Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. május) 5. szám, 289–352. p.

Édes ízével szétáradt a városban a mecseki tavasz, fönn a hegyoldal mintha fájdalmasan a szerelem tüzébe borult volna, millió virág zsendült ki belőle, és az utcákat esténként betöltötték a Mecsekről elszabadult tavaszi illatok. Még a villamosok is viháncolva csilingeltek, mi, diákgyerekek ilyenkor vagy a hegyoldalra, vagy az ótemetőbe mentünk tanulni, vágyakozva néztük a kislányok finom, hajlékony bokáit és mohó szemmel a fák alatt egymáshoz simuló, fiatal párokat. Bennünk is zendült már ez a tavasz, s ahogy a tankönyvekben a fekete sorokat nézegettük, furcsa és buja képek szaladtak elénk. Nehéz volt a tanulás.

Esteledett, mikor hazamentem, s mert anyám szigorú tekintetét igyekeztem kerülni, apám irodájába mentem, s meghúztam magam íróasztala közelében. Apám mindig megértőbben kezelte tavaszi elmaradásaimat, mint az anyám, tavasszal ő az erdélyi hegyekről mesélt nekem, amelyek gerincén fiatal korában puskával a vállán naphosszat mászkált, s jobban megértette, ha tavasz idején el-elkalandoztam, s csak vacsoratájban vetődtem haza.

A nagy finánclaktanya ilyenkor mindig benépesedett, a környékről kettesével tértek haza a portyázó pénzügyőrök, s apámnál szoktak jelentkezni. Tetszett nékem ez a katonásdi, az iskolában, óra alatt mindig arról ábrándoztam, hogy nekem sem kell már ezekben a szűk padokban ülni, s vágyakozó szemmel néztem a menetszázadokat, amelyek dobpergés és trombitaszó kíséretében vonultak el énekelve a harctérre. Fiatal és tapasztalatlan voltam, a háború romantikája akkor még nem szakadozott meg annyira a mi gyerekszemeinkben, de még a felnőttek sem felejtették el egészen 1914 kótyagos napjait. A nagy kijózanodás legfeljebb a katonák köreiben terjedt, hozzánk még el nem ért. 1917 tavasza volt.

S életemben is olyan zsendülő és finom, érintetlen koratavasz. Milyen keveset is tudtam még akkor a világról!

Apám aktákat írt alá, szó nélkül tudomásul vette halk bevonulásomat, én pedig elővettem a németet, és biflázni kezdtem a szavakat, fél szemmel azonban máris az utcát figyeltem, ahol ilyenkor ment haza zongoraórájáról Tilda, Kovács tanár úr leánya. Tilda tán tizennégy éves lehetett, olyan szőke volt, mint a mecseki napsugár, és tavaszi kalapjában úgy szokott ilyenkor esténként a zongoraórájáról hazalibegni, mint vala[289]mi szívet zsongító és enyhén fájdalmas Schubert-dal. Mikor a sarkon befordult, mindig felnézett az ablakra, ahol ültem, és biflázni igyekeztem, én pedig belenéztem azokba a kék szemekbe, amelyek úgy tündöklöttek, Istenem, hogyan is, mint ama tiszta tó, amelyről Petőfi dalolt valaha Iluskájával kapcsolatban. Tilda, életem átvonuló, átröppenő tavaszi napsugara, édes diákálom, hogy eltűntél! Soha nem beszéltem vele, csak a szemeink találkoztak minden alkonyatkor, 1917 tavaszán, de még ma is él bennem, s abban a szimfóniában, amellyé szerelmeim olvadtak, egyik tiszta dallam ő.

Szóval ültem az ablak közelében, és egyik szememmel a német szavakat szedegettem, a másikkal Tildát lestem, mikor tűnnek fel karcsú bokái a sarok mögül. Ebben a várakozással teli percben kopogtattak az iroda ajtaján.

– Lehet! – mondotta apám, és fel sem nézett az aktatömegből.

Az ajtó kinyílt, és mögötte szurony villant. A szurony előtt magas, szálas fiatalember lépett az irodába. Khaki színű orosz katonablúz volt rajta, a fején tányérsapka. Mögötte a kísérő, harcsabajuszú magyar baka.

Előreléptettek, és katonásan megálltak. Az orosz fogoly összeütötte bokáját, és elegánsan meghajolt. Ez a meghajlás mindent elmondott a fogolyról; azt is, hogy sok szenvedésen ment át, azt is, hogy messze földről jött, s azt is, hogy nem közönséges ember bújt meg a khaki színű rubáskában.

– Biztos úrnak jelentem alássan, idekísértem a munkára kirendelt muszka foglyot. Tessék átvenni!

Apám felkelt a helyéről, és végignézett az oroszon. Alig pár hete, hogy a pénzügyőrség részére hadifoglyot kért, mert a házmester bevonult, és a fogolytáborokból akkor kezdték tömegesen munkára szétosztani a hadifoglyokat. Hasznos lesz a szakasz részére egy ilyen fogoly, mindent elvégez, megbízható, és az oroszok szorgalmas emberek.

