Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Chesterton – Gorkij – Karl Krausz – Surányi Miklós

Beda, a wearmouthi kolostor világhírű tanára, aki kora tudományosságát a teológia szolgálatába állította, halála előtt Szent János evangéliumát fordította angolra, és halála napján így szólt íródeákjához: „Még csak egy fejezet van hátra, írj gyorsan, ahogy tudsz.” A fejezet végével felkiáltott: „Consummatum est”, majd imádkozni kezdett, úgy lehelte ki szent lelkét. Goethe halála előtt a közeledő tavasz ragyogásának örült, verseket írt, Mozart halálos ágyán befejezetlen Requiemje hevert, és Wagner, felesége vállára dűlve, álmodozás közben halt meg.

Vajúdó, kísérleti emberiségünk nagyjai, akik most hagytak itt bennünket, alapjaiban megrendült világunk építői voltak, egy új Európa szelleme és hite sorsdöntő reménységében bíztak, s közel jutva életünkhöz, szenvedéseinkhez, mestereivé váltak az írásművészetnek, annak az írásnak, amelynek csak akkor van jelentősége, ha a lényeget, az igazságot, a kétségbeesésben is csak a rendületlen valóságot mondja. Az egyik halott, a legnagyobb utolsó napjai lázas agóniájában azt hörögte: „Háborúkat látok, vigyáznunk kell, ne engedjük, hogy rajtunk üssenek.” Riadót kellene a haldokló Gorkij e szavaiból fújni, az aktív humanizmus vészes riadóját azzal az álhumanizmussal szemben, amely a kegyetlen és boldogtalan ész mai birodalmában is növeli a gazdasági válság borzalmát, a vihart, amely széttörvén az emberiség tábláit, sötét felhők, lövészárkok és barikádok felé visznek bennünket. Az elmúlt hetek nagy halottai a humanizmus nagy rajongói közül kerültek ki, és egyikük, másikuk megtette a komoly lépést a harcos humanizmusig is, amely nélkül nincs kötelességvállalás. Szellemükből, hitükből lesz egy csipetnyi új Európa szellemében is, amit csak úgy érthetünk meg teljes mivoltában, ha formálói, munkásai szellemképe főbb vonalait emlékezetünkbe idézzük.

*

Gilbert Keith Chesterton, az angol szellemi élet nagy alakja, aki hatvankettedik évében hunyt el – harcos ellenfele, az aszkétaságig sovány Shaw a napokban lesz nyolcvan éves –, nemcsak a legharcosabb angol író, aki az előadópódiumról, vitaestékről hirdette [353] érdekes, mindig eredeti eszméit, amelyek látszólagosan az irodalmi, művészeti, társadalmi és filozófiai „új” konvencióknak üzentek hadat, hanem utolsó példánya a régi angol hagyományokban gyökeredzett tréfaűzőknek is, akiknek sora egyre ritkul. Már külső megjelenésében is magán hordta a feltűnéstkeltést. Elképzelhetetlenül furcsa havelockja, széles puhakalapja, mintha e ruhadarabok is következtetni engedtek volna a humoros, derűt keltő debatterre, aki többek között egy vitaestélyre párnákkal kitömve jelent meg, és a vita hevében azzal húzta azokat elő, hogy termete vaskosságának éppen úgy nem kell hinni, mint ellenfele szárnyaló, de üres argumentumainak. Vastagodó termete külsőségében is a régi angolt mutatta, a nehéz ételek, a jó borok kedvelőjét, a Shakespeare-i Merry England figuráját, aki ürücomb és házi, sűrű sör élvezeténél énekelte vidám dalait, nemzete nagy balladáját. S »G. K. CH”, ahogy Angliában nevezték, valóban a „Merry England” figurája volt, derűs, tréfacsináló, mindennek, mindenkinek ellentmondó, és hetilapjának a Weekly-nek kritikai megjegyzéseiben, az Illustrated London News heti cikkeiben éppen olyan forradalmárkodó igazságokat, feje tetejére állított paradoxonokat zúdított a kényelmeskedők, a gondolkodni nem akarók agyára, mint valamennyi regényében, essay-iben is azt próbálta beigazolni, hogy minden modernizmusnak, újításra törekvésnek, forradalmi eszmének az aktív katolicizmus az alapja, és a katolicizmus örök kincsei úgy a jelen, mint a jövő társadalma egészséges alakulata komponensei. Kerek harminc évvel ezelőtt, ezzel a világszemlélettel hozta pörbe a „heretikusok”-at, (Kiplinget, Shawt, H. G. Wellst), s amikor megkérdezték tőle, hogyan beszélhet egy világi ember egy teljesen modern műben eretnekekről, egy még ragyogóbb, izgalmasan elmés művével, az „Orthodoxy”-val felelt azzal a forradalmi ortodoxiával, amelynek minden betűje mélységes vallomás a modern haladással és a végsőkig kutató tudománnyal együtt harcoló katolicizmus mellett. G. K. CH. legsúlyosabb vádja a mai ember ellen az, hogy nincs határozott iránya, filozófiája, dogmája, csak a detailok érdeklik. Minden fontos – csak a mindenség nem.

