Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Hát igenis, kérem, a picézőmesterségnek is vannak nagyipari vállalkozást megközelítő művelői.

Láttam én már sok picézőt. Például a Tisza partján elszórtan, csöndes helyeken, ahol a halat nem zavarják se fürdőzők, se csónakázók. De még a parton járókelők se. Bár ez utóbbiak inkább a horgászóbot innenső végén üldögélőt nyugtalanítják, nem a túlsó vég körül ficánkoló, víz alatt járókat.

Mert a picéző ember a magányt kedveli, s a némaságot. Őt zavarja minden zaj, nyugtalanság s főleg beszéd. Bölcselkedő koponyák ők, akik a bambusznád vagy egyszerű akácbot tartogatása s a vízen úszkáló dugó figyelgetése közben el-elgondolkoznak a világ sora, megváltása felett.

A tiszai horgászok tehát átaljában a szomorúfüzek alatti vagy partszakadások alján rejtett zugokat kedvelik. Ahová más, közönséges világból való, gyarló ember nem-igen jut el. Ahol a víz lassú folyású. A hal megáll. Néha-néha föl is veti magát egy-egy vörös szárnyú, fehér hasú keszeg vagy sötétarany színű kárász. De a cél a jó kövérre hízott potyka vagy harcsa. Persze, csak amolyan kisebb fajta. Fél- vagy egykilós. A két kilós a már alig elérhető picéző mennyország. Ilyenről csak álmodik ez a csendes és alattomos halvadász.

De láttam én a palicsi horgászómestereket is. Sőt beszéltem is velük. Ezek már más fából vannak faragva. Nyílt helyeken szeretik kivetni hálóikat a gyanútlanul sütkérező süllőféle tavi halakra. Beszélgetni is szeretnek. Sőt büszkék arra, ha minél többen gyülekeznek össze a hátuk megett, s érdeklődve lesik a dugó táncát. Hallgatják előadásukat, magyarázatukat az okszerű picézés jelenkori fejlettségéről.

Olyik horgászó két botra ügyel egyszerre. Az egyik mélyebbre eresztett, erősebb kampós horog, nagyobb fajta halakra pályázik, a másik magasabban lengő, kisebb zsákmánnyal is megelégszik. Bár beismerik, hogy két horogra ügyelni, két parafatojás billegését figyelni kissé megerőltető. Ha pedig a víz felülete kissé hullámzó, mint a Balaton teteje, szemkápráztató és szemideg-kimerítő is.

Mert az egészben a legfontosabb a kellő pillanatban s nem túl hevesen rántani ki a játszadozó dugót. A túl heves kirántásnál ugyanis rendszerint kiszakítja a görbe tű kampója a hal [325] gyönge pofaszerkezetét, s a csillámló jószág egy pillanatnyi légtánc után visszatottyan a piszkos, zöld lébe.

A palicsiaknak különben néha olyan hosszú a picerúdjuk s a fonaluk, hogy segéderő kell a vízbe sújtásukhoz. A bot maga vagy három méter, a finom erős zsinór meg vagy hat méter. Elhozzák hát kis hat-nyolc éves fiacskájukat is, aki mikor apjuk rátűzte a horogszigony hegyére a kukoricaszemet, vagy rálapította a paprikás kenyérből gyúrt galacsint, ezt óvatosan kézbe veszik, s hátraszaladnak, míg a zsinór engedi. S ott lazán kézben tartják a csalétket.

Apjuk nagyot fohászkodik, s nagy lendülettel a fején keresztül bevágja a horgot a vízbe. Minél beljebb, a tó közepe felé. Csakúgy süvölt, amint a levegőt szeli.

No, mondom, hogy ezek mind kisiparosok, kisemberek, kontárok. Megelégszenek hat-nyolc apró kölyökhallal is naponta. Hogy egy-egy vacsora kiteljék belőlük, meg kell enni őket szőröstül bőröstül, szálkástul, uszonyostul együtt.

De a nagyvállalkozó, a halfarkas, az a fenékhorgász.

Hogy ilyen is van a világon, ezt csak most, az elmúlt nyáron tudtam meg. Véletlenül.

A Tiszán fürdőzés közben ugyanis csak arra lettem egyszerre figyelmes, hogy egy csónakban, amely félig a homokzátonyra volt kihúzva, vagy hárman szorgosan dolgoznak. Egyikük a lélekvesztőn kívül a földre kuporogva, ketten meg bent.

A csónyik szélén kívül kuporgó fürdőruhás, bronztestű fiatalember nagy igyekezettel tűzdelt a ladik szélén felsorakozó rengeteg horogra férgeket, gilisztákat, sőt jól megtermett lótetűket.

A gilisztákat egy csorba fazék rőzsével teleszórt aljából puszta kézzel halamászta ki, s három helyen átszúrva fűzte rá a kecsesen hajló fémtű szigonyos orrán át reá.

Már egész sor fel volt tűzve, mire odaértem, s érdeklődve kérdeztem, mi a célja e tömeggyilkosságnak. Ennyi élőlény emez ocsmány rabláncra fűzésének?

