Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Petar Dobrović, aki legutóbbi kiállítását a Ratnički Domban levő francia klub szép, világos helyiségeiben rendezte, igaz, mélyen korszerű művésze a mai jugoszláv piktúrának, így párhuzamosan a mai európai piktúrának is. Művészete összesűrűsödött dokumentuma a mai pikturális anarchia művészeti eredményeinek. Legjelentősebb komponensei: a tegnap posztimpresszionizmusa terhes és mégis szuggesztíven ható ereje, a jelen pikturális lehatároltsága, egyben a jövőkeresés tétovázása. Mindezt előrelendülő, nyers erő, akarat fűti, valóságos szenvedély, haladni a kiteljesedés felé. Ez a felfokozott intenzitású, szinte előretolt kiteljesedési vágy még egy kiállítása anyagában sem gyökerezett ennyire kora művészetében, abban, mely már túl az egyénieskedés büszke pózán, az individuális adottságokat a jól iskolázottság sablonján átszűrt maníron. Ismételjük, mint ahogy fentebb mondottuk, Dobrović ragad a múlthoz, sok apró szál fűzi még hozzá, de mostani képeinek érzései – érthetjük, ahogy akarjuk, lírai vagy pikturális érzésekül – már az eltépettség felé sodorják, a nagy szakadáshoz, minden, ami a múlt, és ha ez bekövetkezik, akkor fog előttünk az a belső eruptív harc megvilágosodni, amelynek végső eredményéül az új, a tiszta, a desztillált Petar Dobrović fog megmutatkozni.

Negyven képet ad az újabb kiállítás, megannyi bizonyítékát, hogy Dobrović művészete ősforrásától, a cezanne-i örök hagyományoktól most van letérőben. Volt korszaka, amidőn a természetet korláttalan, megittasodott színerőben adta – az ihletet Cézanne-tól kapta – majd voltak csendéletei, későbbi korszaka, amelyben szinte szándékolt formatorzításokat domborított ki az egyszerre festés technikájával odavetett háttere, itt is Cézanne volt az útmutató, és ma, amikor ezekre a korszakokra emlékezünk, jól emlékezhetünk, nem volt régen, még mindig itt vannak a fellelhető nyomok, a felejthetetlen szín, amit Cézanne-nak a francia dél, Dobrovićnak a naptól tüzes Adria fénye adott. A déli Adria le Dubrovniktól Herceg-Novi felé, ahol a píniák és az olajfák lejtői nyúlnak a tengerbe, s ha a nap lebukóban, száz szögbe törő, minden eddigi elképzelést megcsúfoló, szinte formabontó sugárzásban merül a sötétedő, végtelennek látszó tenger kék vizébe. Innen van Dobrović vörösének, kékjének, zöldjének külön élete, szinte független képei képszerűségétől, a témától. S talán naivul hangzik, de ha ezeket a színeket széles ecsetvonással, öntudatlanul rakná vásznain egymás mellé anélkül, hogy valamit is ábrázolni akarna, pozitívumot, festőszerűséget látnánk e színekben, őszinteséget, mesterkéletlenséget, ami különben legjellemzőbbje. [334]

De térjünk vissza a negyven képhez, java termése őszinteségből és mesterkéletlenségből fakadt vásznaihoz, amelyeken sehol absztrakcióba tévedés vagy távolodás a természettől, az embertől, örök inspirálóitól. Mert ha némely képen vélnéd is itt-ott, hogy a fák egymásra dőlnek, alakjainak arca, tekintete vizuális formát, tekintetet ölt, Dobrović mégis csak a természet útját követi örök, szomjas zarándokként a nagy Natura országútján, amelynek kanyarai elmaradozva, letérve a cézanne-i ösvényekről, megtartotta izgató és érdekes végcélját: a naturába mártott kép érzést keltését. A rajongók, mert Dobrovićnak inkább rajongói, mint megértői vannak – ebben sem áll egyedül korunk művészetében –, mindig színességét emlegetik, most is, vörös asztalterítőn kék könyv, azaleák cserépben és a sárga háttér, holott a színeknek nincs programjuk, csak érzésük. Érzések, amelyek a képből áradnak, érzések, amelyek a színekből kivetődnek. Itt a táj déli napsütéssel (a 32. számú képre gondolok itt), zöld legelővel, fehér báránykákkal, felfokozva az őszinte, más talán azt mondaná, patetikus vággyal, mindent a tüzes napba mártani, holott bizonyos vagyok benne, s milyen kár, a festő nincs itt, amikor leírom, hogy vele is igazoltassam, nem a fény és nem a szín problémájáért festődött a vászon. A szüzsé – talán inkább téma –, amin már hagyományból is átesik minden festő, mert friss natura, levegő uralja, ösztönös szem látása, kéz biztos munkája, nyomon követhető, felmérhető folytonosság, de a fontos: a totális tájba szűrődő érzés, a természettel egybeforrott az a lelki intimitás, amelyben mindig van valami a monumentális törekvésből. S ha van valaki, aki merésznek látszó megállapítása mellett kitart, az én vagyok. Itt vannak például a dubrovniki pap portrék, Monsignore Fabris lila ornátusban, a püspök teljes pompában, élő emberek, akikkel az utcán hónapokon át találkoztam, szembejöttem. A vásznakra rakott ornamentikát észre sem vettem – pedig az ornátus lila színéről, a püspöki szék dús aranyáról sokat kellene mondani –, csak az embert láttam, a természetbeni látás vizuálódott a vászonra.

