Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Egy csipkegalléros kisfiúhoz, aki valaha én voltam.

1.

Olyan messze vagy tőlem, mint a béke,
Olyan messze vagy, mint a kegyelem
Egy örök Isten megváltó kezébe –.
Olyan messze vagy, mint a csend,
Amelynek nyitját sehol sem lelem,
Oly messze vagy, mint minden, ami elmegy,
S lesorvad szívemről, és cserbehagy,
Oly messze vagy, mint egek csudakékje,
Mint a mennyország, olyan messze vagy.

2.

A te lakod egy kis üvegkoporsó,
Amelyhez sok-sok titkos út vezet,
Előtte sápadt örökmécsek égnek:
Élet, Halál, Önvád, Emlékezet.
Én néha meg-megnézem arcodat
S nyitott szemed, amely nem változik,
És elfelejtem minden harcomat,
S szívem neked meggyón s megáldozik.

3.

A csipkegallért, gyermek, add nekem,
Hogyha valaki nagyon szomorú,
Engesztelőn a vállára tegyem.
A csodatevő gallért add nekem.
E csipkét Stüx és Léthé vize mosta,
És rajta van az elmúlás fehérje,
Az örök dolgok égi illata,
A végtelen derűje és a béke –
A csodatevő gallért add nekem.

4.

Valakinek odaadtam a képed,
Aki azt mondta: testvéred vagyok.
És úgy szeretett, nem engem – de téged.
Valakinek odaadtam a képed,
S nem szerettem, Te szeretted őt,
És a te tiszta kis szíveden át
Kívántunk egymásnak jó éjszakát
És csöndes pihenőt… [306]

5.

Én mint a vakond, a föld alatt élek,
De te vagy az én drága, jobbik énem:
Sötét lelkembe lámpavivő lélek,
Aki még mindég vissza-visszajár:
Parányi szentjánosbogár
Hozzám a temetőből.

6.

Valaki egyszer azt mondotta nékem:
„Csitt, csendesen, egy percig így maradjon,
Most éppen olyan, mint azon a képen.”
Akkor te jártál bennem, régi gyermek,
S egy csöpp nyugalmat loptál a szívembe,
S nem ásítottak előttem a vermek,
A tépelődés farkasvermei.
„Csitt, csendesen, egy percig így maradjon.”
S én úgy maradtam volna mindörökké…
De már a következő perc keze
Letörölte az arcomról az arcod,
Egyszer volt, soha többé…
A varázs megtört, eltűnt, tovaszállott –
Aki látta: csak kísértetet látott.

7.

Szeretném letépni az arcomat,
Mint egy álarcot, úgy szaggatni le,
Lekaparni az évek rétegét,
Mígnem alóluk kibukkannál te!
Úgy irigyelem a fehér homlokod,
S a hajad fodros aranytengerét,
S te, gyermek, nem irigyled semmimet:
Ó, hiszen minden kincsem a tiéd.
Erős férfi ha nem lehettem már,
Ha romba dőltek mind az élettervek,
Lennék legalább újra kisfiú,
Mindent elölről kezdő, tiszta gyermek!

8.

Ó, de a szemed egyebet beszél,
A szomorú szemed,
A szemedben a sorsom van megírva:
Hogy másképp nem lehet.
Elölről mindhiába kezdeném:
Csak odajutnék, ahol most vagyok,
Ha száz más úton indulnék is én.
Poétának szólított el a sors. [307]
S az életbe ily félszegen ereszt el,
S így kell bolyongnom itt, ily felemásan,
Babérral és kereszttel
És mindig egyedül.

9.

Te tőlem külön élsz,
Te elmúlt, drága, győzedelmes gyermek,
És sohasem kínlódol, és sosem félsz.
Engem ha néha szíven döf az élet:
Te csak mosolyogsz üvegkoporsódban,
Nem érint az élet.

10.

Találkozunk nagy néha társaságban,
Gyakorta réten, erdők rejtekén,
Akkor kis kezed letör egy-egy ágat,
S egy-egy fehér virágot dob felém.
Ki-kivirul egy rég elhalt tavasz,
A múltból fel-felszáll egy üzenet,
Aztán – nem látom, csak a szürke tájt
És a folyóra hajló füzeket.

11.

Néha szólok neked: maradj velem,
Te vagy a Csend,
S a Béke nyitját nálad meglelem.
Egy angyal, aki meg – meglátogat,
S hoz nekem színeket és álmokat.
Maradj még: imígy könyörgök neked,
De te nem szólsz.
Csak halkan csóválod fejedet.

12.