Fentebb említett vitairatain kívül, amelyeknek kvintesszenciáját a legrövidebben, de a legtalálóbban úgy foghatnánk össze, hogy „az emberiség vezető elméi mindenről beszélnek, hogy közben idejük legyen az emberről megfelejtkezni”, ismert regénye, az Ember, aki csütörtök volt. Ez a regény a tréfacsináló derűs könyve, aki egy detektívtörténet szeszélyesen bonyolított meséjén át gúnyolja az anarchistákat, akiknek főtanácsáról végül is kiderül, hogy valamennyi az anarchisták elleni detektívtestület tagja is. Abszurdum az egész regény, valami ragyogóan túlhajtott, frappáns abszurdum, aminek tüze, lángja maga az élő paradox. A Father Brown detektívnovellák sorozatai hasonló persziflázsok, a kriminálirodalom vesszőfuttatása. A novellák fő alakjáról, a mesterdetektívről végül is az derül ki, hogy egy jóságosan bölcs és derék katolikus pap.

Az a csodálatra méltó harci készség, ami Chestertont az utó[354]pisztikus Shaw, a fabiánus Wells ellen tüzelte, végül is valami kispolgári, demokrata katolicizmusba torkollott. Hilaire Bellocnak, a katolikus történésznek lesz fegyvertársa, annak a Bellocnak, aki Anglia romantikus tévelygése utolsó útját Rómában látja. Az utóbbi években már alig halottunk Chestertonról, csak hetilapjai cikkeiből csillant ki itt-ott az a briliáns író és harcos literátor, aki most, hogy elment, egy érdekes, színes darabját vitte magával annak a békebeli Angliának, amelynek szellemi útmutatói igaz hitében a mai eszmék alapigazságai ragyognak.

*

Makszim Gorkij megjelenésében csontos, hallgatag paraszt, akinek soha rendbe nem szedhető haja, mindenfelé kóválygó türkizkék szeme, ezer ránctól terhes homloka valóban az orosz proletárt tükrözi vissza, azt a proletárt, aki a végtelen mezőkről, a faeke mellől került a gyárakba, a katedrára, a népbiztosok irodáiba. Gorkij valóban a paraszti sorsból feltört proletár, az utolsó orosz évtizedek gyermeke, de Európáé is. Ezekkel a súlyos időkkel soha sem tellett be, emberi, írói sorsos végzetévé vált. Neve: Alekszej Makszimovics Peskov, ő választotta új nevét, a Gorkijt, ami annyit jelent, hogy „keserű”. Sok keserűséget is hozott neki, Szibériát, emigrációt, sorrentói magányát, majd a forradalmat, amit kitörő örömmel üdvözölt, de csakhamar hátat fordított neki, és amikor 1928-ban könnyekben patakzó arccal lépett el a tiszteletére kirendelt szovjet díszszázad előtt, már a letűnt orosz múlt irodalmáraként tért haza, akiről repülőgépet, várost neveztek el, szobrot állítottak fel. Élő relikviává avatták, életében halottá.