A muszka ott állt apám előtt vigyázzállásban, de ebben a vigyázzban is könnyedség és elegancia volt. Apám kicsit meglepetve nézte, magam is furcsán nézhettem a muszkát, aki egészen más volt, mint azok a testes, nehéz mozgású, lomha muszka foglyok, akiket eddig az utcán láttam nagy csomagok, terhek súlya alatt görnyedve. Ez a muszka fogoly karcsú volt és magas, simára beretvált és fiatal, talán huszonnégy esztendős, szemeiből az értelem sugárzott, arcéle finom. Észrevehette megütközésünket, mert mosolyogni kezdett:

– Beszélem már kicsit magyarul, kérem. Tudok jól dolgozni, meg lesztek elégedve.

– Mikor esett fogságba? – kérdezte apám.

– Tavaly. Poljska. Lengyelországban. Én intelligens ember, de nem bírok már a fogolytábor. Tessék csak átvenni. Meg lesztek velem elégedve.

Apám ránézett a kísérő katonára. Az elmosolyodott. [290]

– Igen, tessék csak nyugodtan átvenni. Közlegény ugyan, de azt beszélik a tiszt urak a táborban, hogy az apja valami muszka generális. Nem tudom miért, valamiért degradálták.

– Kérem, egyetemi hallgató voltam. Universität. Én nem szeretek a háború, és deportálni engem Szibériába. Azért itt lenni, mint közbaka. Jó ember vagyok, tessék hinni nekem!

Akkorjában már sokat olvastam Dosztojevszkijt és Gorkijt. Ránéztem az apámra, aki még habozott. Odamentem melléje.

– Édesapám, tessék megtartani ezt a muszkát! Érdekes ember, és biztosan jó munkás is. És derék embernek látszik. Nézze csak meg a szemeit – súgtam halkan, és apám bólintott a fejével.

– Jól van, elmehet – mondta a harcsabajuszúnak. – Megtartjuk a muszkát, remélem, rendesen fogja viselni magát. Hozott magával valamit?

– Itt van künn a ládája – mondta a baka –, abban van a fehérneműje, meg orosz könyvek vannak benne. Semmi más.

Összecsapta a bokáját, aztán megfordult, levette a szuronyát, és elment.

– Sprechen Sie deutsch? – kérdezte apám a muszkát, akinek felcsillant a szeme.

– Oh, natürlich, deutsch und französisch spreche ich – és közelebb lépett apámhoz olyan könnyed és elegáns mozdulattal, hogy apám, aki egyébként szigorú és ismeretlen emberekkel kevésbé barátkozó volt, hellyel kínálta meg. S németül beszélgetni kezdtek. Az iskolában már én is eléggé megtanultam németül, anyám is német származású asszony, s így, habár töredezve, de én is beszéltem már a német nyelvet, érteni pedig mindent megértettem.

– Teodor Fedorovics! – válaszolta a helykínálásra az orosz, és összecsapta a bokáit. Azt hiszem, bokát összecsapni és feszesen meghajolni csak muszkák és magyarok tudnak. Erre a bemutatkozásra azután apám még a cigarettatárcáját is elővette, és megkínálta a muszkát.

– Merci bien! Gratia! – hajlongott elegánsan a fiatalember, és gyufát rántott elő a zsebéből.

S megkezdődött a német diskurzus, amelynek folyamán Teodor Fedorovics előadta, hogy a pétervári egyetemen tanult, apja orosz tábornok, ő azonban szívéből megveti az orosz arisztokráciát, amely kizsarolja a népet, gyűlöli az orosz cárt, aki zsarnokoskodik a népe fölött, utálja a tábornokokat, akik Galíciában hetes és nyolcas rajvonalakban hajszolták a géppuskák elé a muzsikok tízezreit. Már a középiskolában tanulmányozta a szociológiát, mikor pedig az egyetemre került, teljes szenvedéllyel belevetette magát az anarchista mozgalmakba. Ezerkilencszáztizennégy nyarán azután kitört a háború, s az orosz diákok még az ősz folyamán teljes erővel [291] megkezdték a pacifista mozgalmat. Tivadar is részt vett az összeesküvésben. Őt és négy társát azzal bízták meg, hogy a katonák között lázító röpiratokat helyezzenek el. Néki mint a neves tábornok fiának könnyű volt a laktanyákba beférkőznie, s társaival együtt ezrével helyezte el a röpiratokat. Egyik este, mikor azzal foglalatoskodott, hogy az udvaron gyakorlatozó katonák ágyaiban röpiratot helyezett el, detektívek rontottak be a legénységi szobába, és lefülelték.

– Megvagy, gazember! Hát te osztottad szét ezeket a röpiratokat? Na megállj!

S már ütésre emelte a kezét, amikor a szobába belépett a szolgálattevő hadnagy.

– Az istenért, mit csinál?! – rivallt a detektívre. – Hiszen ez Fedorovics tábornok úr fia!

A detektív szinte megkövült.

– De kérem, ez az ember már hetek óta lázító röpiratokat helyez el a legénységi szobákban. Már jó ideje figyeljük, s most sikerült rajtakapnunk. Azonnal le kell tartóztatnom és átkísérnem a hadbírósághoz. Nem kerülheti el a büntetést.

A hadnagy sápadtan állt elénk. Jól ismerte apámat, és jól ismert engem is, hiszen számtalanszor volt nálunk, anyám estélyein.

– Kérem, tessék átadni nekem ezt a fiatalembert, majd én elkísérem az apjához, és gondoskodom arról, hogy többé ne tehessen ilyen badarságot. Nem szabad letartóztatni, mert abból botrány lesz. Az excellenciás úr…

A detektívek tétován összenéztek.

– De kérem, a kötelesség! Ez hazaárulás! Ezért kötél jár!

