Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

(Színmű 5 felvonásban)

Mely alkalomból írok erről a darabról? Egyszerűen abból az alkalomból, hogy elolvastam, és mondanivalóm van róla. A kritika önálló művészi alkotás, mely független a megbírálandó mű tér- és időbeli vonatkozásaitól. A kritikus nem a megbírálandó mű aktualitása jogán szólal fel, mint annak szolgája, hanem a mondanivalója örökkévalósága jogán, mint szuverén tényező. A megbírálandó mű csak tárgya a kritikus mondanivalójának, nem pedig célja.

A darabot több mint százszor adták egyfolytában, tehát már ezért is érdemes foglalkozni vele, feltárni sikerének hátterét, és levonni a tanulságait.

Szántó Armand és Szécsén Mihály színműve tipikus színpadi termék, a színpadiságnak abban az értelmében, hogy a szerzők jól ismerik a közönség gyengéit, gyámoltalanságát és megvesztegethetőségét, és minden leleményük abban merül ki, [344] hogy ezt a végsőkig kiaknázzák. Mint mindazok az avatatlanok, akik csak bennfentesek, s így csak a színpad törvényeit ismerik anélkül, hogy a művészet törvényeit ismernék, a szerzők sem kísérlik meg, hogy a közönség művészi ínségét kielégítsék, s elsősorban magát ezt az ínséget feltámasszák, hanem csak arra törekszenek, hogy belevonják-beugrassák egy kalandba, megkörnyékezzék, elcsábítsák, prostituálják.

A művészet minden vonatkozásában: játék az élettel. Szántó Armand és Szécsén Mihály művészete: játék a játékkal. A színpadra vitt színpad. A szerzők szükségét érezték, hogy semmiféle súlyosabb feltétel ne kösse a kezüket, s a színpad lehetőségeit minél korlátlanabbul kihasználhassák. A legkisebb ellenállás irányát követték. Tekintve, hogy a színpad kifejezőeszközei úgy térben, mint időben korlátozottak, s a belső cselekményről csak annyiban vehetünk tudomást, amennyiben arra a látható cselekmény utal, s így mindent a bonyodalom fejez ki, a szerzőknek mindenekelőtt meg kellett szabadítaniuk alakjaikat minden emberi törvényszerűségtől, hogy a cselekmény szabad bonyolításának mi se állhassa többé útját. Ekképpen a darab alakjai egytől egyig üres papírmasé figurák, lélektelen marionettek, a színpad mindenre kapható prostituáltjai, akik csak azért vannak és élnek, hogy a bonyodalmat szolgálják. Ezeknek az alakoknak nincs szívük, gerincük, idegrendszerük, jellemük, önérzetük, semmiféle belső, emberi meghatározójuk, mely tartalmat adhatna nekik. Igazi széllel és kóccal bélelt alakok a színpad kelléktárából, és nem valók egyébre, mint hogy Dummer Augustként lépjenek fel egy csomó bonyodalomban. Ezekkel az alakokkal azután minden lehetséges. Nincs többé korlát, mely a szerzőket mozgási és cselekvési szabadságukban akadályozhatná, a bonyodalom tetszés szerint fokozható, és a darabban az történik, ami az eleve elhatározott és kiszámított hatás szempontjából kívánatos. A darab alakjai is színészek, és az, ami velük történik, már maga is játék, súlytalan és felelősségtelen ide-oda tologatása az eleve ide-oda tologatásra rendelt színfalaknak.