Az emigrációban vált Lenin barátjává, boldogan vette át a pétervári Kollektíva Írók és Tudományos Kutatók Otthona vezetését, költő akart ott is lenni, jótevője minden írónak, de amikor a burzsujjá merevített írók, tudósok üldöztetését látta, megértette, mint a cárizmus alatt is, mily mély szakadék is tátong a szovjet és közte. Akkor írta „Forradalom és kultúra” c. munkáját, és benne a halálos igazságot: „Ha a forradalom nem volt képes az országban azonnal egy általános és megfeszített erővel folyó építőmunkára, akkor hiábavaló volt a forradalom, mert nem volt semmi értelme, és mi egy életképtelen nemzet vagyunk.” Józanul gondolkodó embernek ehhez a gorkiji mondáshoz hozzáadnivalója nem lehet, és megdönthetetlen bizonyíték ez Gorkij igaz, emberi szocializmusa mellett, akinek szelíd, minden emberséget megértő gyermekien orosz lelkét a bolsevizmus tömjénezése sem tudta megfertőzni. Megmaradt Lukának, legjelentősebb alkotása az Éjjeli menedékhely filozofáló koldusának.

1881. február tizenkettedikén temették Dosztojevszkijt s amikor gyászkocsija mögött a diákok szibériai rabsága láncait csörgették, akkor Peskov Alekszej Makszimovics egy volgai folyamgőzös konyhájában kukta volt, egy matróz könyveit olvasgatta, Gogolyt, Nekraszovot kései éjszakákon át, és talán akkor dőlt el élete, íróisága. Ivan [355] Szmurij avatta íróvá, romantikussá, holott realista volt, és eredetisége erőszakosan fájdalmas ellentétekből alakult ki. A sors, mely hosszú időkön át a munkakerülők, a koldusok közé vezette, s sokszor nem jutatta egyébhez, mint egy darab rozskenyérhez és egy pohár pálinkához, teljesen belenyúlt zsenijébe, művészi alkotásába. Megírja a Konovalovot, péklegénysége fájdalmas történetét s a Huszonhat és egy-et, fájdalommá vonagló szerelmi élete első megnyilvánulását. Mert Gorkij sohasem a fabulátor, a teremtő elbeszélő, ő a maga élete minden örömtelenségét, nyomorát sikoltja irodalommá, hogy univerzális szeretetében, mindenki felé ölelésében érjen Toma Gordjejevhez – ez a Csehovnak íródott nagy elbeszélés a csehovi pszichológiai naturalizmus plasztikus közelségébe ér – az ijesztő Cselkaszhoz, a holdkóros Szerjoskához (»Malva«) és a szegény Kuzmához. A régi kapukat döngető, hallgatagon figyelmeztető figurák ezek Gorkij proletárjai, sokszor a nincstelenek arisztokratái – az Éjjeli menedékhely figuráiban sok az arisztokratikus póz –, s mezítlábas életüket senki sem látta meg ennyire és ennyi hűséggel. Ezért is vált a proletárok írójává, de elsősorban azért, mert írásaiban nincs részvét. Az ő mezítlábasai, télben, fagyban, kánikulában ténfergő, kohók poklában szédülő, tárnák mélyén vakuló figurái kínjai mélyén ott izzik az élethit, az optimizmusnak, a megváltásnak feltörő kiáltása, és ez ad külön értéket, külön jelentőséget Gorkij művészetének. Az orosz próza az egyszerűség, a leplezetlenség diadala, de sem Tolsztoj, sem Dosztojevszkij sem jutottak el az egyszerűség meztelenségében odáig, ameddig Gorkij. Gorkij az országutakról, a Volga gőzöseiről, a kikötők ágyairól hozta a nyelv egyszerűségét faragatlanul, gazosan, ahogyan az ő élete és sorsos társai az életet látták, ahogy a dolgokról beszéltek. S még valamit Gorkijról és a proletároktól eltéphetetlen, örök lelki közösségéről! Látta a forradalom eljövetelét, és hitt a megváltásban, de hitt a törvényben, a jogban, a mindenki jogában is. „Luka jó ember volt… lelkében volt a törvény. Akinek lelkében van a törvény, az jó! Akinek lelkéből kiveszett a törvény, az elbukott.” Ezek a szavak egy igazi ember és egy lelke gyökeréig orosz író lelki képét mutatják, egy íróét, aki túl irodalmon, irodalmi konstrukción, népíró. Élete utolsó éveiben egy család több generáción át húzódó regényét az Artamanovokat és a Gregor Bulytsev c. drámát írta, mindkettőben a régi orosz élet gyökereinek elhalását és az új orosz szellem friss hajtásának kicsírázását, tragikusan erős, szürkeségükben is lelket rendítő színekben írta meg, és ezekben a kései írásokban ott bujkál eddig nem ismert részvéte, szánalma a múlt emberei szenvedésével szemben.

