Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Az iskolai történelem fakó lapjairól úgy mered elém, mint vérengző rém. Carlyle lírikus-rapszodikus könyvéből látom a sovány, szikár, ismeretlen arrasi ügyvéd tengerzöld (seagresu) arcát, ismerem kérlelhetetlen, sorscsapásszerű, vérontó munkáját a legfőbb hatalom birtokában, hogy hazáját megtisztítsa a nép ellenségeitől. Találkoztam vele Stefan Zweig életrajzaiban, és tudom, hogy kortársai és a történelem a Megvesztegethetetlen címmel ajándékozták meg. Legutóbb Aldanov „Thermidor 9.” című regényes korrajzában ismerkedtem meg szűkebb környezetével, Duplay asztalos házával és az asztalos családjával, amelynek körében élte magánéletét. Külső élete eseményeit ismerem, ismerjük mindenféle írásokból.

Sieburg „Robespierre” című könyvéhez tehát kissé szkeptikusan nyúltam. Mi újat is mondhat Robespiere-ről? Friedrich Sieburg fényesen rácáfolt szkepticizmusomra. Robespierre élete külső eseményei helyett belső történelmét írta meg, életrajz helyett lélekrajzot adott. Az embert rajzolta meg, a lelkét vetítette ki, holott azt hittük, hogy ennek a vért ivó zsarnoknak nem is volt lelke. Vérengző zsarnok, romboló sátán! Szavak, kongó szavak, amelyek mögött nincs semmi. Ember volt, tévelygő, tévedő, fanatikusan hívő, nem e világról és nem e világba való, magányos, szomorú, szegény ember.

Mindinkább fokozódó érdeklődéssel olvastam e tetszetős, nyomdatechnikailag is megnyerő könyvet.

Robespierre. A külseje jelentéktelen. Sem nem fiatal, sem nem öreg. Arca nem vonzó, de nem is visszataszító. Hátra ferdülő homlok, görcsösen összeszorított száj, régi divatú, rizsporos hajviselet. Rövidlátó, színes szemüveg mögé búvó, kék szeme, ha leleplezi, áthatóan, hidegen, élesen néz. Aki találkozik e nézéssel, a gerincén átfut a borzongás. Fehér nyakfodor, csipkés kézelő. Mindig elegáns, mindig udvarias, mint „egy ancien regime-beli táncmester”.

Ilyennek látta mindenki a zsarnokot, az eszme megszállottját, aki meg akarta változtatni az emberiség arculatát, aki terrorral „rá akarta kényszeríteni Franciaországra a szabadságot”.

Milyen cél vezette, milyen gondolat fűtötte, mi volt a programja? Azt akarta, hogy a „különbségek az emberek között az egyenlőségben álljanak”. Nehezen érthető mondat. Hogy megértsük, bele kell hatolnunk Robespierre gondolatvilágába. Itt van az állam, amely polgárokból áll, a polgárság fölött áll a törvény őre hidegen, ridegen, kérlelhetetlenül, miként a sors, a törvény őre fölött lebeg a Nép és a Nép fölött az Igazság. Nép és igazság az ő szótárában nem azt jelentik, mint amit [338] az emberek eddig értettek e fogalmak alatt. A világ, amelybe csöppent, rossz, azt meg kell változtatni. „Az egoizmust erkölcsösséggel, a szokásokat elvekkel, a jótékonyságot kötelességgel, a divat zsarnokságát az ész uralmával, a pökhendiséget büszkeséggel, a hiúságot lelki nagysággal, a pénzimádást dicsőségimádással, a pompát igazsággal, a kicsapongást a boldogság varázsával kell helyettesíteni.”

De hát ezek frázisok. A legjobb esetben eszmék, elvek. Rétori szólamok szószéken, csiszolt mondatok könyvlapokon. Meghallgatják, elolvassák őket, elhangzanak, elsiklanak, nem marad utánuk semmi. De mi történik, ha az, aki ezeket az absztrakciókat elmondja, leírja, azokat komolyan veszi, és megvan az a rettenetes hatalma, hogy akaratát az emberekre rákényszerítse? Mi történik, ha az ilyen ábrándozó nemcsak író és szónok, de élet és halál korlátlan ura? Az emberek borzadva látják, hogy az absztrakció testet akar ölteni, a frázisokból véres valóság lett. »Ilyennek akarom az embert – szól Robespierre –, és aki nem ilyen, és ezt én ítélem meg, annak pusztulnia kell!« És akinek lelki berendezése nem üti meg az általa felállított mértéket, azt a vérpadra küldi. A halálbüntetés nem valami ritka eset forradalmakban. Megtorlás, fegyver, védekezés. De Robespierre-nél a guillotine a politika programszerű eszköze lett.