– Épp azért! Én felelek érte, de ezt a botrányt nem lehet megcsinálni, hiszen ezt kihasználná az ellenzék…

Az egyik detektív vállat vont:

– Hát ha a hadnagy úr…

De akkor én kiegyenesedtem. Botrány lesz? Hát legyen! Annál inkább, ha használ az ügynek.

– De én igenis követelem, hogy tartóztassanak le! Igenis! Mi, az orosz ifjúság nem tűrhetjük a zsarnokságot, nem tűrhetjük, hogy emberek százezreit vigyék a vágóhídra. Mi tiltakozunk…

A hadnagy hozzám ugrott, és kezét a szájamra tapasztotta. De engem akkor már elragadott a lázadás hevülete, szent tüzet éreztem magamban, amely égetett és mardosott. Igenis, én becsületes vagyok, és nem hagyom magam! Kirántottam magam a hadnagy kezeiből és egyetlen ugrással a folyosón termettem. Odalenn az udvaron épp akkor vezényeltek oszoljt, s legalább ezer ember igyekezett a folyosók felé:

– Katonák! Le a zsarnoksággal! Dobjátok el a fegyvereket! Le a cárizmussal!

Egyszerre hárman is ugrottak utánam, valaki megragadott, és a következő percben minden elfeketedett előttem. [292]

Szibériát kaptam ezért a tettemért. Csak Szibériát, mert apám cári tábornok. Ha nem az lett volna, most már ott rohadnék valahol a Péter-Pál erőd egyik árkában. Közel két esztendeig voltam Szibériában, akkor apám közbenjárására beosztottak egyik menetszázadba, és a frontra vittek. Mint egyszerű közlegényt. Csak természetes, hogy első alkalommal megadtam magam. S most itt vagyok. Nem vagyok gonosztevő, de szívemből utálom a háborút, szívemből békét kívánok, és senkit nem gyűlölök.

Már sötét este lett, amikor Tivadar kiment az irodából. Én kísértem le az udvari lakásba, amely a kert mellett húzódott meg, s amelyben valaha, mielőtt a frontra nem vitték, a házmester lakott. Tivadar kapta meg ezt a szobát, s most neki kellett átvennie a házmesteri teendőket. Megmutattam Tivadarnak az egyszerű lakosztályt, a szalmazsákos vaságyat, s az új lakó megelégedett mosollyal rendezkedett be, és melegen szorongatta a kezemet.

– Csak jönni, úrfi, minél többet hozzám beszélgetni – mondotta tört magyarsággal. – Én jó ember lenni, senkit nem bántani, és szeretni mindenkit.

Aznap éjszaka sokáig nem tudtam elaludni, s nagyon meg voltam illetődve, hogy íme, Gorkij egyik regényalakja megelevenedett, és most itt lakik lenn, az udvari szobában, alig negyven lépésnyire tőlem. Elhatároztam, hogy barátságot kötök Tivadarral, s rajta keresztül igyekszem megismerni az orosz népet.

*

Május volt, és a Mecsek fölött zivatarok zúgtak el, utánuk széles patakokban ömlött a víz a keskeny utcákon. Tivadar napról napra otthonosabban érezte magát, a zivatarok után térdig felgyűrte a nadrágját, és seprővel kezében takarította el az úttestről a kavicsokat, köveket és a felgyülemlett iszapot. Esténként kiültünk az udvarba, a nagy diófa alá, és Tivadar Oroszországról mesélgetett, a trojkákról, a végtelen orosz síkságról, havas téli éjszakákról, meg Szibériáról, ahol lánc csörög a száműzöttek kezén, de vannak olyanok is, akik szabadon dolgoznak a széles és áldott szibériai mezőkön. Akkor hallottam először, hogy Szibériában nincsen örök tél, és gazdagon termő földek is vannak.

Két hét alatt mindenki megszerette a környéken Tivadart, nemcsak a fináncok álltak szívesen szóba vele, hanem az asszonyok, lányok szeme is megakadt a csinos legényen. Egyik nap még a helybeli napilap riportere is meglátogatta legénylakásán Tivadart, töviről hegyire kikérdezte, hogy honnan jött, ki is volt ő tulajdonképpen Oroszországban, s másnap hosszú riport jelent meg Tivadarról a reggeli újságban. Ez a riport nagyon megnövelte Tivadar tekintélyét, a szomszédból még a történelemtanárom is átjött, és németül hosszan elbe[293]szélgetett Tivadarral, aki seprűvel a kezében hosszasan magyarázgatta az orosz történelmet, és vitatkozott a tanárommal. Abban mindketten megegyeztek, hogy az orosz cárizmus megérett a pusztulásra, tanárom csak akkor háborodott fel, amikor Tivadar ugyanezt az osztrák császárságról is megállapította.

– Kérem, nálunk szabadság van, a jobbágyok felszabadítása régen megtörtént, s mi, magyarok mindenféle zsarnokságot elítélünk. Valaha mi is küzdöttünk az osztrák zsarnokság ellen, de azóta mi megkaptuk jogainkat, a magyar király megkoronáztatta magát, s nálunk szabadság honol.

Végül is történelemtanárom kissé felháborodottan távozott, s másnap kijelentette az iskolában, hogy jó lesz, ha Tivadarral kevesebbet beszélgetek, mert destruktív eszméket képvisel. Kérdésemre, hogy mi is az a destrukció, hosszasan magyarázkodott, s beszélgetésünket azzal fejezte be, hogy Tivadar eszméi helyénvalók Oroszországban, de nálunk abszolút életképtelenek.