Ezt a darabot a közönség csak úgy fogadhatja el, ha jobb belátása és meggyőződése ellenére jó képet vág hozzá, és elfelejti nemcsak azt, hogy az nem a valóság, hanem azt is, hogy az nem színház. Mi az, amit ez a darab a közönségnek mégis nyújtani tud, s amivel azt megfogni és lebilincselni tudja? Nyilván nem egyéb, mint az a szexuális ínség, mely a nagy tömegekben kielégülést követel, s amelynek nyomorúsága a jelek szerint végtelen nagy lehet. A pornográfia nem művészet, s hogy a közönség mégis kapva kap rajta, ez csak azokra az okokra vezethető vissza, amelyek a Courts-Mahler-féle regények népszerűségét is érthetővé teszik. Úgy a Courts-Mahler-regényekben, mint a pornográfiában a nagy tömegek elfojtott és többé-kevésbé valóra válthatatlan vágyakozásai találnak – olyan-amilyen – kielégülést. Vannak emberek, akik minden odaadásukkal a Courts-Mahler-regények légkörében élnek, mint [345] valami testtelen ópiummámorban, úgyszintén vannak emberek, akik a pornografikus írások, képek, színművek átélésével elégítik ki egy és más okból megvalósíthatatlan szexuális szükségleteiket. A lelki nyomorékság ezekben az emberekben sokkal nagyobb, hogysem alóla magukat függetleníthetnék, és az örök emberi eszmények szerelmének a lelkükben helyet szoríthatnának. Ezek elsősorban és mindenekfölött lelki nyomorékságuk kielégítését igénylik, ez a várakozás képezi legfőbb szempontjukat, és minden egyebet ennek a feltételnek rendelnek alá.

Szántó Armand és Szécsén Mihály darabjának célja szemmel láthatólag nem egyéb, mint hogy a nagy tömegek beteges önkielégülésére alkalmat nyújtson, és ez egyben a sikerének titka is. E tekintetben egyébként a szerzők a százszor kitaposott utat követik, a francia iskolát, a Fleurs és Caillevet-féle társas világcég útmutatásai nyomán.

A téma, az örök téma természetesen mi egyéb lehetne, mint a nászéjszaka a maga bonyodalmaival és egyéb kellékeivel, a türelmetlen vőlegénnyel, a türelmetlen mennyasszonnyal, a házasfelek éggé tornyosuló akadályokkal és félreértésekkel, úgyszintén azokkal a célzásokkal, utalásokkal és malacságokkal, amelyekre minden alkalmat ad. Adva van a fiatal tanár (Tamás), aki közvetlenül az esküvőjét megelőző éjszakán megmenti egy fiatal leány életét abban a pillanatban, amikor az a hídról a Dunába akarja vetni magát. Miután a leány (Piri) nem hajlandó lemondani öngyilkossági szándékáról, Tamás magával hozza a legénylakására. Mint itt kiderül, a leány egyáltalán nem az a nehézkes és élhetetlen öngyilkos típus, amelyik a hídról a Dunába szokta vetni magát, hanem ellenkezőleg, csupa lendület, akarat, kezdeményezőkészség, de ez az ellentmondás a szerzőket cseppet sem zavarja. A leánynak semmi kifogása sincs az ellen, hogy együtt töltse az éjszakát a férfival, sőt ő az, aki ezt a megoldást forszírozza, míg a férfi, aki határozatlan, aggodalmaskodó lélek, hallani sem akar róla. A leány, aki szegény, csellel és terrorral kiharcolja, hogy mégis ott maradhasson, és már vetkőzik is mindenre elszántan, míg végül ott áll egy szál kombinéban kihívóan és a férfi pipogyaságán gúnyolódva.