Buczó Jóska, mert ő volt a halirtás eme modern módjának rendszeres művelője, aztán megmagyarázta, hogy s mint horgászik ő. Halljuk csak.

Egy kétszázhúsz-negyven méter hosszú, erős zsineg végére mindenekelőtt egy fél téglát erősít, amely az egész sor kajla horgot kivetés után lehúzza a Tisza fenekére azon további kőnehezékek segítségével, amelyek a hosszú zsineg minden húsz méterére esnek.

Minden négy méterre esik egy külön – nála zöld – színű s harminc-negyven centiméteres oldalzsinór, amelynek a végén lebeg a vízben a víz sodra által állandóan mozgatott – ingatott, féreggel felszerelt horog. [326]

Most méltóztassék elképzelni egy ilyen irtózatos, tömeggyilkos szerszámot a Tisza fenekén! Minden négy méterre egy tekergőző, eleven giliszta. A legkedvesebb falatja mindenfajta halnak. Vagy egy-egy féldekás lóbogár, sáska, mifene. Nem kell-e megvesznie annak a szegény 10-20-30 kilós apa- vagy anyaharcsának, pontynak, kecsegének, amely talán már évtizedek óta kerüli el nagy ravaszul az összes halászok nagy hálóját, varsáját, kis picézők horgait csak azáltal, hogy folyton lenn tartózkodik a Tisza legfenekén, s még ott is külön gödröt heverész ki magának a folyó finom iszapjában!? S legfeljebb éjfél körül vagy hajnaltájt indul portyázásra, hogy megkeresse aznapi betevő falatját?! Fél tucat halfiókát, vízi pondrót, miegyebet.

S a fenékhorgász épp ez időt lesi, várja.

Tanyát üt kint, a Tisza partján, közel ahhoz a helyhez, ahová a fenékhorogsor e világi végét egy földbe vert cölöphöz hozzákötötte. Sátrat épít, vagy egy bokor alján fűből, száraz avarból avagy a subájából fekhelyet hevenyész, s várja, mikor szólal meg a kolomp. Mikor veri őt fel édes hajnali álmából.

No, igen, mert elfelejtettem megmondani, hogy arra a dorongra, amelyet a földbe vert, egy csengőfélét erősít, hogyha elaludnék, s a nagy hal horogra akadva elkezdené ráncigálni menekültében az egész picesoron át a horogtartó cöveket, ezt neki ez a csengő elárulja.

Hej, de furfangos szerkezet! No, nem hiába Buczó Jóska esze adta ki, de meg is csinálta emberül.

Azaz hogy mégis. Van valami hiba a gréta körül. Panaszkodik, hogy minden óvatosság dacára nehéz szárazra kapni ezeket a nagyobbfajta vízi szörnyetegeket.

– Amikor ugyanis – meséli – észreveszi például egy jól megtermett harcsa, hogy a part felé vonszolják, őrült erőt fejt ki, hogy magát megszabadítsa. Ekkor még egy kis öncsonkítás se határoz. Egyszerűen átszakítja a saját pofázmányát, s csonka szájjal odébb iszkol. De megtörténik, hogy maga a horog szakad le a zsinegről.

– Láttam már olyan öreg potykát, amelyiknek az ábrázatát két-három rozsdás pice éktelenítette – mondja mosolyogva.

De még nagyobb ellensége a fenékhorgásznak az igazi tiszai halász. A hálóval, varsával, csónyikkal, szapollyal dolgozó halász. Meg ennek a süldő gyerekei. Tizenöt, tizenhat éves suttyó legénykéi.

Így meglesik, hol veti ki esténként szerszámát. S az éj néma csöndjében, amikor Jóska az igazak álmát aludva húzza a lóbőrt, odalopakodnak, befogják a kolomp száját, hogy ne szólhasson, kihúzzák a cölöpöt mind az egész hozzávalóval, horgokkal, gilisztákkal, tégladarabokkal s az esetleg ráakadt [327] zsákmánnyal együtt, s meglógnak vele haza, hogy majd később esetleg ők maguk vessék azt ki éjszakának évadján a Tisza egy egész más részén. S ekkor oda az egész befektetés, ami mégis megér vagy 100-150 dinárt. S a mai nehéz viszonyok közt nem könnyű pótolni.

Főleg az adorjáni halászfiakat gyanúsítja Jóska az ilyen tolvajos hajlamokkal.

No de mondandóimnak végére értem. A fenti szerény sorokkal nem kívántam egyebet, mint bemutatni egy újfajta tiszai – majd azt mondtam – sportágat, a fenékhorgászatot.

Mind szép volna ez nagyon, talán kiadós is ez a mesterség, ha nem volna egy undok része, a férgek, giliszták felfűzése a horgokra. No de hát, Istenem, nincs-e az ügyvédi mesterségnek is utálatos része? Hogy az orvosiról ne is beszéljünk!

Végeredményben nem lehet mindenki rózsakertész vagy mézesbábos, esetleg gilicetenyésztő.