Én ilyenekről nem vitatkoztam Tivadarral, inkább arról beszélgettünk, hogy Oroszországban mikor jön a tavasz, s milyenek az orosz lányok, hogyan élnek az orosz muzsikok. Egyetlenegyszer beszélgettünk a világháborúról, és akkor Tivadar megjegyezte:

– Ez a világháború az orosz nép győzelmét fogja meghozni. Ha megfigyeljük a világtörténelmet, azt látjuk, hogy minden népnek van tavasza, és van ősze. Az orosz nép a szláv népekkel együtt most érkezett el ahhoz a korszakhoz, amikor a tavasza kezdődik. Az oroszok most fogják betölteni a történelemben rendeltetésüket. A cárizmus megbukott, és az orosz nép tulajdonképpen csak most indul el nagy kibontakozásának útján.

Aztán félrevont, és csendesebben mondta:

– Érzem, hogy nekem sem lehet soká itt maradni. Haza kell menni, mert szükség van rám. S ha látom, hogy itt az ideje, hazamegyek.

Soha azután nem beszélt arról, hogy haza akar menni. Egyetlen szóval sem említette nézeteit. De esténként sokszor titokzatosan eltűnt, és ilyenkor a társaival találkozott, akikkel hosszasan beszélgetett.

Egyik este, mikor lementem hozzá a szobájába, azt mondotta Tivadar:

– Mondja, kis barátom, akar-e megtanulni oroszul? Szívesen megtanítom. Nagy baj, hogy maguknál csak a franciát és a németet tanítják. Az orosz már ma is világnemzet, az orosz nyelv világnyelv. Tanuljon meg oroszul, mert sok hasznát veheti.

Én mindig szerettem az ismeretlent, mindig szerettem a dolgok lényegére látni, s vonzott az orosz nyelv titokzatossága, a különös cirill betűk, amiket addig csak elvétve láttam [294] idegen könyveken, néha a Dunán szerb hajókon. Szívesen fogadtam hát Tivadar ajánlatát, s egyik este mindketten ceruzát vettünk a kezünkbe, és estéről estére szorgalmasan tanultam az orosz betűvetést. Felírtam az orosz szavakat is, és szorgalmasabban tanultam, mint az iskolai németet vagy franciát. Főleg az tetszett a tanulásban, hogy nem kellett felelni, és Tivadar nem osztályozott. Azontúl szorosabb barátságunk volt, valóságos titkos szövetkezésem Tivadarral. Megtanított oroszul köszönni is, s valahányszor találkoztunk, így harsogtam:

– Zdrasztvujtye!

S Tivadar komolyan fogadta a köszönést, és jóízűen ropogtatta meg az anyanyelvét, mint az ízes töpörtyűt:

– Zdrasztvujtye!

Egy hónap múlva már törtem az orosz nyelvet. A németet csak akkor használtuk, ha Tivadar valamit pontosabban akart megmagyarázni, egyébként vagy magyarul vagy oroszul érintkeztünk. A ház lakói előtt az én tekintélyem is növekedett, s akik elhaladtak mellettünk, valami furcsálkodó tisztelettel néztek ránk.

*

Nyárba hajlott a tavasz, elvirágzott az akác, el a hárs, is és Tivadarral esténként már nem az udvari szoba meghitt lámpafénye mellett tanultunk, hanem kimentünk a meleg estébe, és sétáltunk, vagy olykor-olykor lementünk a ház alatt húzódó török pincébe, és a gyertyavilág rőten imbolygó fényénél egészen a szomszédos zsinagógáig kóboroltunk, s régi török időkről beszélgettünk. Én arról meséltem Tivadarnak, hogy török s német között milyen veszekedett küzdelmet folytatott a magyar évszázadokon keresztül, Tivadar meg a régi orosz-török háborúkról beszélt, amelyekről az iskolában mi tanultunk keveset. Ha meguntuk a pincében való bolyongást, felmentünk az utcára, s megálltunk a kapu előtt. Tivadar a járókelőket nézte, a járókelők meg Tivadart, akinek híre volt a környéken.

Egyik este aztán azt vettem észre, hogy Tivadar nem sokat törődik a sétálókkal, hanem egyre felfelé kapkodja a fejét, a szomszédos ház egyik emeleti ablakának irányában, ahol fekete hajkorona alól két fekete szembogár parázslott, s ahol Tivadar tekintetét igen szívesen fogadta valaki. Meleg volt már, az utcán néha-néha elvonult az öntözőkocsi, vidám trombitaszóval elmasírozott egy-egy század katona. A századok élén kivont karddal pelyhes állú hadnagyok peckesen lépkedtek, s forró pillantásokat vetettek föl az ablakba, ahol a fekete hajkorona világított az alkonyati napsugárban. Ezt a fekete hajkoronát én csak most vettem észre, hiszen az a lány legalább húszesztendős lehetett, s akkorjában én még nem foglalkoztam ilyen idős hölgyekkel, nálam a korhatár megállt a szőke Tilda tizennégy esztendejénél, s az idősebb nőket észre sem vettem. Most, [295] hogy Tivadar mindig kihagyóbban válaszolt kérdéseimre, s pillantása rá-rátapadt a fekete hajkoronára, kénytelen voltam észrevenni azt is, hogy a szomszédos emelet fekete hajú zsidó lánya erősen foglalkoztatja Tivadart, és viszont. Első este megjegyzés nélkül hagytam a flörtöt, kicsit féltékeny voltam a zsidó lányra, aki elvonja tőlem a komoly Tivadar figyelmét, habár ha a szőke Tildára gondoltam, megértettem Tivadart –, de azért mégis…

Második este aztán már dühös lettem, és mikor láttam, hogy Tivadar egészen elhanyagol engem, elhallgattam. De helyettem megszólalt Tivadar. A nyelvtanár oktató hangján mondotta:

– Barisnja prekraszna! Szép lány odaát az a zsidó lány. Hogy hívják, nem tudja a nevét?