Az irodalom Gorkijban a nagy realistát, a szociális realizmust forradalmi romantikával telítő írót temeti, a hatalmas példaadót, az útmutatót az új irodalom törekvéseihez. Lélekemelő lenne hinni, hogy Gorkij valóban útmutatóvá válik. Mi kételkedünk benne. Ő mondja valahol: „Minden ember egyforma; a bolha is mind fekete, és ugrik.” S ha még hozzátesszük, hogy Gorkij mélységes csodálat[356]tal volt a provence-i Mistral, a legtökéletesebb regionális irodalmat jelentő Miréio népi eposz költője iránt, akkor kapjuk csak igazán a megerősítést ahhoz, hogy Gorkij a nagy orosz népnek, az örök mezítlábasoknak a költője, a századforduló nagy magányosa, akit lehet és kell becsülni, olvasni, akiről kell beszélni és írni, de írói tanítványául szegődni nem járhat sikerrel. Gorkij mondatja Jzergillel: „Én olyan szerencsés voltam, hogy sohasem találkoztam azokkal az emberekkel, akiket annak idején szerettem. Az ilyen találkozások rosszak, olyanok, mintha az ember halottakkal találkozna.”

*

Karl Kraus huszonöt éves korában adta ki saját maga írta folyóiratát, a jellegzetesen kis vörös füzetecskét, a Die Fackelt. Az utolsó számot ez év februárjában jelentette meg. Harminchat éven át jelent meg tehát a »Fackel«, harminchat év világtörténelmét, művészeti, társadalmi mozgalmát kísérte, glosszálta a meg nem alkuvó elvnek és rendíthetetlen igazságnak ez a vitriolosan kegyetlen, könyörtelen pamflettistája, s közben mi történt? Eltűnt a régi Monarchia, amely fölött halotti éneket zengett, letűnt a Habsburg család, amelynek minden megnyilvánulását dühös, tehetetlenül kegyetlen szavakba öltött gúnnyal fricskázta, és végül is itt maradt ő maga, a soha meg nem alkuvó, a soha ki nem engesztelhető, önmaga anakronizmusaként, kissé hajlott háttal, fénylő szemekkel és valaha messze csengő szép orgánumával, mely itt-ott már rikácsolássá keményedett országokat járva, előadópódiumokra kapaszkodva, részleteket olvasott soha elő nem adott drámájából a Die letzten Tage der Menschheitből, amely a világháború minden elképzelhető tér- és időlehetőségeit felvonultatva, mint a dantei Inferno dübörgő, szörnyű pendantja, valóságos tragikus revüként mutatja a nagy háború és a Hinterland minden vonaglását.

