Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Szürke Péter a hegyeket szerette, a tiszta vizű patakokat, az óriási erdőségeket, vasutat, az autót, a repülőgépet és a felhőkarcolókat.

Szerette a szép ruhákat, a jó ételeket, Cliquot asszonyság habzó csodaitalait, a szép szobákat, az apró nippeket, szobrokat, könyvtárakat, muzsikát.

Szürke Péter a lányokat is szerette. A lesütött szemű szüzeket, a kivirágzott asszonyokat, a szőkéket, barnákat, feketéket.

Szürke Péter a szépet szerette.

Gyerekkorában May Károlyt olvasta és Old Shatterhlanddel együtt járta a prérik végtelenjét. Megkönnyezte Winnetou halálát, nevetett Old Firehand durva tréfáin, lelkesedett a barátságos apache-okért és gyűlölte a sziú skalpvadászokat.

Aztán Werne Gyulával utazott a föld körül. A holdba. A tenger alá. Swift elvitte az óriások közé, és Robinsonnal együtt vert kalibát.

Sírt Twist Olivér szomorú sorsán, és kacagott a búsképű lovag szélmalomharcain.

Közben tanult is. Algebrát, latint, vegytant, történelmet. Aratásra végtelen rendekben állt a sok tudomány a fejében, és félelem nélkül állott az érettségi biztos elé.

Aztán megakadt Szürke Péter.

Igen, közben valami háborúféle is volt, de mi köze egy ötödik gimnazistának a felnőttek bolondságaihoz?

A tanár úr megmagyarázta, hogy ez a szükségszerű kiválasztódás: a gyengék elpusztulnak, az erősek erősebbé válnak… és Szürke Péter megnyugodott.

– Jó, hát meghal néhány millió ember. Legalább lesz hely az utánuk jövőknek.

Néhány millió ember elpusztult ugyan, de Szürke Péter csodálkozva eszmélt arra, hogy hely még kevesebb van, mint azelőtt.

Fanyalogva fogadta a nagybátyja is, akinek kis gyára volt a város szélén. Virilistának számított az öreg, és Péteréknél mindig úgy beszéltek róla, mint a Szürke család egyetlen komoly tőkéjéről, mint a jövő biztos ígéretéről.

– Majd ha a Pali bácsi… – hallotta Péter akkor, amikor nagyobb lakás kellett volna a folyton szaporodó istenáldás miatt. [321]

– Majd ha a Pali bácsi… – hallotta akkor is, amikor nem jutott új ruhára, amikor a karácsonyfa alatt nem volt játék, amikor apja holtfáradtam dőlt ágyába, hogy nem bírja tovább.

Pali bácsi isteni messzeségben trónolt felettük. Pali bácsi fogaton járt, háza volt, – uram bocsá’, talán még barátnője is.

Számon tartották az életét, a kávéházi feketéit, az alsóspartikat, az utazásait, s ha megláttak egy íróasztalt valahol, amelyet a Pali bácsi gyára készített, büszkén simogatták végig szemeikkel „a mi gyárunk” remekműveit.

Sohase kértek semmit tőle. Nem is adott volna. Morózus öreg legény, befelé, önmagának élő. De ha a tőkéhez nem is nyúlhattak, mégiscsak az volt a szivárványos jövő:

– Majd ha a Pali bácsi…

Pali bácsi nem örült érettségizett öccsének.

– Minek a koldusnak iskola? Ha legalább mesterségre tanítottak volna… Nálam különben sincs helye az ilyen fiataluraknak, meg aztán ne is kezdd rokonnál, öcsém… Akarsz egy forintot?

Fél dinárt ért az a forint, amelyet Péter köszönettel visszautasított. De hát mi köze egy öreg műbútorasztalosnak az idők változásához?

*

Itt állt Péter a matúrájával, az olvasottságával, a vágyaival ebben a cifra, nagy alföldi faluban, amelynél érdemtelenebbül a város szépen hangzó nevével még sohasem hivalkodtak.

Itt állt, ebben a szomorú szürkeségben, a három kávéház, a két mozi és a tömérdek korcsma sivatagjában, ahol ezer dinárnál kezdődik az elérhetetlen, és két deci borba fulladnak az álmok.

Itt kezdte Szürke Péter. Szürkén. Ahogy itten lehet.

Szürke Péternek szerencséje volt.

Megindult.

Csak néhány hónapig mászkált állás után. Megmozdultak az ismerősök, a nagynénik. Még a házmesterné is tudott valamit.