– Igen, szép lány – hagytam helybe Tivadar megállapítását –, azt hiszem, Adélnak hívják, de közelebbről nem ismerem.

– Én szeretném megismerni – mondotta Tivadar, és kicsit megnyalta a szája szélét. Nékem akkor még nem sok fogalmam volt a szexuális élet kínzó vágyakozásairól, inkább ösztönösen éreztem, hogy Tivadarban nagy vágyak tüzei gyulladoznak, visszafojtott nagy tüzek, amelyek egy huszonnégy éves férfi életében sokszor mindent elsöprő erővel égnek.

Nem szóltam semmit Tivadarnak, de másnap elfogtam az iskolában Schwarczot, aki Adéléknál volt kosztos diák.

– Te Schwarcz – mondtam néki –, kapsz tőlem egy sorozat szerb bélyeget, ha megteszed, amire kérlek.

Schwarc, szívesen fogadta ajánlatomat. Ismertem, szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, és a szerb sorozat különösen nagy szó volt akkoriban.

– Attól függ, hogy mit kérsz tőlem.

– Ma este átadnék neked pár szál virágot, add át Adél kisasszonynak. De úgy, hogy más ne lássa, s csak annyit mondj, hogy a szomszédból küldik.

Schwarcz nagy szemeket meresztett rám.

– Az Adélnak? Megbolondultál?

– Igen, az Adélnak. És nem bolondultam meg. De ezzel te ne törődj, mondd meg, hajlandó vagy-e, vagy nem?

Schwarcz még egyszer rám nézett, és megcsóválta a fejét.

– Te, az Adél ki fog röhögni téged! Nem ilyen kis taknyosokkal törődik az!

Úgy tettem, mintha nagyon szíven talált volna a válasza. Aztán csendesen mondtam:

– Te mégse törődj semmivel, csak add át azt a csokor virágot. S ne mondd, hogy én küldtem, csak azt, hogy a szomszédból küldték.

Schwarcz kicsit még csóválta a fejét, de tudta rólam, hogy verseket írok, bólintott hát, s még délután nála volt a drága bélyegsorozat. Aznap estefelé pedig így szóltam Tivadarhoz: [296]

– Én tudom, hogy magának tetszik Adél, elintéztem hát, hogy egy csokor virágot hozzá juttathat. Jöjjön le velem a kertbe, s szedjünk össze néhány szál rózsát. És írhat is neki néhány sort.

Tivadar csak rám nézett kerekülő szemekkel, egy darabig szólni sem tudott, aztán fölkapott, és magához szorított.

– Nagy csibész megvagy maga – mondotta melegen magyarul. – Nem felejteni el magának sohasem!

És lesettenkedtünk a kertbe, ahol kiválogattuk a legszebb rózsákat. Mikor visszatértünk a kis legénylakásba, és Tivadar egybekötötte a csokrot, arra gondoltam, hogy ezt tulajdonképpen Tildának kellene küldeni, s én az egész ötletet másra ruháztam. Tivadar boldog arccal kötötte egybe a tövises virágokat, kicsi levélkét is írt, nekem kellett hozzádiktálni a szöveget. Így hangzott naiv romantikával:

– Magyar virágnak – magyar virágot – a muszka szív.

Sötétedett, mikor átadtam Schwarcznak a csokrot. Tudtam, hogy Adél anyja ilyenkor elmegy hazulról, és a lány egyedül marad a lakásban. Schwarcznak a lelkére kötöttem, hogy senkinek ne szóljon, fogadkozott is erősen, hogy hallgatni fog. Aztán szélnek bocsátottam a barátomat.

Aznap este mosolyogva jött az ablakhoz Adél. És hosszasan nézett Tivadarra, aki szinte felitta szemével a rózsaszínű ruhát, és úgy nézte az ablakot, mint a megigézett.

*

Másnap nem ment ki Tivadar az utcára sétálni, hanem azt mondta az oroszóra után:

– Nekem most el kell menni egy barátomhoz. Nem lehetek ma este magával.

Tivadar máskor is elment a barátaihoz, és így természetesnek tartottam, hogy este nem lehetünk együtt. A virágokról egyetlen szó sem esett közöttünk. Délelőtt megkérdeztem ugyan Schwarczot, hogy átadta-e a rózsákat. Schwarcz nem nézett a szemembe, és azt mondotta:

– Átadtam, de mikor megmondtam, hogy te küldted, nagyon jót mulatott rajta. Úgy kacagott, hogy még a könnyei is csorogtak.

Aztán fölényesen hozzátette:

– Ne kapaszkodj olyan szekérre, amelyik nem vesz fel. Ezt tanuld meg fiam!