A második felvonásban kiderül, hogy Tamás, az élhetetlen, egy karosszékben töltötte az éjszakát, mialatt Piri az ágyában aludt, pedig – mint utólag kiderült – az ajtót sem zárta magára… Ezúttal Tamás nászúton van, újdonsült feleségével, Ernával, a budapest-wieni gyorsvonat egyik különfülkéjében, míg a szomszédos fülkében, a poggyászhálóban Piri utazik, Tamás tudta és hozzájárulása nélkül és jegy nélkül. Az ifjú feleség visszatetsző és nőietlen módon aktív, és egyre nógatja a férjét, reklamálja a házaséletet… míg a férj, aki az éjszakát a karosszékben töltötte, mindenáron aludni szeretne, és el is alszik minduntalan. Közben a szomszédos fülkében a kalauz felfedezi Pirit, a potyautast, és le akarja szállítani. Amikor magára maradt, Tamás véletlenül az ő fülkéjébe nyit be, és termé[346]szetesen meg van botránkozva. De Pirit ez nem zavarja. Nyomban főzni kezdi, hogy váltsa meg a jegyét, s hogy ez annál hatásosabb legyen, az ölébe ül, és összecsókolja természetesen éppen akkor, amikor a türelmetlen feleség benéz az ajtón. Itt kezd a darab bonyolódni, „érdekessé válni”. Erna nyomban levonja a következményeket, és visszavonul. Tamás a legkisebb állomáson leszáll Pirivel, hogy megváltsa a jegyet, és lekési a vonatot. Erna mellé új útitárs telepedik le. Megismerkednek. A győri állomáson ismerősök várják Ernát, sok boldogságot kívánnak neki, és a magukkal hozott virágcsokrot magától értetődően az útitárs kezébe nyomják, akit Erna férjének hisznek. Ekkor már Erna elhatározza, hogy az ismeretlennel kárpótolja magát, s hogy céljait elérhesse, bevallja neki a történteket, és azt hazudja, hogy Bécsben is rokonok várnak rá ünnepi vacsorával. Természetesen mélységesen restellné, hogy mindjárt az első napon a férje nélkül érkezzék meg, és az ismeretlent (Péter) kéri meg, hogy segítse ki pillanatnyi férjzavarából, helyettesítse a férjét erre az egy estére. Az idegen vállalkozik is erre bizonyos hátsó gondolatok mellett, amelyekre meglehetősen félreérthetetlen módon célzásokat is tesz, és Erna – bár határozott ígéretet nem tett – elvben nem mond ellent… Így érkeznek meg Bécsbe.

Bécs. Előkelő szálló előkelő lakosztálya. Pincérgörlök belépője és kilépője. Kettesben maradnak. Péter a szerepét minduntalan összetéveszti a valósággal, és a férj szerepében önkénytelenül a férj jogaiba éli bele magát. Udvarol, ostromol, követelőzik. Duett és ismét duett. Erna ellenáll, mert még nincs vége a darabnak. Mindez a hálószoba küszöbén történik, félreérthetetlen és minden kétértelműséget kizáró célzások keretében arra, ami ilyenkor ifjú házasok között be szokott következni. A rokonok nincsenek sehol, miután Ernának nincsenek is Bécsben rokonai. A férfipótlék lefekvést sürget, de Erna, hogy időt nyerjen, a rokonokba kapaszkodik, és titokban megrendeli a lakodalmas vacsorát nyolc személyre. Húzza-halogatja az időt, míg végül megérkeznek – nem a rokonok, hanem – az igazi férj, Tamás Pirivel, a potyautassal. Péter, akit egyedül találnak a szobában, természetesen a várva várt rokonoknak hiszi őket. Erna is megérteti a férjével, hogy vállalnia kell ezt a szerepet, és a kellemes és általános szerepcsere alapján bonyolódik most már tovább a darab.

A rokonok nem jönnek. Péter minden öt percben takaródót fuj, de a visszavonulást Tamás, a féltékeny férj újabb és újabb ürügyekkel megakadályozza. Végül mégis visszavonulnak, először a nők, akik az utolsó pillanatban mindent bevallanak egymásnak, és nagylelkűen szobát cserélnek, azután a férfiak, akik az utolsó pillanatban ugyancsak mindent bevallanak egymásnak, és ugyancsak szobát cserélnek. Ekképpen Tamás mégiscsak Piri szobájába megy be, míg Péter Ernáéba…

Másnap kiderül, hogy Tamás és Piri annak rendje és módja szerint megtartották a nászéjszakát, és halálosan egymásba szerettek, míg Péter abban a feltevésben, hogy az ágyban Piri [347] alszik, egy karosszékben töltötte az éjszakát, az előszobában. Erna most már megbizonyosodott arról, hogy Péter szereti, és amikor ez azt megvallja neki, boldogan mond igent azzal az erényes kikötéssel, hogy amint a válópere befejeződött, hajlandó feleségül menni hozzá…