A nagy, a soha nem lankadó harcos most befejezte nyugtalan és nyughatatlan, végeredményében teljesen elizolált életét, ami a felolvasási körutaktól eltekintve, csehországi gyermekkorát leszámítva, Bécsben pergett le. Bécs volt az élete, Bécs volt harca centruma, a századvégi császárváros liberális társadalma és kultúrája, amiben a fiatal, dacos írócska csakhamar felismerte az álliberalizmust, a felemás kultúrát, a könnyen megvakarható elegáns társadalmi élet mázát, és zseniális, maró szatírájával mutatott rá a mindent uraló bohém, bécsi felületességre. Ezekben az években kapta Kraus a „destruktív” bélyeget, és az örök bécsi felületesség még akkor is kis, destruktív írócskának látta, amikor szatíráiból a mély szemlélet művészi kritikája, a társadalmi élet új filozófiája izmosodott. Mert akkor a krausi ostor nem csak vágott, és nem csak égetett. Már voltak versei, melodikus vágyban fogant finom lírája, még küzdött, verekedett, de Strindbergért, Wedekindért, a Grabenen alamizsnát kéregető kávéházi költőért, a nagy Altenbergért, feleleveníti Nestroy bohózatai emlékét, új diadalhoz segíti az elfelejtett Offenbachot, és tolmácsolója lesz Shakespeare-nek, akinek tragédiáit száz [357] meg száz estén át maga recitálja. Már táborai van, ellenségei, Bécs életében örök téma, és a háború előtti Bécs már-már nemcsak a kis Fackelkraust látja benne, a Don Quijotét, amint szélmalomharcát vívja a Pressével.

Közben jött 1914!

A kis Kraus megnő, nagy lesz, a legnagyobb! A Fackel valóságos ellenfronttá szélesedik, hihetetlen fanatikus tűzzel fúrja a háborút, a Monarchia utolsó háborúját, a hadseregszállítókkal paktáló generálisokat, és a négy év minden keserűsége, borzalma, embermilliók pusztítása felett, mint valami új Savanarola, egyre fanatikusabb hittel hirdeti a Monarchia összeomlását. Megírja a Die letzten Tagen der Menschheitet, ezt a semmiféle irodalmi fajba nem sorozható drámamonstrumot, a háborúnak minden időkön át legmegrázóbb drámai rajzát, amelybe kis epizódok perspektíváján át világtörténelmi freskót rajzol. S közben a sajtót, a kormányok által szabályozható lapokat ostorozza, mintha ő lenne a zsurnalizmus nagy ellensége. Tévedés. Temperamentuma, éleslátása, kultúrája napról-napra látta a korlátolt sajtó hatalmas, népeket butító, eszméket megölő, sajtóhibákban fuldokló befolyását, és ő, a legnagyobb élő zsurnaliszta purifikátori, pedagógiai missziót vállalva próbált tisztítani.

Mondják, hogy magányos, elfelejtett emberként halt meg. Ez is súlyos tévedés, és megint csak az örök bécsi felületesség. Itt is, ott is voltak rajongói, barátai, megértői, kis kör azokból a tisztán látó, társadalmi kultúrától és igaz művészettől átitatott írókból, nemes literary gentlemanekből és áhítatos dilettánsokból, akik átszellemült, nemesen harcos profilját nem engedik a feledés homályába meríteni.