Adtam a sértődöttet, és semmit sem válaszoltam Schwarcznak. Magamban pedig megelégedtem azzal, amit tegnap este láttam, s a többit rábíztam Tivadarra. Egészen mélyen benn pedig ébredező férfiszolidaritásom lelkendezett, mert szerettem Tivadart, s nem a muszka foglyot láttam benne, hanem az embert. Hogy miként fog találkozni Adéllal, azzal már nem törődtem, az Tivadar dolga volt. Nem is kérdeztem tőle semmit töb[297]bé, ő sem mondott nékem semmit. Hallgattunk mindketten, s én erre nagyon büszke voltam, mert ezzel a hallgatással ébredtem először annak tudatára, hogy férfi vagyok.

*

Eljött július rekkenő hőségeivel, az iskolában véget értek az előadások, s én cserkészkalapot tettem a fejemre, botot ragadtam, és naphosszat jártam a Mecsek erdeit. Tivadarral nem találkoztam mindennap, mert néki nappal otthon kellett maradnia, este magam is későn vetődtem haza, s mint apám egyszer mosolyogva megjegyezte, esténként Tivadar is elcsavargott. Ez ugyan nem lett volna megengedett dolog egy orosz fogolynak, de Tivadar úgyszólván polgárjogot nyert. Esti sétáira letette a rubaskát, civil ruhát húzott, és födetlen fővel ment ki a városba, senkinek sem tűnt fel, hogy orosz fogoly sétál az utcán. Különben is megszokták már az emberek a foglyokat, főleg az oroszokat, akikkel tele volt a város.

A szőke Tilda akkor már eltűnt a szemeim elől, valahová nyaralni küldték, és én a Mecsek erdeiben egy kis barna lányhoz írdogáltam szerelmes verseimet. Szerettem ezeket a nyári nagy kóborlásokat, főleg egyedül szerettem csatangolni, vagy legfeljebb egy barátommal, aki akkorjában operákat írt, és szimfóniákat költött. Én a lírai versek mellett eposzokat is írtam, s barátom kérésére elvétve operaszöveget. Így operává dolgoztam fel a mecseki Kanta vár történetét, s bebolyongtam a vár környékét, barlangjában, amelybe csak lehasalva lehetett bejutni, majd benn maradtam. Máskor a vadvirágos Mélyvölgyet kerestem fel, s megfürödtem jéghideg patakjában, vagy Abaligetre mentem, és a cseppkőbarlangban hűsöltem. Csaknem minden este későn vetődtem haza.

Egyik este a Tubeson voltam, és a Misinán keresztül ereszkedtem le a városba. Az erdővágásban kereszt állott, s mert nagyon elfáradtam, és a hold is megbűvölő szépen ragyogott az égen, leheveredtem a kereszt mellé, a fűbe. Elandalodva néztem a székesegyház négy tornyát, a városház száz és száz villanylámpáját, a fölöttem tündöklő holdat, és a kicsi lányra gondoltam olyan tisztán és szent szerelemmel, amilyennel tán még a szőke Tildára sem annak idején.

S ahogy így néztem a holdvilágot és a langyos holdfényben szemérmetesen fürdőző várost, arra gondoltam, hogy tőlünk nem is olyan nagyon messze, szerte Európában most tízezrek halnak meg a lövészárkokban, és millió és millió ember számára pokol az élet. Mert akkor a háborút már nem egészen azokkal a romantikus gyermekszemekkel néztem, mint alig pár hónap előtt, Tivadar sokat mesélt nekem a háború realitásairól, s már nem lelkesedtem úgy a győzelmekért és a fáklyás, katonazenés felvonulásokért, mint azelőtt.

Így nézegettem a várost, s hol legújabb szerelmemre, hol a frontra gondoltam, ahol most öldöklik egymást az em[298]berek, mikor az útkanyarban hangok hallatszottak, és egy emberpár tűnt fel lassan. Csendesen imbolyogtak előre, jöttek lefelé a hegyről, és beszélgettek. Szorosan egymáshoz simulva mentek, meg-megálltak, csókolóztak, és továbblépkedtek. Igen szemérmetes fiú voltam, legjobban szerettem volna felugrani és eltűnni a sűrűben, de már nem lehetett, zavarni sem akartam őket, így hát meghúzódtam a fák tövében, és még a lélegzetemet is visszatartottam. Nem, nem akartam hallgatózni, a szavakat inkább igyekeztem elengedni a fülem mellett, meglapulásom inkább diszkrét visszavonulás volt, semmint kíváncsi hallgatózás, de kénytelen voltam felfigyelni, mert a hang, a meleg és bársonyosan zengő férfihang ismerős volt. S még ismerősebb az édeskés német kiejtés, és ismerős a leányhang is. Mintha már hallottam volna. Felfüleltem, és pillanat alatt tisztában voltam a helyzettel.

Ez Tivadar és Adél.

Hát mégis egymásra találtak, összehozta őket az én csokrom. Hogyan és miként, erről sohasem beszélt Tivadar, és én nem kérdeztem. Kicsit csodálkoztam, habár tudat alatt éreztem, hogy Tivadar hallgatása mögött van valami, de férfiatlan dolognak tartottam volna a kérdezősködést. Most pedig itt mentek egymás mellett csendesen, a holdsugár ömlő ezüstpatakjában, két egymásra talált ember, akik a világháború zivatarában egy csendes zugra akadtak, és azt cselekedtek, amit ennek a világnak minden teremtménye cselekszik a fűszáltól kezdve egészen a pacsirtáig: éltek, és belekapcsolódtak az élet és szerelem nagy folyamába.

