Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Kedvetlenül kelt fel aznap, mint aki új gondokra ébred. Megmosakodott, a gallér szorította, nehezen tudott nyakkendőt kötni, a selyme kopottas, könnyen szakadó; szabálytalan alakra törött tükre ugyanezt a bosszús, barázdált, unott arcot mutatta, amilyen már két hónap óta ijesztené, ha törődne vele.

Tekintete megakadt az asztalra tett íráson. A gazdasszonya szokott ilyen papírszeleteken levelezni vele, ha olyan goromba akar lenni, amilyenre csak a távollét jogosítja fel. Most is haladéktalanul kéri Torma urat, hogy a régen esedékes szobabért utolsó terminusként délutánig fizesse meg, mert a kézitáskáját a fehérneművel addig nem adja ki a kezéből, és a lakást ezután zárva fogja tartami.

A röviden és szabatosan fogalmazott háziasszonyi stílusgyakorlat semmi meglepetést nem keltett. – Úgy látszik, már lakásom sem lesz – jutott volna eszébe, ha gondolkozik, de nem ezt tette, gépies mozdulattal kefélte le tükrösre kopott kabátját, és szórakozottan, tétován a félig nyitvahagyott konyhaajtón keresztül elindult a lépcsőház felé. Az ajtóra feszített, zöldre festett kis bádogskatulya pár nap előtt még szorgos tanulmányozás és tele kedvű várakozás tárgya volt, ma feléje se nézett. Mit hozhat a posta ma, ha eddig semmit sem hozott.

Szombat volt, és a hátsó udvarból szőnyegporolás lármáját verte vissza a tűzfal. Kis, hegyi tarackok sem zajosabbak, az ágyúlövés robaja nem idegesítőbb, mint az ilyen fékevesztett, nekiszilajult tisztogatás. A városi tanács tegye kötelezővé a porszívógépek általános használatát! Ezerkilencszázharminckettőben ilyen középkori takarítási mód! Ez mégsem járja. A technika manapság csodát művelt, okleveles gépészmérnökök villamost kalauzolnak, az emberiség mért földes csizmája megelőzte a bé-listások legmerészebb álmait, és betöltött minden élőt a nélkülözés szomorú kegyelmével. Ma – amikor a betevő falatért káromkodni kell – ezek a kemény húsú, izmos karú takarítóasszonyok el akarják hitetni, hogy semmi sem változott, a világ még mindig világ, az élet még mindig élet.

– Torma úr – szakította félbe gondolatát a házmester a kapualjhoz érő ad hoc filozófusnak, egy levelet adtak át a címére ma reggel, és a feleségem most akarta felvinni. [322]

– Nekem, levél? – dünnyögött, és nem tudta megölni magában a kívánkozást, a reménykedést, hátha ez az, amit várt. Hátha vége szakad a dühöngő nyomorúságnak, bizonytalanságnak, nélkülözésnek.

Zsebébe csúsztatta a kék borítékot. A formája üzleti levél. Nem merte, nem akarta más ember előtt felbontani, hogy az nézze végig a remegő mozdulatát, és ha rossz hírt hozó – a letaglózó irtózatot, a fuldoklást, a nem lehet tovább szűkülő lélegzetét. Meg se nézte, és úgy ment ki a kapun, zsebben hagyott kézzel, dúdolva valamit, hogy a házmester hiába várta egyszavas köszönetét. – Tudja Isten, mi jár az eszében, ezek a mai fiatalok kótyagos ábrándozók, ezeket nem csoda, ha megöli a munkátlanság malomköve. Lám, ez a Torma is milyen naplopó, talán lehetne állása is, ha megbecsülné magát – morfondírozott a házmester, és a pince kulcsát leakasztotta az ajtó mellől. A pincébe ment a vízjelzőt felírni.

*

Kinn találta magát a forgalmas utcán, mindenki sietett, beleütköztek, és a cirógató tavaszi napsugár ugyanarra a várakozásra meredt, találgató, gondba süllyedt sétálóra lelt, aki két hónap óta következetesen megkövesedett, komoly képpel indul az útjára, nem tudja, hová.