*

Surányi Miklós magyar regényíró… hogyan lehet szerény személyét az előző nagy halottak sorába állítani? Nem volt utat mutató, sem harcos egyéniség, az új Európa szelleméhez alig adhatott egy csipetnyit is. De író volt. A történelemből merítette anyagát, és talán egy tucatnyi regényében nem csak a disztingvált anyaghalmozás, a rostáló munka eleganciája, az anyagával szembeni tisztelettudása voltak erényei, hanem komoly, világirodalmi relációban is felbecsülhető művészi ösztöne, ahogy életre keltette elmúlt korok levegőjét, emberré lehelte a történelem hamis mázától eldohosodott magyar figurákat, hogy a korhamisításból vérben, könnyben, szenvedésben fogant embereket mentsen a mába. A Trianoni páva magyar biedermeier levegőjétől, igaz levendula illatától a Széchényi-regényig… aki ismeri a magyar viszonyokat, a Nemzeti Újság előkelő publicistájától a Singer–Wolfnerék kedvelt házi szerzőjévé avanzsált valóságos „hivatalos” regényírót (sokan a hűvös Herczeg Ferenc utódát látták már benne), csak azok tudják felmérni, mit is jelentett a „legnagyobb magyar” papírmasé alakjából olyan egyéniséget regényfigurává teremteni, akinek nemcsak fényoldalai, suj[358]tásai, hazafias szólamai, de szenvedései, delíriumosan emberi tévelygései, önkívületben égő lázas szerelmi kínjai is voltak. Surányi Miklós Széchényije nemcsak a „legnagyobb magyar”, de a legvérzőbben szenvedő magyar is, és a kitűnő publicista regényíró itt hibázta el karrierjét, életét. Nem számított a mágnás kaszinó, az úri klub hangulatával, az évente egyszer pohárköszöntős Széchényi-kultuszra, és ezért csapott rá Östör képviselő úr ostora. Mondják, ez a kíméletlen, igazságtalan harc, ami Surányi ellen, aki maga is úr, önérzetes és gőgös, a mágnások részéről elindult, elkedvetlenítette, beteggé tette, halálba kergette. Így lett Surányi Miklósból, a kitűnő, tradiconalista regényíróból destruktív, „nyugatos”, halálba kergetett író!

1915 év őszén, vagy talán telén láttam először Surányi Miklóst, ezt az érzékeny, tartózkodó, hűs szavú és szokatlan, mély tüzű barna szemeivel borongva néző urat, amint A Hét szerkesztőségében a Trianoni páva korrektúrái fölé hajolva, néhány komplimentumot küldött felém. Még emlékszem néhány találkozásra, szerkesztőségi, kávéházi összejöveteleken, kedves, enyhe tréfás szavaira, amelyekkel, ha a máramarosszigeti megyei levéltárból itt-ott Pestre felkerült, az író-bohém szerepét akarta magára erőszakolni: (Egyszer A Hét orvos-munkatársait figurázta ki: Szentelekyt, Fodor Lászlót, Pálos Frigyest.) Élesen él bennem egy véletlen találkozás is, amiből hajnalig tartó véresen önalízises beszélgetés kerekedett. Ez 1916. őszén lehetett, akkor jelent meg könyv alakban a Trianoni páva, és a kitűnő Schöpflin Aladár a Vasárnapi Újságban pár soros kritikában alaposan elintézte. Surányit égette ez a recenzió, fájt, hogy éppen Schöpflintől jött, és pont az urak Vasárnapi Újságjától, boldogan kapaszkodott felém, italosan panaszolta el megbántottságát, majd jogászi, újságírói életéről mondott egy és mást. Ember volt azon az éjszaka, és a kis Nagymező utcai bodega korképpé szélesedett, háború előtti magyar korrá, amiről Surányi már a regényíró élességével, életességével beszélt. Én akkor még egy ügyes, hangulatos Krúdy-utánzónak tartottam, de később jött a Szenthegy, majd egy vidéki orgonista regénye, és meglepődve láttam meg bennük azt a mély intellektust, ami Anatole France művészete, előkelősége felé terelte. Őszinte legyek? Amióta nagy regényíró lett, és hivatalos, keveset olvastam tőle, és tizenöt év óta csak még egyszer láttam, futólag, néhány percre. Már éles szemüveget hordott, fürkészőn nézett rám, voltak kérdései, amelyek mögött már csak a múlt futó emlékeire való kötelezettség bujkált, és aztán elment, mint aki nem szívesen emlékszik arra, hogy valaha is valaki előtt kiöntötte a szívét.

Olvasom, a szíve ölte meg, talán a sok szivar, a vidéki, megyei élettel járó nehéz borok, talán a gentry-szolidaritás megtörése… Ki tudja?