Szemérmetes és diszkrét fiú voltam, s igyekeztem elengedni fülem mellett a szavukat. De nem engedhettem el azt a forró izzást, ami a hangjukból kicsapott, s végigfolyt rajtam, mint a láva. Éreztem, hogy a szerelem ég ezekben a szavakban, és egymáshoz tapadásukból is a szerelem fáklyázott elő. Lekaptam a fejemet, behunytam a szemem, és meglapultam a fák alatt. Lassan és forró szavakkal haladtak el mellettem, hosszú csókokban eggyé forrva meg-megálltak.

Aznap este későbben mentem haza, mint máskor. Sok minden kavargott bennem, sok mindenre rányílt a szemem, s úgy éreztem, hogy nékem még egy fiútestvérem van, és ez a fiútestvér a Tivadar. Hiába orosz, és hiába jött messze kilométerekről, hiába beszél más nyelvet, nékem testvérem, akivel együtt érzek, és megértem esti titkos elkószálásait.

Nem a főkapun mentem be, hanem a hátsó ajtón, a kis utca felől. Tivadar még fönn volt, ágya mellett égett a pislákoló villanylámpa. Csendesen el akartam osonni az ablak alatt, de Tivadar felütötte a fejét, és kinézett. Beszóltam:

– Zdrasztvujtye! Zdrasztvujtye! Jó estét, Tivadar!

– Jó estet, jó estet! – mondotta, és a hangjában kicsiny harang volt az őszinte öröm. – Ilyen későn? [299]

– Igen, egyik barátomnál voltam – hazudtam –, olyan szép este van ma.

– Nagyon szép este. És szép ország ez a Magyarország. Jó itten.

Ezt először hallottam Tivadartól. Bementem hozzá.

– Hát ugye, maga is megszerette a magyarokat? Szeretne itt maradni?

Tivadar mintha megrettent volna kicsit ettől a kérdéstől. Láttam rajta, hogy váratlanul érte.

– Itt maradni? Igen, igen, szeretnék itt maradni, szép itt minden, és jó itt minden. Jók az emberek.

És mosolyogva tette hozzá:

– És szépek a lányok. De tudja, nekem kötelességem is van. Nem tudom, meddig lehet még itt maradni. Nem tudom.

Hirtelen megragadta a kezemet.

– Nézze, maga nekem olyan jó kis barátom, és boldog vagyok itten, és mégis úgy érzem, el kell menni innen. Nekem kötelességeim, nagy feladataim vannak. Van valami, ami minden jó érzésnél és minden szerelemnél is nagyobb. A kötelesség.

És Tivadarnak furcsán kigyulladt a szeme. Ahogy a villany gyenge fényénél megnéztem, rájöttem, hogy egyszer már láttam Tivadar szemeit így parázslani. Nem, nem akkor, amikor az emeleti ablakban a szép zsidólány fekete szemeit kereste. Nem. Előbb. Akkor, amikor az életét elmesélte, és a laktanyajelenetet mondotta el. Igen, akkor égtek így Tivadar szemei. Most már világosan emlékeztem. S biztosan tudtam, hogy Tivadar nem fog itt maradni, nem tartja itt semmi, még a szép zsidó lány forrón lobogó szerelme sem.

*

Augusztus vége felé járt már az idő, a kánikula szétrebbentett bennünket, s én hetenként alig egyszer-kétszer találkoztam Tivadarral, bizony, orosz tudásom sem igen szaporodott. A cirill betűket ugyan már megismertem, szép lassacskán már betűzgetni is tudtam Tivadar könyveiben a furcsa, messzi világot jelentő cirillt, de bizony a szókincsem nem gyarapodott, mert esténként hol Tivadar maradt el, hol pedig én, szinte csodálatos volt, ha egyszer-kétszer mégis találkoztunk, és összeültünk tanulni. Két hónap alatt Tivadar is megváltozott, valahogy furcsán szórakozottá vált, arca beesettebb volt, mint valaha, és a szemében csaknem állandóan ott ült az a különös fényesség, ami azelőtt csak egyszer-kétszer gyulladt fel benne, ha a hivatásáról és kötelességéről beszélt. A szerelem és kötelesség vívta nagy harcát Tivadarban. A muszka foglyok egyre sűrűbben találkoztak, Tivadart föl-fölkeresték a társai, és ilyenkor cigarettaszó mellett órákig is nagyhangúan elvitatkoztak. Valami volt a levegőben.

Odaát, a másik házban az emeleti ablaknál már sohasem jelent meg Adél. Bárhogy is vigyázott magára, a szomszédok már [300] sugdosódni kezdtek róla, az volt a fáma, hogy nagyon szerelmes valakibe, este későn jár haza, s olyankor az anyja mindig nagy patáliát csapott, mert Adél sohasem akart beszámolni arról, hogy merre járt. Tivadarra senki sem gondolt, mert Adélt véle senki sem látta, szinte csodálatos, hogyan tudtak vigyázni magukra. Rendszerint a Mecsek sétautain találkoztak, és mindig csak este, a város szélén elváltak egymástól, és Adél mindig egyedül jött haza, s egyedül Tivadar is, de nem a Mecsek felől, hanem mindig az ellenkező irányból. Csak én tudtam, hogy mi van közöttük, de én senkinek se szóltam. Schwarcz barátom már régen Horvátországban vakációzott, ő talán még észrevehetett volna valamit, de így aztán ő is eltűnt a színtérről.