Pedig most, ezúttal van remény. Egy levél képében, és ezt ott őrzi, melengeti a kezével, az arcizmán talán belül látszik a mosoly, kívül marad a félénk, szomorú egykedvűség. Most, ha felbontaná, úgy eloszlana a kétsége, biztosan tudná, bizonyságot szerezne, hogy ezúttal olyan állást ajánlanak, ahol élete végéig nyugodt kényelemben éldegél, és ha felnyitná, most megtudná – de nem bontja fel. Mert a levél így egész levél, teljes remény, és a kirakatokat már nem is nézi, embereket nem lát, többen ütköznek az útjába – anélkül, hogy tudna róla –, az út szélére jut, ahol kevesebb a lótó-futó, sürgős célú ember.

Ó, milyen nagy kincs lehet egy levél, amíg nem tudják, kié, honnan, miért jön. Egy levél, ami Torma úr zsebében életet jelent, de ha kivenné a meleg rejtekéről, talán halálhozó. Így végigsimogatni rajta, hallani a papír, az áldó, jó üzenetet takaró boríték zizegését, és az ember ujjain végigfut a boldog bizsergés: ez biztos állás, ez biztos élet…

Nem is kell megnézni. Nincs jóravalóbb, tisztább szándékú öröm az ilyen megnyugtató magyarázatnál. Mert mi is lehet benne? Bizonyosan az Egyesült Textilgyárak igazgatósága értesíti, hogy a másodtitkári állást szakismeretében és főiskolájában bízva a jövő hó elsején vagy talán azonnal is elfoglalhatja. Lehet, hogy egy külföldi cég exponense kéri bemutatkozását ismerve agilis és páratlan szervezőerejét, a piac megteremtése körül ki[323]váló érdemeit. Megeshetik, hogy az Ornstein és Halász adja tudomására, hogy a kerületi fiók vezetését mégis átadja.

– Mit fog szólni a háziasszonyom, ha bejelentem, hogy elsején költözöm? – Mert nem hitte, hogy az állások betöltése csupán tőlem függ, mert képes volt kicsinyes fenyegetéssel kellemetlenkedni, még a ruhámat is lefoglalni csak azért, mert ez a kis levél, ami minden, ami annál is több, késett pár napot. Én tudtam, hogy nem várok hiába, ennek jönni kellett, és most itt van minden percben, elolvashatnám, és utána reggelizni mehetnék, már régen, két hónapja nem reggeliztem. Most, ha átfutnám az akceptáló sorokat, megengedhetném magamnak, hogy hosszú idő után fényt űzzek a jóllakottságommal.

– Mert, ugye, az elképzelhetetlen, hogy ez a levél egyebet is tartalmazzon kedvező híradásnál. Pláne elutasítást. Szó sem lehet. Két hónap óta tudom, érzem, várom, hogy ez nem történhet meg. Nekem állás kell, nekem nincs kenyerem, és ha családom lenne, az most nyomorogna. Ugye ez a kék boríték, ez a szép boríték üzenet arról, hogy tovább élhetek. Biztatás, hónom alá nyúlás, egzisztencia.

Ott járt az Oktogon emberáradatában eszelősen mosolyogva, öntudatlanul. A keze mohón szorította a vélt kincset, és a szembejövők furcsa tekintettel kerülték a boldog tévelygőt. Egy pontra meredt, szemét a jövőjére szegezte, és nézte nézte szomjasan, bárgyún, és az aszfalt lassan, ütemesen, mint a gyászinduló taktusa csúszott ki a lába alól.

Több volt a csodánál, hogy baj nem érte. Ha tülköltek, azt gyári szirénának vélte, a csengetés az ő hívása volt, amivel a hivatalszolgáját kérte magához, a ruhája régen megújult a gondolatában, feleket fogadott, üzleti leveleket írt, szerződést fogalmazott…

*

A csődület szerteszéledt, a forgalom újra megindult. A rendőr szájszélén kék pettyet hagyott a ceruza, ahogy az imént megnyalta az irón hegyét – felvenni a tényállást. A zubbony elején betolta a noteszt, amibe eggyel több baleset adata került. A villamosvezető neve, száma, a szerencsétlenül járt személyazonossága, tanúk, idő, színhely, esemény jegyzőkönyvszerű pontossággal beíródott, és újra magasba lendült a fehér karszalagos jeladás. A mentők ezalatt odaértek a klinikára, és Torma úr az eszméletlenek halálos mozdulatlanságával vesztette a vérét. Csodálatos ám az emberi szervezet, sok sanyarúság után még mindig patakot tudott volna vérezni. Feje lecsüngött, borzas haján száradó, alvadó vércsomók, a lábát, azt egy darabon még vállalta a teste, de látszott, hogy az már nem az övé. A műtét gyors volt, a többi sérüléseit is bekötötték, konyhasóoldattal csapták be az üres [324] véredényeit, és a fehér folyadék halványan lüktetett a piros véna helyén.

