Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

„Drága Kendém!
Annyit nyavalyáskodom, megöl, szétforgácsol a nyomorúság, semmire sem jut időm és erőm. Az utolsó pillanatban hevenyésztem össze a mellékelt cikket, amellyel úgy Szirmainak, mint önmagamnak tartozom. Súlyt helyezek arra, hogy Szirmai háta mögött kerüljön a Kalangyába, és ezért küldöm Neked. Ha csak mód van rá, nagyon kérlek, szorítsd bele a májusi számba.
Bezdán, 1936. május 16.
Meleg ragaszkodással ölel híved:
Kisbéry János”

A kérdés éppen időszerű. Szirmai Károlyt, az írót a Stari Bečej-i Magyar Népkör ezüstkoszorúval tüntette ki. És időszerű ez a kérdés abból az alkalomból is, hogy én, alulírott, mint azt egy írótársam találóan jellemezte, „visszarostálódtam a Kalangyába”. A látszat az, mintha a Szirmait ért kitüntetés egyben enyhe pofleves is lenne, mely természetesen engem illet meg, mint afféle ítélet abban a perben, mely köztünk lefolyt, és mintha ez az én visszarostálódásom is elárulása lenne annak az ügynek, amelynek képviseletében nemrég a Kalangyával oly élesen szemben állottam.

A történtek után valóban senki sem számíthatott arra, hogy akár a Kalangya velem, akár én a Kalangyával még egyszer szóba álljunk. Hogy őszinte legyek, én magam a legkevésbé. Ha két író a világtörténelem folyamán valaha hajba kapott egymással, mi hajba kaptunk. Nem kíméltük egymást, aki bírta, az marta. Én lelepleztem Szirmai Károlyt mint dilettánst, és Szirmai Károly leleplezett engem mint dilettánst. Nem volt valami épületes harc, és mentségünkre talán mindössze annyi szól, hogy egymás anyja istenit nem szidtuk. Hogyan vált hát lehetségessé ez a kibékülés köztünk, melyikünk volt az, aki az általa képviselt ügyet elárulta, s a történtek után mi az igazság abban, ami a nagy per folyamán nem dőlt el sem jobbra, sem balra?

Az elintézés túlságosan felületes módja lenne, ha azt mondanám, hogy kölcsönösen visszavontuk a vádat. Mi ennél is tovább mentünk: magunk ültünk a vádlottak padjára, és önmagunkkal szemben léptünk fel mint vádlók. Beláttuk, hogy köl[329]csönösen nem volt igazunk. Nekem nem akkor, amikor Szirmai orrán egy bibircsókot felfedezve azt állítottam, hogy az egész orra, mi több, az egész feje, sőt, az egész teste egyetlen nagy bibircsók, és Szirmainak sem, amikor engem vádolt meg hasonlókkal. Hogyan jutottunk erre a belátásra?