A francia forradalom a mai napig a világ egyik legnagyobb eseménye. Franciaország ma is büszkén a forradalom örökösének vallja magát. De ezt az örökséget nem Robespierre-től vette át. A francia nép őt egyszerűen átugrotta, elfelejtette. Nincs szobra sehol az országban. A ház, amelyben lakott, ma is áll, de emléktábla nincs rajta. A forradalom hősei Danton, Desmoulins, még a ,,lószagú” Marat is inkább, mint Robespierre. Benne nem volt forradalmi lendület, ő volt a Törvény. És a mai Franciaország megtagadja őt. Idegennek érzi. Ő volt „az embertelenségig felfokozott dogmatika”. A nép azt zárja szívébe, akiben megtestesülve látja nemzeti és emberi ideáljait, és aki ezeknek a vágyaknak, reményeknek hangot tud adni. Így lett a népi szeretet bálványává Kossuth Lajos. A francia nép szereti az életet, a derűt, az élet örömeit. Robespierre lelkétől mindez idegen volt. Nincs rajta, benne semmi, amit szeretni lehetne. Nem voltak emberi gyöngéi. Nem szerette a vidám társaságot, a nőket, a pénzt. Egyetlen anekdota sem szól róla. „Minden vonása keményen, hidegen, metsző élességgel rajzolódott ki.” Ilyen ember nem férkőzhetik közel népe szívéhez. Minden okmány, minden feljegyzés – igaz, hogy a legtöbb Thermidor 9. utáni időből való – az izzó gyűlölet hangján szól róla.

Honnan ivódtak be lelkébe azok az elvek, amelyeknek fanatikusa és áldozata lett? Rousseau volt az ő evangéliuma. Magába szívta minden mondatát, minden eszméjét, és iszonyú hatalmával a halott betűkbe életet akart lehelni. Rousseau volt a szó, ő a tett. [339]

Robespierre egész életét az elhagyatottság szomorúsága árnyékalja be. Szegényen, árván, magára hagyottan ingyenes helyet kap egy párizsi kollégiumban. Senki sem törődik vele, mindenki elnéz fölötte, lenézi. És a vézna, sápadt fiú az iskola első eminensévé küzdi fel magát lankadatlan szorgalmával. Kitűnik a többi közül eszével, szorgalmával, de tudatosan vagy tudat alatt érzi a többivel szemben való társadalmi, vagyoni alsóbbrendűségét, az élet apróbb és nagyobb örömeiből való kirekesztettségét. Ez az érzés egyrészt félénkké teszi, másrészt sarkantyúzza, hogy eszével és munkájával szerezze meg magának a kiváltságos helyet. Hiú lett, és irigy. Amikor ráeszmélt saját szomorúságának és boldogtalanságának a tudatára, nem tudta elviselni, hogy mások boldogok legyenek, és az életnek örüljenek. Gyerekkorának ellenhatása az, hogy „gyűlöli a piszkot, a rendetlenséget, a söpredékbeszédet”. Nem szereti a forradalom szimbólumát sem, a frígiai vörös sapkát, mert kiabáló a színe. Gyűlöli a katonákat, mert dalolva mennek a csatába, mert bátrak, mert cselekszenek, mert dicső halállal halnak, vagy győznek.

Mégis egyetlen emberi gyöngéje van: a narancsevés. Szereti a narancsot, ez az egyetlen gyönyörűsége. A többi a munka, csak a munka, és mindig a munka.

Nincs benne merészség, a hirtelen tettekbe való lendülést nem ismeri. Helyette az Erénynek emel oltárt. Az Erénynek, ahogy azt ő – a fanatikus Rousseau-tanítvány – érti és értelmezi. Nem ismeri az életet, nem is ismeri el. Helyébe az Eszmét teszi. A forradalom igazi típusa nem ő, hanem Danton. Az oroszlánsörényű, oroszlánhangú forradalmár, az izzó lelkű, gyújtó beszédű, víg cimbora, a kocsmázó, szeretkező, nevető, bátor, a jól élni és szépen meghalni tudó ember. Ő a doktriner. Férfiatlan és embertelen.