Péter szorgalmasan járt mindenhová. Bankokba, üzletekbe, iparvállalatokba, végre az egyik malmosnak megtetszett:

– Nálam dolgozhatna, fiam. Persze, egyelőre nem fizethetek sokat.

A nem sok háromszáz dinárt jelentett. És munkát nyolc órától tizenkettőig és kettőtől hatig, hétig, nyolcig.

A háromszáz dinár hatszáz skatulya gyufát jelentett. Végeredményben… kinek kell hatszáz skatulya gyufa?

Szürke Péter korán kelt, megmosakodott, felöltözött, elindult. Minden reggel: januárban és júliusban, tavasszal és [322] ősszel. Nyolc órakor leült az asztala mellé, elővette a folyószámlakönyvet, a raktárkönyvet, és írta a számlákat. Terhelt, elismert. Pontos, jó viseletű tisztviselő volt Péter, a főnöke szerette, és esztendőre már négyszáz dinár volt a fizetése.

Három év múlva hatszáz.

Karrier…

Négyszáz dinárt hazaadott. Kettőszáz volt a zsebpénz. Mozira, cigarettára, nőre.

Nem sok.

Anyja vigasztalta:

– Majd ha a Pali bácsi…

Pali bácsi még mindig fogaton járt, még mindig kártyázott, még mindig szerette a nőket. Tehette…

Péter olvasott. Útleírásokat. Könnyű regényeket, nehéz filozófusokat.

A könyvek vitték messzi utakra, a könyvek hozták a luxust, a jobb cigarettákat, a színeket, a kitartást, az élet különös ízeit és a szerelmet.

– Majd ha a Pali bácsi…

– Tulajdonképpen nem való – gondolta néha – a halálára várni valakinek. De nem vár-e mindenki egy Pali bácsit? Konjunktúrának hívják, vagy világbékének, új társadalmi rendnek, vagy az európai egyesült államoknak, főnyereménynek vagy csak egy jobb állásnak… mindenki várja a maga Pali bácsiját.

Hiszen ezek a hatszáz dináros mák…

Igen, ezek a hatszáz dináros mák kifacsarják az emberből mindazt, ami emberi, ami szép, ami remény, amiért érdemes.

Szorgalom? Kitartás? Akaraterő?

Három év alatt háromszáz dinárt jelentett: tíz év alatt ezer dinárt jelent.

– Az apám negyven éve szorgalmas. Most háromezer dinárt keres. És szerencséje van, hogy ennyit is kereshet.

– János, a barátom, a legjobb tanuló volt. Még mindig nem tudott elhelyezkedni.

Szorgalom? Kitartás? Akaraterő?

Húsz évvel ezelőtt… és éppen száz éve, hogy húsz évvel ezelőtt volt.

– Majd ha a Pali bácsi…

Sokszor úgy érezte, hogy lopni is tudna. Igen, Staviskynek, Kreugernek volt igazuk. Azok éltek legalább. Osztrigát ettek, kék vonatokban utaztak, szép asszonyokat csókoltak.

Vagy a gengszterek.

Va banque…

Egy kártyára feltenni az egész életet, nyerni mindent, vagy veszíteni… Hát mit lehet veszíteni itt? [323]

Hatszáz dinárokat? Paprikás krumplit? Ostoba filmeket? Konyha ízű csókokat?

– Majd ha a Pali bácsi…

– Akkor, igen, akkor megveszem a világot.

És Péter szorgalmasan körmölt tovább.

Múltak az évek.

Péter öregedett. Eltemette apját. Megsiratta anyját is. Már főkönyvelő volt. Preferánszot játszott a kávéházban, vagy sörözni járt a divatos kiskocsmába.

Megtárgyalta az abesszin háborút, a helyi eseményeket, a spanyol forradalmat.

Kis pocakja volt már, és jóval magasabb homloka.

Vasárnap ingujjban járkált a ház körül, meghallgatta a szomszédasszonyok pletykáit, tudomásul vette, ki lenne neki való feleség.

Pali bácsi még mindig élt.

Aztán megnősült Péter. Az első gyereket boldog izgalommal várta. A másodiknak is örült. A harmadiknál megcsóválta a fejét.

Szaporodtak a gondok.

Néha odaállt apja fényképe alá, és rábólintott: – A te életedet élem, apám.

És végre meghalt a Pali bácsi.

Péteréknek is jutott, ha autóra-repülőgépre nem is.

Ki akart autózni most már? Iskoláztatni kell a Laci gyereket, a Jancsi is megnőtt már. Hozomány kell az Ilonkának.

– Most már a gyerekek várjanak a Pali bácsira, ugye, asszony?