Az ember megharagszik valakire, nekiront, üti, vágja, tépi, marcangolja „Kinizsi Pál módjára szilaj haditáncot jár vele”, és utána csak azt sajnálja, hogy nem törte össze minden csontját, és tépte darabokra, és taposta bele a földbe. A düh minden esetben vadállati, de szerencsére nem a fő uralkodó elem az emberben. A düh természete az, hogy az idő múlásával önmagát emészti meg, mint a kámfor. Akinek a düh az igazsága, az ugyan nem fut messzire, mert a rossz lelkiismeret hamar utoléri. Valahogy úgy jártam én is. Kiadtam a dühömet, talán a csatát is megnyertem, és most már nem lett volna egyéb dolgom, mint pihenni a dicsőségem babérain. Ez a dicsőség azonban kezdettől kétes értékűnek rémlett, és az idő múlásával egyre nehezebben emészthetőnek bizonyult. Nem volt elegendő erkölcsi aranyfedezete a jó lelkiismeretemben. Lépten-nyomon azon kaptam magamat, hogy ragaszkodom a dühömhöz, mindent elkövetek, hogy felidézzem, ébren tartsam, ne hagyjam elpárologni, kapaszkodom bele, leheletfogytáig fújom, élesztgetem a hunyó parazsat, nem merek kikászálódni belőle, mert szükségem van rá önigazolásul. Már csak a dühöm tudta elhitetni velem, hogy igazam van, és ezért ragaszkodtam hozzá. De elkerülhetem-e a sorsomat? Én, aki egész életemben úgy vigyáztam arra, hogy soha, egyetlen mellékmondatban se kerüljek összeütközésbe a meggyőződésemmel, aki egy porszemet se tudtam elviselni a lelkiismeretem tükrén, aki inkább vállaltam a szegénységet, a mellőztetést, hogysem árulójává tudtam volna, lenni vállalt küldetésemnek, lehettem-e igazságtalan anélkül, hogy ez igazságtalanságért meg ne bűnhődtem volna és jól érezhettem-e magamat tartósan a megalkuvásnak és jellemtelenségnek abban a pocsolyájában, amelybe jutottam? A belátás elől nem volt menekvés, mert az igazság leghajszálnyibb eltéréseire is egy szeizmográf érzékenységével reagálok. Nagy általánosságban kétféle bátor ember van. Az egyik bátorsága akaratbátorságnak nevezhető, a másiké erkölcsi bátorságnak. Az akaratbátorság a korlátoltsággal arányos. Minél korlátoltabb valaki, annál akaratbátrabb. Az akaratbátor ember olyan, mint a faltörő kos; házakat lehet vele dönteni. Az akarat az uralkodó főelem benne. Az akaratbátor embernek nincs szüksége érvekre, erkölcsi alapra ahhoz, hogy igaza legyen ugyanakkor, amikor akar valamit. Nincsenek skrupulusai, lelkifurdalásai. Az akarat parancsol benne. Korlátoltsága nem annyira szellemi, mint inkább jellemi fogyatékosság. Ha sikerül akaratát a gyengébbek fölött és egyáltalán érvényesítenie, ez úgy hat rá, mintha igaza lenne, és a megdicsőülés glóriájával vonja be az álmait. Szükség esetén kész az ökleit is érvekül alkalmazni. (Lásd: világháború etc.). Az erkölcsi bátorság ezzel [330] szemben valami más. Erkölcsi alap. Akinek csak erkölcsi bátorsága van, annak a bátorságra esetről esetre jogcímet kell szereznie, s csak annyiban tanúsíthat bátorságot, amennyiben ez a jogcímével összeegyeztethető. Ez utóbbiak közé tartozom én is. A viszony, mely önmagamhoz fűz, távolról sem olyan, hogysem igazam lehetne ugyanakkor, amikor Szirmai Károlynak van igaza, s én ettől az igazságtalanságtól az igazak jó lelkiismeretével alhatnék. Nem ismerek kérdést, sem közelit, sem távolit, mely egyúttal lelkiismereti kérdésem ne lenne. Hiúságom az, hogy tollal a kezemben az örökkévalóság ítélőszéke előtt állok, és az ítélőszék értékelése alapján értékelem magamat, indítékaimat, cselekedeteimet. Meddig tarthattam magamat ilyen körülmények között, gyűlölködésem és engesztelhetetlenségem köpenyébe burkolózva? Amíg a dühöm el nem párolgott. Azután ott állottam pőrén és kiszolgáltatottan, szemben a nagy számonkérővel, a lelkiismeretemmel, dideregve és fogvacogva a bűntudattól.

Be kellett látnom, hogy igazságtalan voltam Szirmai Károllyal szemben. Alaptalanul? Igazságtalanságom éppen azért oly visszatetsző előttem, mert nem alaptalanul. Visszaéltem az erkölcsi alappal, meg nem engedett szúrásra ragadtattam magamat, miután a szúrásra jogcímet szereztem. Bizonyára Szirmai Károly sem az isten kegyelméből való, tökéletes író, akin a kritikának ne lenne számon kérni valója. S ha én erre a számonkérésre indíttatva éreztem magamat, miért ne tettem volna meg? Elsősorban neki használtam volna vele, az ő boldogulását segítettem volna elő azon a göröngyös úton, amelyen a csillagok felé elindul. A kritikus hivatása minden vonatkozásában az orvoséhoz hasonlít. Ténykedése a művészetben lényegében orvosi beavatkozás. Amikor a kritikus az írót elbírálja, a beteg fölött tart konzíliumot. Felállítja a diagnózist, megállapítja, hogy mi beteg, és mi életrevaló ebben az író szervezetben, és végül a receptet is felírja, esetleg műtétre utasítja a beteget. Mint minden orvosi beavatkozás, a kritika is rendszerint és elkerülhetetlenül fájdalmas, de a következményeiben feltétlenül hasznos és áldásos. Haragudhatunk-e azért, hogy az orvos segíteni akar rajtunk, s a betegséget jobb belátásunk ellenére a fejünkre olvassa? Érdekünk lehet-e, hogy egészségeseknek higgyük magunkat betegségünkben csak azért, hogy ne kelljen elszenvednünk az orvosi beavatkozással járó fájdalmakat? Végtére nem vagyunk már gyerekek! A gyerekek azok, akik kézzel-lábbal tiltakoznak mindennemű orvosi beavatkozás ellen, és bármennyire javukra szolgált is, amikor az orvos kihúzta egy rossz fogukat, vagy kiszedte a mandulájukat, hajlandók csak arra emlékezni vissza, hogy nagyon fájt, s hogy a doktor bácsi kegyetlen, rossz ember, akit gyűlölni kell. S ha sok tekintetben ma is gyerekek vagyunk még, a belátás elől sem zárkózhatunk el immár, hogy ennek így kell lennie. A doktor bácsi szükséges rossz. Mi sem általánosabb jelenség az életben, mint a betegség. Azt mondhatnánk, hogy a betegség [331] az élet állandó állapota, amellyel szemben az egészség csak afféle „lucidum intervallum” két betegség között, mint két háború között a béke, az a ritka kivétel, mely a szabályt igazolja. És én nem is hiszem, hogy lenne beteg, aki a maga betegségét akár tudva, akár tudattalanul ne érezné élete kálváriájának, és ne lenne hálás annak az embernek, aki őt attól megszabadítani hajlandó. Már pedig a kritika ilyen. Az igazi, küldetése magaslatán álló kritika úgy hat a beteg írói szervezetre, mint a gyógyulás folyamata. Erőt, hatalmat merít belőle, amellyel a betegsége fölé kerekedik, s magát a tehetetlensége kínzó kárhozatából megválthatja. De hát ezt tettem-e én, amikor Szirmai Károly írói tehetsége fölött ítélőszéket tartottam?

