Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

(Írás és erkölcs.) Vannak, akik tiltakoznak már a kérdés fölvetése ellen is. Egyik azért, mert játéknak tartja a művészetet, s így az írást is, a másik az egyedül szent dolognak a világon, de függetlennek jótól és rossztól. Mások – igen sokan – hangoztatják a művészet és különösen az irodalom nagy erkölcsi jelentőségét, de tökéletesen hamis, művészietlen alapon. Úgy látják az irodalmat, mint az erkölcstől különálló valamit, ami az erkölcs szolgálatában áll, s néha jó cseléd, néha rossz. Jó cseléd, ha hirdeti az uralkodó erkölcs tételeit, ha „költői igazságszolgáltatása” megfelel ennek az erkölcsnek; rossz, ha nem teszi mindezt.

A kérdést egyik alapon sem lehet tárgyalni. Az előbbi felfogás hívei között nagy művészek vannak, akik ösztönszerűen meg is találják a helyes utat saját elveik ellenére; az utóbbi felfogás hangoztatói közel se juthatnak a művészethez.

Művészet és erkölcs – egy. Vagyis: az erkölcs maga nem művészet, de a művészetet nem lehet elválasztani az erkölcstől. Erkölcstelen írás nincs, csak rossz írás. Ezt azonban meg kell magyaráznom: mert ugyanígy hirdetik a l’art pour l’art szélsőséges hívei is, de szavuknak más értelme van.

Szerintem nem okvetlenül jó írás az, amelynek formája tökéletes, tartalma elmés és megnyerő, vagy érdekes és izgató. Mi sem könnyebb, mint felületes műveltségű és ízlésű, sekély lelkű vagy fáradt embereket ilyen eszközökkel elkábítani, s elhitetni velük, hogy amit kaptak, az tiszta művészet. Nem tiszta művészet, sőt – minthogy a művészetnek jelzője nincs – egyáltalán nem művészet ez, hanem játék – erkölcsön kívüli játék. A művészet mindig kifejezi, rendbe foglalja, érzékelhetővé teszi egy zugát a külső vagy belső világnak, s hamisítás nélkül ebből a zugból az erkölcsi alkotórészt kihagyni nem lehet. Ezt – újra hangsúlyozom a másik oldal felé – nem úgy értem, hogy az író erkölcsről beszéljen, erkölcsöt tanítson, példákat mutogasson. Látni akarom mutogatás nélkül az ő erkölcsi gerincét, állásfoglalását jóval és rosszal szemben – ahogy ő fogja fel a jót és a rosszat. Lehet ez a felfogás vakmerő, az általános fel[281]fogással ellenkező is. Ha van erkölcsi gerinc az íróban, akkor kiderül, hogy ez az ellenkezés látszólagos, vagy az általános erkölcsi felfogás hipokrízisével áll csak szemben, de nem a magasabb rendű, igazi morállal. Ha nincs – akkor hiába minden mesterkedés, a hajó éppen könnyűsége miatt nem fogja állni a tengert, s az író a könnyű népszerűség rövid korszaka után oly hamar merül feledésbe, mintha a világon se lett volna soha.

A l’art pour l’art igazi művész-hirdetői – néha még tulajdon elméleteik és kiszólásaik ellenére is – mélységesen erkölcsösek. Hitvallói írásaikban annak, amit formában tökéletesnek, tartalomban teljesnek és igaznak éreznek. Valamilyen ideál felé törekszenek megalkuvást nem ismerve. Bűnt csak egyet ismernek: a művészet ellen elkövetett bűnt. És igazuk van, mert művészetük számukra egy az erkölccsel.

Természetesen nem erkölcstelen az az irodalom sem, amely az élet kevéssé esztétikus oldalait a maga naturalista elveinek megfelelően mutatja be. Igen könnyű ezt az irodalmat a léha pornográfiától megkülönböztetni, s legkönnyebb annak, aki tisztán irodalmi szempontból végzi a megkülönböztetést. Más kérdés, hogy kinek az ízlése mennyit bír el a leplezetlen igazságból; más kérdés az is, hogy bizonyos korú olvasókat nem kell-e óvni olyan olvasmányoktól, amelyekben nem a művészetet, hanem az érzékabajgató részleteket látnák meg. De az erkölcsnek csak ahhoz van köze, hogy az író komoly szándékkal és művész módjára, a maga benső igazságérzete szerint ábrázolta-e, amit látott.

(L’art pour l’art és tendencia.) A művészet önállóságát nemcsak az erkölccsel szemben kell az esztétikának megvédeni – ez könnyű feladat, mert az erkölcs benne van, csak félreértés állítja a kettőt szembe egymással. Meg kell védenie egy külső ellenség, a tendencia ellen is.