Végig a negyven képen – kár, hogy lehetetlen ezúttal minden képéről külön beszélni, a vágóhíd nyers hús-vér tanulmányairól, három vászonra is visszatérő kereséséről, egy szőlőhegyet ábrázoló, színek orgiájába mártott Fruška Gora-i képéről, a labdázó gyermekről –, és nem akadsz megalkuvásra, engedményre a tömegízléssel szemben. Kevés a festő, aki nyugodtabb lelkiismerettel tekinthet vissza eddigi munkájára, és dacosabb önérzettel nézhetne a jövője elé, amely felemelő, örvendetes és a legbiztatóbb.

*

A tavaszi tárlat, a Cvijeta Zugorić Műbarátok Szövetségének VIII. kiállítása, ami évről évre több életet, több művészetet ad, ezúttal frissebb, messzebb lendülő igyekezeteket mutathat fel. Bár mint minden tömegkiállításon, a vég nélküli vásznak sorozatában, a minden érzékelhető ritmus nélkül egy[335]más mellé rakott művészi alkotásokban a kísérletek, az új törekvések, az artisztikumok a sablonos, szürke, jelentéktelen vásznak mellett sokat veszítenek frissítő, igézetes hatásukból, és ezért már a nagy, nyugati tárlatokon az egyes művészi csoportok, irányok külön kollekcióban, külön fülkében vagy teremben kerülnek bemutatóra, mégis úgy véljük, még az így, egyenlőtlenül adott tavaszi tárlat is igen bizakodó a jugoszláv piktúra jelentős kibontakozása, izmosodása mellett. A komoly törekvések felismerése természetesen csak egyes művészre szorítkozhat, olyanokra, akiknek a zsűri jóvoltából vagy saját szándékukból több képük került bemutatásra, hisz az egyképű festő egyetlen vászna aligha adhatna többet a jó iskolázottság, a friss meglátás és az elfogadható technika sablonos megállapításánál.

