Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Szélcsendes nyáreste volt. Feketén, sötéten feküdt kint a tó, lustán siklottak rajta a hullámok. A tópartra épített szállodák lámpái sorjában kigyúltak, és bizarr fényeket vetettek ki a vízre.

Az egyik hotel vendégei kint vacsoráztak a kertben. Csevegés, edénycsörömpölés, kacaj szállt a fák alól. Néha evezőcsapás hangja jött a tó felől, és cifra baldachinos ladik ringott el mellettük a vízen, vagy tompa búgással autó siklott el a hotel előtt, elkésett kirándulókat hozva a hegyekből. Zsongító, bágyasztó volt minden, a pincérléptek halk csikorgása a kert kavicsán, a tompán szűrődő rádiórecsegés valamelyik szomszédos hotelből, a kései csónakázók zümmögő éneke, kiknek énekkarából egyikük időnkint felhangzó „juhhuu” kiáltása úgy jött feléjük a messziből, mint egy elhaló sikoltás.

Az egyik kerti asztalnál Lisbeth, a vörös hajú hollandus lány és Lena, a levantei nő üldögéltek. Az egyik északról jött, a másik dél felől. A hollandus lány sok fiatalságot hozott magával, sziporkázó szellemet, mely úgy égett a bőrén, mint az apró, halvány szeplők vöröslő haja tövében, a másik, a levantei halántékára simuló, sötét, nehéz hajat és hozzátapadó nehéz gondolatokat a homloka mögött.

Lisbeth kissé hátradőlt a székén, és arcát odatartotta a fénynek, a villanykörték pirosló színének, melyek az asztalok felett kifeszített huzalokon csüngtek. A levantei nő cigarettafüstjén keresztül nézte.

– Ha festő volnék, most meg tudnám festeni magában a várakozó, tervezgető, irigylésre méltó, szép fiatalságot.

Lisbeth lustán nyújtózkodott, de a lusta mozdulatokból is mintha csupa apró villamos szikrák bújtak volna elő.

– Igen, ma jó napom volt. Egész délután kint feküdtem a plázson, a nap kiszítt belőlem minden rosszat, minden apró gonoszságot, és most olyan szelíd, olyan engedékeny vagyok, mint egy elnáspágolt gyerek… Tudja, hogy kedvem volna kimenni a szigetre? Nevetséges, de már egész este erre gondolok. Láttam, mennyien zarándokoltak ma a régi templomhoz! Késő estig láttam csónakokat kikötve a part menti bokrok között. Az a fiatal pár is kint volt csónakon, akik most ott, a korlátnál könyökölnek… Tudja, mily érdekes volt hallgatni [309] a harangkongást a szigetről? Feküdtem a napon, és arra gondoltam, mily érdekes kívánságok szállhatnak most fel az égbe.

Lena beburkolózott a füstjébe, és hallgatott, csak sötét haja derengett olaszos arca körül, és ajkának zárkózottan összecsukott kagylója. Nem látszott sokkal idősebbnek a vörös hajú lánynál, kora inkább a lélekből áradt, s inkább tekintetén, mélyből hulló szaván érzett, hogy már sok vergődést temetett magába.

– Hallja, hallja – ragadta meg a karját Lisbeth –, most is szól a harang. Vajon ki kószál ily későn kint?

Elhalón, rekedten kondult néhányat, mintha bátortalan kéz húzta volna meg, azután elhallgatott. Figyeltek a sziget felé, de nem jött több harangszó. A tó közepe felől mély csobbanás hallatszott, amit hosszú kacaj kísért, azután az is elhallgatott. Újra kongó üresség, visszhangra váró csönd feszült a víz felett, csak a kivilágított szállók fürösztötték csillogó képüket a tükrében, és érdekes őrökként álltak a lépcsőfeljáratokhoz kikötött ladikosok, akik a szokásos esti fuvarokra vártak.

– Holnap én is kimegyek – mondta a hollandus lány. – Megmászom a sziklalépcsőket, felmegyek az öreg toronyhoz, és meghúzom a híres varázsharangot – szólt, és a társa arcát fürkészte. – Adjon tanácsot, mit kérjek? Azt mondják, minden teljesül, amit ott kívánunk… Mit gondol? – unszolta a levantei nőt beszédre. – Pénzt, sok pénzt kérjek, hogy soha gondom ne legyen? Kincset, vagyont, hogy mindenki irigyeljen? Vagy sok erőt, lobogó fiatalságot, hogy még sokáig győzedelmes, harcos ember lehessek, és még sokáig szeressenek? Vagy mit gondol, hatalmat, sikereket kérjek?… Tegnap itt, a mellettünk levő asztalnál egy öreg hölgy mesélte, ő azt kívánta valamikor régen, hogy a fia nagy ember legyen, és beteljesedett. Tudja, ott fent, a torony tövében, sátrakban apró, festett játékcsónakokat, színes kis vitorlásokat árulnak, egy ilyen festett hajócska volt a kezében, és mesélte, ma visszakívánja azt az időt. Legboldogabb volna, ha a fia még mindig gyerek volna, az övé volna, és ily hajócskákat vehetne a számára… Nem érdekes?