Kezdjük azon, hogy a l’art pour l’art körül fennálló tévedések másik csoportját is szétverjük. A l’art pour l’art nem jelenti azt, hogy az írónak az élethez, embertársai küzdelmeihez, szenvedéseihez semmi köze. Ha ezt hirdetik néha egyes kiváló képviselői: ellenfeleikkel vitatkozva, dacból szorulnak ebbe a sarokba, amelyet fellengzően elefántcsonttoronynak neveznek el. Az „emailok és kámeák” ábrázolása, a kentaurok futását leíró szonettek (ugyanezekért a témákért egy festőnek senki sem tenne szemrehányást) a maguk komoly műgondjával megcáfolják szerzőjük mímelt érzéketlenségét. Azzal, amiről beszélnek, keserű véleményt mondanak arról, amit nem is említenek: materialista, haszon után futó korukról. Elfordulnak tőle, és egy szépségideál felé akarják fordítani embertársaik szemét is. A naturalizmusnak ők az igazi ellenfelei, nem azok, akik helytelenül alkalmazott erkölcsi jelszavakkal támadják. S ezek a l’art pour l’art legtúlzóbb képviselői! De hányan vannak, akik regényt írnak a maguk koráról, s csak az a kifogás ellenük, hogy „nem foglalnak állást”, nem vonnak le „következtetéseket” – mintha bizony az élet kifejezéséhez hozzátartozna bármiféle [282] következtetés levonása! Az aktuális problémák elkerülése az egyetlen mód, hogy „állásfoglalása” – ami elkerülhetetlenül benne van írásaiban, csak tudni kell kiolvasni belőle – ne avuljon el az aktuális, napi kérdésekkel együtt.

A tendenciózus művel, a propagandaművel ez történik.

Egyetlen reménye a halhatatlanságra, ha benső írói értékei elhomályosítják benne azt, ami a maga idejében propaganda akart lenni. Ha a propaganda győz, az író elveszett. Ez annyit jelent, hogy a világot nem a maga egész emberségén keresztül, hanem párthoz vagy felekezethez tartozásán keresztül nézi; ez szabja meg, hogy mit lát, és mit mutat meg belőle. Az olvasó észreveszi az elfogultságot, s aszerint értékeli az összehordozott tényeket, s még inkább a szónoklatokat, ha az író – érzékeltető erejében nem bízva – még prédikációkat is sző művébe.

De hát nem jól cselekedett-e Eötvös, amikor a vármegye hibáira a közigazgatás, a börtönrendszer szörnyűségeire felhívta a figyelmet? Nem ért-e többet minden „gyönyörködtetésnél”, hogy Dickens hozzájárult regényeivel az adósok börtönének megszüntetéséhez, a magániskolák megtisztogatásához, s egyik karácsonyi történetével egész jótékonysági hullámot indított el? Nem szerzett-e halhatatlan érdemeket Beecher-Stowe asszony giccse az amerikai rabszolgák felszabadításával? Nem nyitották-e fel Amerika szemét Upton Sinclair leleplező regényei?

Ezekre a kérdésekre nehéz egyszerűen válaszolni. Mert ha történelmi szükségességek megtörténtek volna is jó vagy rossz irányregények nélkül, bizonyos kívánatos dolgok pedig elmaradtak a lelkiismeret-felrázó regények ellenére is: annyi bizonyos, hogy az irodalom igen alkalmas eszköz aktuális eszmék terjesztésére és népszerűsítésére. Támadni a propagandaregényt csak akkor érdemes, ha nyilvánvalóan rosszhiszemű. Ha jóhiszemű, akkor tiszteletre méltó erkölcsi cselekedet az író részéről – írói értékei legjavának feláldozása egy irodalmon kívüli célért.

Vajon nem szolgálhatta volna-e jobban ezt a célt, ha megmarad egészen írónak? Szent meggyőződésem szerint igen. Mert hiszen az író akarva sem tud teljesen elszakadni korától, hazájától, osztályától. Ha valakit – mint embert – teljesen átitat egy osztály szenvedése: ennek a szócsöve lesz mindenképpen, de emberibb, „pártatlanabb”, elhihetőbb, végeredményben: hatásosabb módon, mint hogyha a szándékot minden szavából kiérezzük. Minél művészibb, amit ír, annál mélyebb és tartósabb a hatása. A művészetben csak egyfajta propaganda jogosultságát ismerem el fenntartás nélkül: az élet komoly, felelősségtudó ábrázolását. Mert ez legjobb propagandája egy szebb, igazságosabb, ideálisabb életnek.

