisírt vagy könnyes szemmel, az ő baján senki se rágódjék, tanakodjék.

S elment.

Bencsik fél hétkor már benn iddogált cimboráival Nécónál, de sehogy se találta helyét a régi, meghitt korcsmazugban, ahol a sarokban még a bandzsító Midzsa is elfért cincogó tamburájával. Csak ült, üldögélt asztalnak esett fejjel, egyre azon tűnődvén, hogy miért is oly szomorú ez az élet, s miért múlik el oly hamar a boldogság.

– Beteg vagy te, Bencsik – mondogatta egyik cimborája megértően bólogatván nagy fejével, s hátraszólt Nécó felé, aki készségesen már sietett is kezében a sörfeltörlő ronggyal.

– Adjál még öt pohárral. – Te pedig Midzsa énekeljed, hogy:

…Édesanyám keljen fel a sírból…

S búnak eresztett fejjel maga is utána dúdolta. Úgy szerette ezt a végtelen szláv bánattal húzódó nótát, hogy akár éjfél utánig is muzsikáltatta volna.

Bencsik tíz óránál nem bírta tovább. Akkor támolyogva csak kilódult az éjszakába.

– Haza – mondta magában. De az utcán nyomban elkapta a visítozó fergeteg. Oly alattomos-hirtelen rohant neki, hogy majdnem felöklelte, s az árokba döntötte. Bencsiknek meg kellett állnia és szembefordulnia, hogy felvehesse a harcot. De még ekkor is hápogott, fulladozott. A zord februárvég ugyancsak kitett magáért. Jól megszorította, jól megizzasztotta. Pedig hat óra tájban úgy látszott, hogy ha hideg is marad, de legalább kitisztul az idő. A hold is ki-kibújt. Olyan volt széles, tejkörös udvarával, mint az égbolt ki-kimeztelenedő mellbimbója, melyre egy láthatatlan kéz időnként szégyenlősen húzta rá a csipkefátylas felhőinget.

Bencsik dülöngve, rosszkedvűen bandukolt. A havas fergeteg nem hagyta nyugton, mint a harapós kutya, hol innen, hol onnan támadt neki. Folyton résen kellett állania. Egyszer meg csak elkezdett ugyanabból az irányból veszettül fújni, s mint valami rohanó szélfal majd lesodorta, majdnem az árokba döntötte. Amerre végigsepert, a csontkeményre fagyott földet meztelenre beretválta, hogy másutt méteresnél magasabb hódombokat emeljen, kupacoljon. [366]

Bencsik az utolsó darabot ily magas hóban tette meg, s ha kezdetben csak rosszkedvű volt, most a tetejébe fáradt, és ingerült is.

Az első szobában aztán hiába kereste a lámpát. Semmi sem volt az asztalon. – Elfelejtette volna? – tűnődött. – Lehet. …S kiballagott a lámpáért a konyhába. Ekkor vette észre, hogy a hálószoba ajtaja nyitva áll.

– Ilona! – szólongatta halkabban, majd erősebben a feleségét.

Semmi. Még csak lélegzetvételük sem hallatszott.

– Mi történhetett itt? – riadt lelkében a kérdés, s a legborzasztóbbtól tartva beemelte lámpáját a sötétbe.

A szoba üres volt, az ágy bontatlan, a padlón csomagolás nyomai, maradványai, a kofferek: sehol.

Elmentek, itthagyták.

Többé sohasem jönnek vissza.

Soha.

Csak állt megtorpanva, lecsapott tuskófejjel, fekete tekintettel, mint a bika, azután hirtelen nekitántorodott a konyhaajtónak, kilökte, s kilódult az udvarra. S mit sem törődve a tomboló fergeteggel, támolygó léptekkel nekivágott a behavazott, végtelen pusztának.

– Elhozza, hazahozza őket, ha akármi is lesz – dolgozott benne a felkavart indulat.

Másnap és harmadnap Bencsiket hiába várták az irodába. Ekkor derült ki, hogy eltűnt. Az ajtót is nyitva hagyta. Negyednap ajánlott levél is érkezett a címére. Majd eljött a felesége bátyja, s kocsira rakatta húga cókmókját. Csak Bencsik szegényes holmija árváskodott az elhagyott szobákban. Közben kerestették is. De senki sem tudott róla. Úgy március közepe felé történt azután, mikor hirtelen olvadni kezdett a hó, hogy az egyik, határban átszekerező gazda figyelmessé vált a varjak különös sereglésére. Megállította a lovakat, s átgázolt a mélyen süppedő szántóföldön a helyszínre. A varjak károgva rebbentek szét. Egy ember feküdt a mélyedésben arccal a föld felé fordulva, a hó félig már leolvadt róla. Bencsik volt.