„Világképe egyszerű, akarata célratörő, zavaró szenvedélyei nincsenek.” Szentsége az elmélet, öl érte, de maga is ezért hal meg. Beleássa magát egy filozófiába, és azt „politikára akarja lefordítani”. Az utópiát gyakorlati politikára. Ezért egyedülálló jelenség a nagy forradalomban. Miből áll ez a filozófia? „Meg kell teremteni a földön Isten országát, de ennek az országnak a Nép legyen az istene.” De nála a nép nem élő emberek sokasága, hanem elképzelés, fogalom. Békés időkben szobatudós, állambölcsész lett volna talán. De a végzet egy ország fejévé tette, és nem íróvá, hanem tömeggyilkossá lett. Ölt, egyre ölt, úgy ontotta a vért, mint más tudós a betűket.

Iszonyú hatalma volt, élet és halál ura.

De ezt a hatalmat nem magáért a hatalomért kereste és akarta. Nem volt becsvágyó, mint a forradalom sok vezére. Ha az lett volna, szövetkezhetett volna akár Pichegruvel, akár Bonapartéval, és talán császár vagy elnök lehetett volna. De ő nem éhezett hatalomra, neki csak azért kellett, hogy elméletét a valóságba ültesse át. [340]

Rousseau a szellemi értékekben vitt végbe írásaival szörnyű rombolást, ő az emberi életben.

Rousseau hívő volt, és meg nem alkuvó – elméletben. Robespierre is hívő volt, de istenszeretet nélkül, és meg nem alkuvó – a gyakorlatban.

Korrekt volt, jelzője a Megvesztegethetetlen, aszkéta, hívő, a földi javakat megvető. Egy országot kormányzott, de az utókor nem tekinti államférfinak. A hitetlen, kéjenc, pénzre éhes Talleyrand – államférfi volt, egyike a legnagyobbaknak.

Robespierre „oly egyház szentje, amelynek Istene a legitim Nép”. Tudjuk, hogy ez nála elvont fogalom, doktrína, amely „az Embertől egyre távolodva mindinkább közeledik az Államhoz”. Nem tiszteli az emberi életet, az ő politikája a halál. A halál eleinte az árulók büntetése, később azonban már csak politikai eszköz, amellyel ki kell irtani mindenkit, aki nem tartozik a Néphez. Ahhoz a Néphez, amely csak az ő elképzelésében él, és így ő határozza meg, hogy ki tartozik hozzá. Nem a valósággal harcol, hanem dogmákkal.

„A terror – mondja Robespierre – nem külön princípium, mint a haza legsürgősebb szükségleteire alapított általános demokráciai elvnek a következménye.” Nem, a terror csak eszköze a demokrácia megvalósításának. A demokrácia pedig a jakobinus közösség. A Nép emberének e közösségen kívül állnia, élnie nem lehet, mert hiszen ezen kívül nincs is élet. Ezért kell meghalniuk azoknak, akik nem tartoznak a legitim Néphez. Meg kell halniuk, mert nem akarnak jók lenni.

Félnek tőle, reszketnek kék szeme éles, hideg pillantásától. Pedig az „aki reszket, az vétkes”, ez megdönthetetlen hitvallása. És aki vétkes, azt meg kell semmisíteni, mert nem illik bele a közösségbe. Meg kell semmisíteni, de nem gyilkolással, ó, nem! Elítéli a vérfürdőket, az úgynevezett népítéletet, amely vakon gyilkol, vagy a mészárlásokat, amilyet Fouchet követett el Lyonban. Ez nem az ő módszere, ízlése, ő ragaszkodik a törvényes eljáráshoz, a szent formaságokhoz, a goullotine-hez, amely „a törvény pallosa”.

És Prairal 23-ától Thermidor 8-áig – hat hét alatt – 1285 halálos ítéletet hajtat végre szabályosan. – Szörnyeteg! – riad fel lelkünk. Ő szomorúan mosolyog: – Kötelesség!

Szemére vetették, hogy diktátor akart lenni, hogy zsarnok volt. Nem volt az. Legnagyobb bűne, hogy „nem hatalmaskodó, csak okoskodó” volt. Ezért volt iszonyatos.

Thermidor 9-én azért volt olyan könnyű a ledöntése a hatalomról, mert a leigázott, halálra ítélt Élet követelte a jogait. Az egészséges emberi ösztön buktatta meg, amely „inkább akart igazságtalan és egyenlőtlen világrendben élni”, mint összezúzódni az egyenlőség és testvériség kiméráin. Az emberiségnek a praktikus jó kell, és nem az abszolút igazság.