A láb, ami már nem név, nem végtag, hidegen, csúnyán, lyukas talpú cipővel ormótlanodott a műtőasztal szélén. Lepedőbe burkoltan véres térképet rajzolt a vászonra, szomorú országutakkal az élet elveszített demarkációs vonalát. A kabátja, ruhái ott csüngtek az ágya szélén, a kedves nővér az iratait gyűjtötte össze, azt a hivatal őrzi meg, a holmi pedig számot kap, és egy fiókot a padláson.

Keshedt, sovány bőrtárcája foszladozott. Levelek, lejárt bérletjegy, idegen névjegyek gyűrötten, megviselve, régi üzenetek, megcsókolt lányok kézírása, és egy-két saját feljegyzése. Az első rekeszében zsíros, keskeny kék szalaggal átkötött, szőke hajtincs, ki tudja, mikori ajándék, lányereklye, drága kincs. Talán a húgáé, talán gyermekkori saját hajfürt, hiszen az az arcba lógó, kenderszínű haj ilyen is lehetett akkortájt. De ezen senki nem gondolkodott, a kedves nővér, aki annyit lát ilyet, nem is látja, már, de azért a tárcához csomagol egy gyűrött, véres, kék levelet, a halált hozó levelet.

Gondosan leírja róla a címet, erre joga lesz, ezt visszakapja teljes egészben – épségben – hiány nélkül. Átköti fáslidarabbal, és a gyűrött, barnás bőrtárca olyanná zsugorodik, mint egy múmiának a szíve. Ráncos, ökölnyi szomorú szívű mese, valamikor talán tárháza élménynek, emléknek, ma a huszonnyolcas ágy velejárója, tulajdonjoga, hagyatéka.

Elkészítette külön a ruhát, külön az írásokat. Megnézte a huszonnyolcast. Hörgött. Röviden, tempósan, másodpercnyi pontossággal, mint a rendszerető hivatalnokhoz illik, úgy csuklott Torma úr, és álldogált a halál tornácában. Türelmes, hideg, tépett mosolyú arca nagyon szemrehányó, rút, vádoló sárgaságot öltött. Száját kicsit nyitva felejtette – tán még úgy maradt, ahogy a hivatalszolgát beszólította. A fején a fehér pólya, szentelt turbán, a szenvedők királyi palástja, apostoli koronája meglazult egy kicsit, talán ez is bizonyította azt a fizikai törvényt, hogy meleg testek kiterjednek, a kihűlők összehúzódnak. A fogaira nagyon ügyelt Torma úr, és gondosan ápolta, ha módjában állott, azért mégsem mondhatnám, hogy szépek lettek volna a leesett álkapocs felett. Mire a kedves nővér padlásra helyezte a huszonnyolcast, a lelke szegénynek éppen elindult, és együtt érhettek odáig, és onnan aztán a bé-listás lélek tovább iramodott.

Sajnálta a felbontatlan kék levél titkát. Igaz, hogy most más lélek volt, és a szelleme tudta, mi hírt hozott, de ez már nem volt fontos, nem is kutatta. Ott ólálkodott egy ideig, és látta, hogy a huszonnyolcast letakarják egy lepedővel, és a kockás kőpadlón szűkölve nyöszörög az ágy vaslába, ahogy végighúzzák a folyo[325]són. Addig, amíg a hullakamrába nem szállítják, a fürdőszobába költöztetik a betegek nyugalma végett.

Torma úr persze nem tudott arról, mi lett a jobb lábával, amelyikkel olyan sokat szenvedett, míg megszabadult a bőrkeményedéseitől. A lelke azonban nem nyugodott, és ott várt a klinika felett. Várta, hogy megjelenjen az ajtóban a műtőszolga vállán hozva a merev, súlyos, combig vágott lábat, olyan volt vele, mint a muskétás, aki a vállán viselt fegyvert szalmába csavarja, és véres lepedőbe köti. Megindult vele a lépcsőn, átment az udvaron a gépházig, ahol a fűtővel együtt kinyitották az óriás katlan vasajtaját, és amíg a többi Torma úr jégkamrában hűsölt, ez a testrésze perzselő lánggal és égett hús szagával bújt ki a kazán kéményén.

Torma úr lelke ott bevárta, és csatlakozott hozzá…