(Kritika és önkritika. Az esztétikus kötelessége.) Eötvös szerint a költészet kedves játékká aljasul, ha a kor eszméivel nem foglalkozik. Mi már tudjuk, hogy az [283] irodalom, a költészet, ha ezt a nevet egyáltalán megérdemli, éppenséggel nem játék: egy ősi, legyőzhetetlen szükségletnek kielégítése alkotó és befogadó részéről egyaránt. Erkölcsi és társadalmi jelentősége nem propagandisztikus céljától, nem is gondolati tartalmától, hanem intuitív meglátásának igazságától és kifejezőformáinak tökéletességétől, tehát művészi értékétől függ. Ha játék volna, lenne-e értelme vele szemben bármiféle kritikának, komoly esztétikai elemzésnek? Ki törődnék azzal, hogy milyen játékban keresnek szórakozást az emberek? Ki állna oda játékrontónak?

De még azok is, akik a művészi alkotás lényegét félreismerik, s erkölcsi vagy társadalmi céljairól beszélnek, tisztában vannak a leírt szó mágikus erejével s erkölcsi és társadalmi jelentőségével. Ki akarják használni, vagy – ami ezzel egyet jelent – le akarják nyűgözni a maguk (egyébiránt sokszor tiszteletre méltó) céljainak szolgálatában. Az esztétikai kritikára két fronton van szükség. Egyfelől védenie kell az irodalmat, a művészetet minden ilyen kihasználás vagy lenyűgözés ellen. Másfelől – ismét azért, mert az irodalom nem felelőtlen játék – meg kell védenie a betolakodók, az ügyes, léha, művészi szempontból erkölcstelen mesteremberek ellen. Mindkét fronton legfőbb fegyvere az olvasó nevelése, a művészi befogadóképesség kiszélesítése. Általános értékelő alapelveket kell elfogadtatnia, s ezeket alkalmaznia, – talán inkább az igazi írók mellett, mint a mestermeberek ellen. Rávezetni az olvasót arra, hogy mi és miért szép az igazi író művében, emlékezetébe idézni a múlt értékeit, és megértetni vele új törekvéseket, amelyek gúnyolódásra vagy ellenállásra ingerlik – ez nehezebb és szebb feladat, mint ledorongolni a könnyű népszerűség hőseit, akikkel egyénenkint úgyis hamar elbánik az idő, fajtájuk pedig reménytelenül kiirthatatlan. Az olvasót kell odáig emelni, hogy ne nyúljon le többé értük.

Ha az író művészete nem játék, még kevésbé az a kritikus művészete. Erkölcsi és társadalmi felelőssége még nagyobb. A művész beleérző képességén és formaérzékén kívül tárgyi tudásra, intellektuális áttekintésre is szüksége van. Lehet „szubjektív” kritikus, aki „magáról beszél egy könyv alkalmából”, mint Anatole France, lehet objektív, esztétikai meggyőződéseket alkalmazó kritikus, mint Gyulai: abban az értelemben mindenesetre objektívnek kell lennie, hogy az elérhető igazságot keresse, személyi, párt- és minden egyéb elfogultság nélkül.

Az esztétikus kritikusnak tanító és nevelő szerepe a közönséggel szemben fontosabb, mint az íróval szemben. Megeshetik, hogy az író tanul a kritikustól, rányílik a szeme arra, hogy mi a tehetségének megfelelő irány, komolyabban veszi saját felelősségét, ha ellenőrzést érez. De legfőbb kritikusát minden író belül hordozza. Az igazi művész önkritikája (amelyből a dilettáns hiúsági szempontjai és helytelen kérdésföltevései eleve kikapcsolódnak) a legbiztosabb mérték: hiszen az egyetlen [284] lehető kifejezés megtalálása élvezet, s ő maga tudja legjobban, hogy ebben az élvezetben volt-e része vagy sem. Csak erkölcsi erejét őrizze meg, hogy ezt a kritikát minidig teljes szigorúsággal alkalmazza önmagával szemben, s ne adjon ki a kezéből semmit, aminek jóságáról nincs tökéletesen meggyőződve (hiszen, mint Kipling mondatja valakivel, akkor még mindig elég hiba lehet benne).

Az irodalomesztétika arra való, hogy tudatosabbá tegye, elmélyítse az olvasó kritikáját és az író önkritikáját. Célját akkor érheti el, ha művelője maga is tisztában van az írás kifejezőeszközeivel (az általános esztétika az egyes művészetek eszközeinek használatába nem mélyedhet el), s tárgyilagos, korok és irányok felett álló szempontokat ad a bírálathoz.

¹⁾ A sajtó alatt lévő „Irodalomesztétika” bevezetéséből