Robespierre nem volt a tettek embere. Energia, szorgalom, fanatizmus volt benne, de „nem tudott titáni erőt kifejteni”. Ő csak sopánkodott az emberek konok rosszasága miatt, [341] hogy nem akarnak eszméi Prokusztész-ágyába belefeküdni, mindig csak vádaskodott. És ez lett a tragédiája. Ha a konventben Thermidor 8-án vádat emel az öt-hat összeesküvő ellen, győz, és tovább is ura marad a helyzetnek. De ő akkor is csak általánosságban vádaskodott, és mert mindenki rettegett, hogy most ő kerül sorra, hogy a vérpadra menjen, elbuktatták. De Robespierre nem tehetett másképp, és ezért buknia kellett.

„Miféle hatalom ösztökélte, hogy törvény útján tegyen hitet Isten léte és a lélek halhatatlansága mellett?” Vajon ez beletartozott politikai filozófiájának rendszerébe, vagy „tanácstalan és vallási kérdések között gyötrődő lelkének ellenállhatatlan kitörése volt?”

Törvényt alkotott a „Legfőbb Lény” létéről. És az ország fellélegzett. »Vége szakad tehát az embertelen terrornak, a szörnyű vérontásnak – gondolták az emberek –, mert a halandók nem tudnak Istenre gondolni úgy, hogy ne imádnák benne az örök jóságot.« Rettentő tévedés volt. Soha annyi vér nem folyt, mint ezekben a napokban. Robespierre azért jut el a Legfőbb Lény gondolatához, mert az istengondolat tetőzi be a honpolgári erényre épített rendszerét. ,,Lelki sorsának tévedéseit, szakadékait és keserű vegyülékeit az okozta, hogy a hit tüzével áldozott a köztársaság berendezésének, misztikus bensőséget vegyített politikai törekvéseinek körforgásába, istenfélelmet állított a világi hatalom szolgálatába.”

„Az ateizmust – mondta Robespierre – nem szabad másképpen, mint nemzeti szemszögből, vagyis a köztársaság elleni összeesküvés rendszerének tekinteni.” Nem vallásos hit volt tehát, amit törvényerőre emelt, hanem párja annak a politikai áldoktrínának, amellyel a Nép istenséget tömjénezte. Egyszer, valami magányos, üres, szomorú órán azonban mégiscsak el kell jönnie a kiábrándulásnak, a tisztánlátásnak. „Csak a szívem tud még hinni – írja ekkor – az Erény országában, amelyet meg akartam teremteni, a józan eszem már nem.”

Ez a vég beharangozása, a belső összeomlás a külső bukás előtt.

A formalitások embere volt. Akkor volt a legnagyobb, amikor beszédeit megírta, de gyönge volt, ha „egy határozatlan tömegből politikai instrumentumot kellett volna csinálni”. Fő ereje a dogma volt, de rögtönzésre képtelen volt.

Világnézete és a politikai valóság élete utolsó napjaiban összeütköztek. Átremegtek-e a lelkén a mindent megingató kétségek? Belátta-e, hogy tévedett, amikor az Embert a maga rögeszméje képére akarta újrateremteni? Nem tudjuk. Utolsó tévedése az volt, hogy bízott hivatalnokai hatalmában. Pedig hivatalnokainak egyetlen erkölcsi alapja az ő hatalma volt. Mihelyt ez a hatalom megingott, romba dőlt az egész hivatalnok-épület is.

Meg kellett élnie, hogy belássa szörnyű tévedését. Amikor ezt belátta, öngyilkos akart lenni. Ez sem sikerült neki. A vér[342]padon kellett meghalnia hóhérbárd alatt, a guillotine-on, amelyet ő tett rémület és utálat tárgyává minden ember szemében.

Plasztikusan bontakozik ki Sieburg könyvéből Robespierre lelke. Másfél évszázad távlatából, amikor a gyűlölet vörös izzása lehűlt, nyugodtan látjuk azokat a lelki rugókat, amelyek ezt a gondolatbeteg embert véres útján hajszolták. A Julianus Apostaták tragikus sorába tartozik ő, azokéba, akik gyarló, tudatlan, erőszakos kézzel Isten művébe avatkoztak, hogy átformálják az embert a saját áligazságaik képére.

Ha végigolvassuk ezt a szép és jó könyvet, amely emelkedett világszemléletből rajzolta meg ezt az eltévedt, bűnös lelket, önkéntelenül a mi napjainkra gondolunk.

Bár igaz lenne a régi tanítás, hogy a történelem az élet mestere. Robespierre rettenetes eltévelyedése az absztrakció útvesztőjében, az utókor ítélete róla mementó lehetne azoknak, akik – ha más ösvényeken is – az ő útjára jutnak el.

A könyvet Lányi Viktor fordította kifogástalanul.