Nikola Beševićnek van egy virágcsendélete, piros, sárgás kerti liliomok, sárga tulipánok barna edényben, fehérrel leterített asztalon, mindez szinte életesre lehelve a fehér háttérre. Tüzesre fokozott színei, erőteljes színellentétei jó út és meglepetés azoknak, akik a színek forrongásában a festő revoltálását észreveszik. Vinko Grdan alkonyi, kisvárosi tájképe („Negotin”) előtérben a három, színes ruhás parasztasszonnyal, az alkonyi színekbe omló bárányfelhővel figyelemre méltóan üde alkotás, s ilyen Kosta Hakman beogradi utcarészlete a zöld fáktól szegélyezett villanegyedben is, amelynek egyszerűre fogott, kevés színe kellemes, finom harmóniába olvad. Miloš Vusković nagy vászna a három pihenő virágárusleányról, igyekszik a pikturális, érzésbeli hatásokat lehántani, és a kép csöndes szótlansága, a középső, kendős nő ölében hervadó virágok az élet panaszosságában összeverődött három nő portréját adja. Mladen Josid pasztellkék ruhás, nagy kalapos női portréja a valóságos, élő színek hatása leapasztásával, takarékoskodásával tűnik fel. Csendéletében is az a művész, aki kereső útjában ízléssel, tudatossággal halad előre. A zagrebi Vilko Gecan ezúttal jelentéktelenebb vásznakkal jött. Kertben ülő nője háttérben a sárga házzal, a szinte stilizáltan ható kis kerttel inkább rajzbeli tudás megmutatása. Dragutin Mitrinovićnak van egy csendélete – fehérre terített asztalon alma, banán –, leegyszerűsített színhatás felé közeledik. A csendéletek halmazából mindenesetre frissen magaslik ki. Lazar Ličenovskinak az ohridi halászokról adott, primitívre hangolt képe kezdetleges bárkákkal, darabosra, szögletesre formált halászaival, partot jelző, lejtőződő hegyekkel egyszerű, szinte sematizáló freskóhatás felé törekvő, hangulatos alkotás. Stevan Bodnarov színes ulcinji utcarészlete fátyollal takart muzulmán nőkkel, Predrag Milosavljević szecessziósra fogott, erkélyes kerti háza lennének még a kiállítás üdébb pikturális értékű darabjai, amelyek között kirobban Milan Konjović három barna-piros vászna, elsősorban a nagy cavtati kép, amelyen a tetők cserepe barnás-tüzes színezéséből táji szeretet és őszinte megértés szól. Félaktjában [336] sok a szenvedély, a nő testvonalának ritmikus lendülése lefelé, amit a festő már nem mutat. Konjović ez újabb vásznain már felsőbbrendű pikturális törekvések mutatkoznak, és ő győz meg bennünket leginkább arról, hogy a jugoszláv piktúra sikereket jelentő stációin túl messzebbre, magasabbra is tart, új utak felé, ahová idáig alig volt cél, kedv piktúránkban vágyakozni. Ilyen új utak felé tör már régóta figyelt kedvenc festőnk, Milivoj Uzelac is, akinek egy strandszékben heverő, fürdőtrikós nője a fény, a nap, a levegő és a test szinte simává szigorodó formakultuszába a maga letisztult, itt-ott kissé franciásan ható stílusát viszi. Igen figyelemre méltóak a szociális témákat, munkásokat megörökítő, nagy méretű vásznak, és helyes is, ha a nehéz élet megdöbbentő, keserű motívumaitól a festő ecsetje sem húzódik vissza. Sebastian Lajht széles gesztusokkal beszélő, zubbonyos munkásportréjára, a ljubljanai Sedej Maksim nagy kompozíciójára gondolok itt – ülő anya ölében a gyermekkel, és mellette áll a mezítlábas, mellényes, fiatal férfi, háttérül egy elsorvadó fára kifeszített, száradó lepedő, kétségkívül a kiállítás egyik legmeggondolkodtatóbb képe, amely a maga fény- és színjelenségei mellett gazdag, szuggesztív tartalmi élményt is hoz. Mulasztás lenne meg nem emlékezni Ivan Tabaković pompás, szinte daloló tavaszi képéről, amelynek házai kontúrjait csupa friss zöldbe szökkent fák lombozatai takarják.

Figyelemre méltóak a tárlat akvarelljei, rajzai, így Fran Župan dalmáciai akvarelljei, Đorđe Popović beogradi utcarészlete, az Albánia a sarokkal és Svetislav Strala hvari, boszniai lapjai, amelyekről könnyed, játékos és mégis komoly meglátás sugárzik. Uzelac párizsi rajzai természetesen itt is kimagaslanak, havas párizsi utcaképe (a 237.) minden egyszerűségében, keresetlenségében is jelentős munka.

Szokatlanul gazdagon és jelentősen vonult fel a plasztika, élén Tomaval Rosandićtyal, akinek Olga hercegnőről adott bronz mellszobrának plasztikájában, kifejezésében gyönyörűen érvényesül a nagy, összefogott formák lírai kicsengése, mely Rosandić lírikusan szláv művészetének jelentős komponense. Egy fába faragott leánykafeje különösen lágy vonalaira akarunk itt rámutatni, majd Franjo Kršinić apró plasztikáira, halászokról, amelyeknek kis felülete az antik szobrászat statikai problémáira való elmélyedését és a formák felülmintázását mutatja. Lojze Dolinar pihenő Krisztusa lábainál ülő gyermekről adott finom terrakottája, Tone Kralj erőteljes faszobra egy csókolódzó párról (a 253. számú) és Marin Studin dióba faragott munkája a guggoló, fájdalomtól gyötrődött arcú koldusnőről karjaiban a gyermekkel erősen Barlach és Meštrović hatásaiban is jelentős, figyelemre méltó alkotások, olyanok, amelyek után a két művészre fel kell figyelni.