Körülöttük ritkultak a vendégek. Sokan sétára indultak, egy társaság csónakba szállt, és kieveztek a sötét vízre. A másik csónakos is eloldotta a kötelet, és lassan tovább evezett a part mellett. Az asszony látszólag a mozgolódásokat figyelte, a pincérek járkálását, akik kiszórták az asztalterítők morzsáit a tóba, és kioltották az üresen maradt asztalok felett a lámpákat, keze az asztalon levő vázával játszott, szagolgatta a benne levő ciklámeneket és hosszú szárú margarétákat, lelkével azonban belesüppedt a vörös lány csacsogásába.

– Nem tudom, hogy maga mit kérjen, Lisbeth – mondta halkan. – Én csak azt tudom, hogy mit kérnék én, ha még [310] egyszer felkúszhatnék a mindenséghez! De azt tudom, nem kincs lenne… azt is tudom, hivalgás sem, se hatalom.

– Hanem?

– Én szívet kérnék az Istentől, ha még egyszer lehetne.

– Szívet?

– Igen, szívet, amivel újra érezni tudunk, amivel újra örülni, repesni, vágyakozni, akár szenvedni tudunk, akkor is, ha már ősz a hajunk, ha már nincs sok időnk hátra, s az utolsó percben se kelljen vonagló, dermedt szájjal hullani a semmibe.

– Nem érti, Lisbeth? – nézte a hollandus lány csodálkozó arcát. – Nem érti, mi minden van ebben a kívánságban? Nem érti, mit jelent a szív, amellyel hinni és bízni tudunk? Hinni a tavaszban, nyárban, napsugárban… hinni az Istenben, álomban, magunkban, másban, igaz vágyunkban és a lelkünk tisztaságában? Amellyel szeretni tudjuk a fénylő napot meg a sötét éjszakát, szeretni az eget, és megölelni kívánjuk a csillagokat… amellyel örülni tudunk a hó fehér hidegének is, meg a meleg magánynak, örülni az ölelésnek, a kedvesünk szavának, s bágyadt estéken a tűz vörhenyes lángjának, amely egy sötét szobában ránk világít. Érti-e már, mit jelent az „érezni és örülni”, „dolgozni és bízni”, „csókolni és hinni” valakiben, hogy felírhassuk nagy betűkkel: „szeretlek, Élet”?!

– A mi asszonyainkban arra délen s kelet felé több az érzés, és az ösztönük súgja meg, nem az ész, hogy mikor cselekszenek helyesen. Nem mondom, hogy boldogabbak, sem azt, hogy szerencsésebbek, de emberibbek, és nem hiszem, hogy akadna egy is, aki cserélne sorsot. Én tudom, én is közülük való vagyok, mégis ha újra választanom kellene, én újra a szívet választanám az ész helyett. Nem tudom, hogy jobb-e a sorsuk azoknak, akik mindent előre kiszámítanak, és előre következtetnek, én csak azt tudom, hogy ily siváran irtózatos járni a világot, és ha százszor úgy van, irtózatos mindig és mindenkitől csak a rosszat várni és embertársainkban csupa ellenfelet látni. Maga még fiatal, Lisbeth, maga még eljuthat az én igazamhoz, amikor megérti, hogy egy igaz érzés birtokában győzedelmesebbek vagyunk a legeszesebb embernél, az boldogítóbb minden kincsnél, és nagyobb erőt ad a legerősebb fegyvernél… Nézze meg az anyákat, akik mindent fel tudnak áldozni a gyermekükért, és nézze meg az igaz szeretőket, akik tűzbe mennek a szerelmesükért… Kell, hogy eljusson egyszer, Lisbeth, kell, hogy érezze egyszer, mennyit tud érni egy igaz kéz, akiben bízunk, mennyi erőt, boldogságot tudunk felszívni belőle, és védelmében végig tudunk gázolni a világ minden szennyén anélkül, hogy észrevennénk, vagy cipősarkát megérintené.

– El kell, hogy érje egyszer azt az időt – mondotta melegen –, amikor úgy érezzük mi, asszonyok, hogy minden a [311] miénk, és az egész világ szeret minket… értünk van a természet minden jelensége, és velünk van áldóan az ég. Olyankor a legridegebb magányban sem vagyunk magunk, s a legtartalmatlanabb nap is tartalommal telt. Óceánok választhatnak el, mégis velünk van az a szeretett kéz, akiben bízunk, hordozzuk a keblünkön, hajunk fodrain, a szemünk szivárványán, s ha ily kóbor estén piszkos, horpadt kávéházi asztalra bukik a fejünk, akkor is annak a melegét, simaságát érezzük, s ha bántanak, kínoznak bennünket, akkor is megbékülünk. Lisbeth… oly szép az, amikor elhullik minden körülöttünk, ami csúf, amikor – mint a szentekről lepattog rólunk sok piszkos gyanakvás, bujkáló tekintetek, amikor nem féljük az éjt, nem féljük a veszedelmeket… óh, olyan jó gyermeki hittel vetni magunkat a förgetegbe, és soha, egy percig nem érezni, nem hinni az ellenséget. Az ilyen szív elébe szalad a vesszőző kéznek, talán még a gyilkos késnek is mosolyogva tárná ki a keblét, s talán haldoklásában is elnyílt, mosolyos, gyermeki szájjal csodálkozna.