Nem! Szirmai Károly „betegsége”, mely a természetét és jelentőségét illetőleg csak afféle egyszerű kelevénynek tekinthető, mindössze kapóra jött nekem arra, hogy a halálos ítéletet fölötte kimondjam. Olyan diagnózist állítottam fel, mely műtéti beavatkozásra jogosított, és amikor egy kelés kivágása ürügyén közel férkőztem hozzá a késemmel, módot és alkalmat találtam arra, hogy a keléssel együtt egy-két nemesebb és pótolhatatlanabb szervét is kivágjam, arra hivatkozva, hogy ezek is betegek voltak, és én az adott helyzetben nem tehettem mást. Kibírja a beteg, vagy nem bírja ki, nem az én dolgom. Csaltam. Hamis diagnózist állapítottam meg, hogy annak ürügyén megölhessem. Bűnös vagyok Isten és az Örökkévalóság ítélőszéke előtt Szirmai Károllyal szemben elkövetett szándékos ember-, illetve íróölés kísérletének bűntettében.

Így ért utol végül is a lelkiismeret-furdalás. Szükségét éreztem annak, hogy az elkövetett botlást jóvátegyem, és Szirmainak igazságot szolgáltassak. Erre először akkor nyílt alkalmam, amikor tavaly tavasszal felkerestem Kendét – akivel egyébként az egész idő alatt fenntartottuk az érintkezést –, és egy beszélgetés kapcsán őszintén feltártam előtte a helyzetet. Nem emlékszem már pontosan erre a beszélgetésünkre. A lényege azonban az volt, hogy nem voltam igazságos Szirmaival szemben, mert ha igazam volt is abban, amiben igazam volt, én ezzel az igazammal meg nem engedett módon visszaéltem. A kritika feladata nem az, hogy az írót bajában-nyomorúságában elmarasztalja, abban mintegy megerősítse, hanem az, hogy támogassa, talpra segítse. Nekem módomban lett volna, hogy ezt megtegyem, s hogy nem tettem meg, ezt szégyenfoltnak érzem írói pályafutásomon.

– De hát miért nem írod ezt meg neki? – biztatott Kende, szemmel láthatólag meglepetve és fellelkesedve.

– Tudja Isten – hárítottam el a kérdést. – Majd egyszer, ha módot találok rá, talán megírom.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznem, hogy Kende már ezt megelőzőleg és azután is ismételten kért tőlem kéziratokat a Kalangyába. Én azonban hónapról hónapra halogattam a dolgot, míg végül is megírtam Kendének, hogy nem bí[332]rok a „Kalangya-komplexusommal.” Valahányszor azzal a gondolattal ülök le az íróasztalhoz, hogy a Kalangyának írjak, a teljes tehetetlenségig impotens leszek, hagyjon békében. Mint utóbb rájöttem, ez a Kalangya-komplexusom lényegében nem volt egyéb, mint a bűntudat, amellyel Szirmaival felelősnek éreztem magamat. Méltatlannak ítéltem magamat arra az elégtételre, hogy ismét a Kalangyába írjak mindaddig, amíg Szirmainak is elégtételt nem szolgáltattam. Ezzel büntettem magamat. Vezekeltem.

Ekkor történt, hogy egy napon levelet kaptam Szirmaitól. Kende kérte meg, hogy nekem írjon, és tőlem kéziratokat kérjen. Örömmel ragadja meg az alkalmat, és szeretettel nyújtja felém a kezét. A harc nem kenyere, azóta „elült a szívében minden indulat”, béküljünk ki.

Szirmai legyőzte önmagát, és ezzel legyőzte azt is, ami bennem még legyőznivaló volt. Örömmel fogadtam el a felém nyújtott kezet, de kibékülésünk feltételéül én magam kötöttem ki, hogy elégtétellel tartozom neki, s fenntartom magamnak a jogot, hogy vele szemben fennálló tartozásomat adandó alkalommal leróhassam. E feltétel vállalására nagy szükségem volt, mert csak ennek birtokában érezhettem felmentve magamat Kalangya-komplexusom terhe alól, és vált lehetővé számomra, hogy abba újra írni tudjak.