Tivadart egy vasárnap délután láttam utoljára. A Tettyén nagy népünnepély volt a hadirokkantak javára, jótékony dámák ropták a vidám táncot, amelyet erre az alkalomra engedélyeztek a hatóságok. Este a Tettye körül húzódó hegyeken nagy harcijátékot mutattak be a város közönségének, és ez a látványosság ezreket vonzott a fennsíkra, amely tele volt nótaszóval, porral és vidám kacagással. Tivadart négy-öt hadifogolytársával együtt a romok között láttam, izgatottan beszélgettek, egyik cigarettát a másik után dobták el, és nézték a nyüzsgő sokaságot. Hogy mit beszéltek, nem tudtam, csak most, esztendők multán értem, hogy Oroszországból akkorjában furcsa híreket hozott a szél, s Tivadarék az otthoni ügyeket tárgyalták meg. Mikor meglátott, hozzám lépett, és erősen megszorította a kezemet:

– Kicsi barátom, hogyan mulat? Nagyon megkérem valamire, ha lehet.

– Szívesen.

Még jobban félrevont, egészen hozzám hajolt, és a fülembe súgta:

– Ha Adéllal találkozik, mondja meg neki, hogy csókolom a kezét, és igen igen szeretem.

Kicsit megdöbbenve és furcsán nézhettem rá, mert nyomban magyarázkodni kezdett:

– Nem tudok mostan találkozni vele, kérem, ne szóljon róla senkinek, maga nekem jó barátom.

Olyan kérőn, annyi szelídséggel és fájdalommal nézett rám, hogy melegen megszorítottam a kezét:

– Bennem megbízhat nyugodtan. Ha találkozom vele, majd szólok neki.

Már akkor tudtam, hogy Tivadar nagy elhatározás előtt áll, és szorongó szívvel törtem a fejemet, hogy mit akar tenni. Tivadart akkor elsodorta tőlem a tömeg, és többé nem láttam.

Másnap reggel felsöpretlenül és öntözetlenül maradt az udvar. Tivadar nem jelentkezett. Apám jelentést tétetett magának, majd mikor délig sem jelentkezett a fogoly, a katonai parancsnokságra és a csendőrségre is megtelefonálták Tivadar eltűnését. Az orosz foglyok akkoriban már erősen szökdöstek haza[301]felé, és az újságok is megírták Tivadar szökését. Nap nap után szívszorongva vártam, hogy megkerül-e Tivadar, de semmi hír sem jött többé felőle. Egy sor sem, sem akkor, sem azóta, pedig még leckeadáskor megígérte Tivadar, hogy majd egyszer, háború után elhív magához Oroszországba. Akkor még ő maga sem gondolta talán, hogy milyen mély szakadékok választják el majd háború után ezt a két világrészt egymástól: Oroszországot és Európát.

Adélt egy hét múlva láttam a Mecseken, alkonyatkor. Hazafelé csörtettem, a hegyi úton ereszkedtem lefelé, Adél ott ült az egyik padon, és lenézett a városra, amelyben akkor gyulladtak fel az első villanylámpák. Már szeptember volt, alig néhány nap az iskola megnyitásáig, s még egyszer kedvemre kikóboroltam magam a hegyek között.

Mikor meglátott, szomorúan elmosolyodott, és felém intett. Odamentem hozzá, s akkor láttam, hogy könnyesek a szemei. A levegő meleg volt, Adél friss női illata összekeveredett a parfőmje illatával, és kicsit bódultan néztem. Akkor vettem először észre, hogy nagylány is lehet ilyen szép.

– Nem tud semmit Tivadarról? – kérdezte halkan és minden átmenet nélkül.

– De igen – mondottam –, egy hét előtt beszéltem vele utoljára. Egy üzenetet hagyott vissza Adél kisasszony részére.

– Üzenetet?

– Igen. Azt üzente, hogy a kezét csókoltatja, és nagyon, nagyon…

Ránéztem a lányra, és láttam, hogy milyen szomorú, s láttam, hogy milyen szép, s valahogy hirtelen úgy éreztem, hogy nem mondhatom ki azt a szót, mert én vallanék neki szerelmet. Fekete szeme alatt mély árnyékot vettem észre, és pirultan elhallgattam.

Adél maga elé nézett, és lehajolt hozzám. Olyan finom illata volt, hogy beleszédültem. Biztosan megértett, mert megcsókolt, és megsimogatta az arcomat.

– Köszönöm, nagyon köszönöm – mondotta aztán csendesen –, soha nem fogom elfelejteni a kedvességét.

Én még jobbam elpirultam, mert az jutott eszembe, hogy Tivadar biztosan elmondotta a rózsák történetét. Suta mozdulattal kaptam a kalapomhoz, cserkésztisztelgést vágtam ki, és piros arccal, könnyes szemekkel elrohantam. Valami furcsa szomorúság és bánat, szerelem és jóság kavargott bennem, s nem tudtam volna Adél szemébe nézni.

A kanyarban visszafordultam, és láttam, hogy Adél utánam int. De én rohantam tovább a város felé, s nem néztem többé vissza Adélra.

Vajon merre és hová indult akkor egymagában a hegyi úton? Ma sem tudom.