Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

(Novellák. Athenaeum kiadása, 1936)

Rövid novellák és elbeszélések gyűjteménye ez a száznegyvenhárom oldalas kötet, amelyben egy, a lírában kiemelkedő, jó márkájú író közli a maga mondanivalóit. Ezek a rövid novellák nem tartanak igényt magasabb nívóra, hol érdekes, hol egyhangú történetek, melyek nem mindig keltenek az olvasóban erősebb visszhangot, viszont mindegyikén meglátszik, hogy írástudó, rutinos kézből kerültek ki, megírása könnyed, eleven és irodalmi. Sok köztük az olyan elbeszélés, melynek háttere elmosódott, s amelyen erősen érzik a tintaíz. Viszont akad közöttük egynéhány, amely tele van lobogó képzelettel, szárnyaló emelkedettséggel és színes költői szépséggel. Írójuk született költő, de nem született elbeszélő. „Éhes kutya karácsonya” című elbeszélése a maga kissé misztikus befejezésével olyan ragyogó, amelyre Maupassant is büszke lehetne. „Grand Hotel”? Fantasztikus álom tele halálmotívumokkal, fekete szárnyakon szálló, ijesztő fantasztikummal, amilyenről egy, az öregedés és a halál problémáival viaskodó, erős költői egyéniség álmodik. A halál problémája erősen foglalkoztatja, több novella szól róla: „Nem fél a haláltól” egy bizarr ötlet feldolgozása, melynek központjában az elmúlástól való félelem áll; ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, bár szatirikus tónusban: „Csipke Róza sírköve”, „Csokor Matyi ravatalán.”

Általában szereti a meglepő, váratlan fordulatokat, a brutális véletleneket, mintha a végzet hatalmát s az emberi sors [343] bizonytalanságát szeretné ily módon érzékeltetni. A hazárdjátékban egy ismeretlen úr nyeri el a nagy summát, akiről kiderül, hogy szökött elmebeteg.

Néhány meleg lírai írással különösen közel fér hozzánk. „Szonáta gordonkára” a halk és szomorú szerelem gyöngéd rajza, az apa és a férj kettős problémájának jól megírt, finom rajza. „Az arckép” érdekes elgondolás, pszichológiai kísérlet, nem egészen eredeti, Lengyel Menyhért írt valamikor ilyesmit vagy legalábbis nagyon hasonlót. „Tekintete a harag bicskáit dobálta most is az asszony felé, s megnézte cukrozott mosolyát, ezerszer ismételte magában: »dögölj meg!«” A harag bicskáit dobálni: erőltetett frázis, a mondat vége pedig: durvaság. Általában szereti a színes írásmódot, a virágos, néha túlcicomázott stílust: néha a szavakból virágokat varázsol elő, néha a virágokból szavakat. Sok szép és frappáns kifejezés mellett erőltetett és laposan kongó frázisok: „Egész csontszerkezetén kínos fájdalom térképezett át,” nem hiszem, hogy szükséges ilyen erőltetett kraltfaus cemókat használni. „Arra gondolt, hogy ha most tengeren utaznának, tengeri betegség ürügye alatt milyen jól megadhatná a méltó választ őméltóságának.” Ízléstelen! Viszont sokszor gyönyörű sorok jönnek ki tolla alól. „Akkor, mint valami festékes vödörben, megmártotta ezt az égi meszelőt a napban, és finoman bemeszelte a nap aranyával a külső falakat.”

Kétségtelen, hogy ez az író tud írni. De nem egyenletes és precíz író. Tolla gyakran elragadja. Nem is mindig fontos, amit mond. Azonban: költő, valódi, igaz, mély és fűszeres. Nem arra való, hogy zenekart dirigáljon, de vonója finom és ábrándos dalokat szépen és gyöngéden tud muzsikálni.