Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

(Athenaeum)

Idősebb ember nem hajlamos érzelgésre vagy elragadtatásra. Józan kritikával kíséri az eseményeket. A pallér vízmérő eszközére gondolok, melynek tetején léghólyag van. A hólyag csak akkor helyezkedik el középen, ha a gerenda egyenes. [277] Ilyen léghólyag van minden emberben, akinek értelme helyesen fogja fel a földi élet eseményeit. Bizonyos koron túl így kell lennie. Ha a léghólyag most mégis nyugtalan, ha nem találja meg biztosan a horizontális tengelyt, akkor az azt jelenti, hogy valami szokatlan dologgal állunk szemben. Ilyen szokatlan esemény a Földi Mihály regénye, amelynél különösebbet, a maga nemében kiemelkedőbbet keveset olvastam.

Beszámolni róla nagyon nehéz. Rendkívüli dolgokról számot adni: lehetetlenséggel határos. Mondjam el a tartalmát? Nem lehet. Elmondhatnám három mondatban vagy harminc nyomtatott oldalon: az eredetit megközelíteni akkor sem lehetne. Néhol viharszerűen száguld, néhol gyorsvonati sebességgel dübörög, leginkább a fejünk fölött repülő repülőre hasonlít, amelynek motorja rendkívüli erővel hasítja a levegőt. Rengeteg esemény torlódik benne össze: az élet kis apróságai és döntő fordulatai, hétköznapok és ünnepek, kis bajok és nagy örömök, megrendítő szomorúságok és csillogó könnyek, kisemberek és társadalmi előkelőségek, sötét mellékutcák és parádésan előkelő villák, városok, falvak, Riviéra, Nizza, tenger, Athén, erdélyi falu, bankterem, ügyvédi iroda, padlásszoba, vidéki kastély, szegénység és fény, pompa és nélkülözés, lemondás és dölyf, okosság és esztelen szenvedély, pénz és sikkasztás, csokrok és koporsók, pezsgő és méreg: annyi gazdagság, hogy zúg a fülünk, és szikrázik a szemünk. Érezzük, hogy egy titokzatos erő magával ragad, visz felfelé a levegőbe. Végül már alig fontos, hogy mit mond – pedig mindig disztingváltan beszél –, megadjuk magunkat, megszűnt minden ellenállás, nincs kritikánk, nincs észrevételünk, elhallgatott az ellenvetés, a dolgok reális szemlélete megszűnt: egy óriási orgona szól, zeng, fenséges zenéje megtölti a termeket, lehet, hogy templomban vagyunk, lehet, hogy roppant hangversenyen veszünk részt, a hangok a plafont verdesik, s mi velük szállunk, nincs akadály, áttörik a vastraverzeket, s élesen, keményen belefúródnak a levegőbe, szállnak tovább, s mi is szállunk velük. Hallod-e, hogy mi zeng itten? Ez a feleség felséges himnusza, a jó és áldott feleségé, a nemes és elszakíthatatlan társé, az ajándéké, az élet gyönyörű ünnepéé, amelynek erejét és boldogságát nem lehet szóval, kifejezni, a hétköznapok áldott mártírságának szóló fenséges és áldozatos muzsikája dübörög a lélek templomában.

Himnuszról csak himnuszt lehet írni. Itt nincs helye a kritikának. Mi értelme volna szemére vetni, hogy néha irrealitásokba téved? Hogy egy milliomos bankigazgató nem hagyhatja egy krajcár nélkül a leányát, mert a törvény köteles részt ír elő. Hogy egy finom úri házból származó fiatalasszony nem szalad úgy el Nizzába, s nem marad ott úgy hetekig, hogy családját ne értesítse, még akkor is, ha a férjére haragszik. Hogy az első gyermekét hordó fiatal anya nem fut el azonnal nőorvoshoz magát terhétől megszabadítani, mert látszat szerint a férje megcsalja, holott ezt a félreértést egy fél nap alatt [278] tisztázni lehet. Az sem stílszerű, ha egy több mint ötszáz oldalas regényben közvetlenül a vége előtt új személyekkel, eseményekkel s új környezettel ismerkedünk meg. De mit számít mindez az írástudásnak káprázatos gazdagságához, a közlésnek szinte éterikus könnyedségéhez, a lélek érzelmi részének színdús telítettségéhez, a józanság és mámor között lihegő túlfűtöttségnek, a neurasténiás exaltáltságnak, az explosiv lobbanékonyságnak, a templomi áhítatottság magasztosságára emlékeztető testi és lelki szolidaritásnak lélegzetelállító hatásához képest? Galoppban rohannak a mondatok tova. Nincs pihenés, nincs megállás. Minden sürgős, és minden fontos. Minden szó erőteljesen hangzik. 538 oldalon keresztül nincs egy fölösleges sora. Amit leír, az él. Amit mond, annak hangja és visszhangja van. Tele van energiával. A sorok feszülnek a beléjük sűrített erőtől. Az ember titokzatos folyamatokra gondol: mintha atomrobbantás folyna itt, mint az AEG laboratóriumában. Emberei folyton átalakulnak és visszaalakulnak. Az anyag nyugtalan. Érzelmi életük folyton hullámzik. A kezdet nehézségeit nem tudják legyűrni. A házasság majdnem felborul. Nem értenek a pénzhez. Sikkasztás. Régi szerető. Gonosz és lelkiismeretlen ügyvéd (ez a figura egyike a legkitűnőbbeknek, és – sajnos – egészen élethű.) Hisztérikus anya, visszafojtott szexuális tendenciákkal, amelyek valami hamis filozófiába torkollnak, gőgös, pénzkereső apa, aki egy prostituáltnál változik meg, és világmegváltó romanticizmusba fúl, bár túlzó végrendelete egyike a legszebb és legetikusabb vallomásoknak: ledér nagynéni, aki a könnyelműséget a bölcs megértés kedvességével enyhíti. Öregedő urak, párizsi bankárok, utcáról felszedett, ledér asszonyok, áttombolt éjszakák, érzéki polgári asszonyok, akik egyébként halálosan tudnak szeretni, és tele vannak jóságos megbocsátással, bolondos vidéki rokonok, visszavonultan gazdálkodó nagybácsi, hűséges, könnyekig ragaszkodó cselédek, veszekedések és kibékülések, fáradt nappalok és fullasztó ölelések, hajsza a pénzért és becsületért, túltengő polgári önérzet, jóság, büszkeség, ragaszkodás, szeretet, megbocsátás, a házasélet megrendítő jelenetei: s mindez a végén összefogva egy erős, fenséges himnuszba, amelynek feledhetetlen melódiája megrendítő hatással tölt el bennünket.

Töredékesen tudok beszámolni a könyvről, mert az egész töredékes. De milyen töredékes! Mint az atomrészecskék vagy a sziklák robbantása dinamittal. Az erő százféle különböző formában való megnyilvánulása. Szokatlan, különös, egyéni, magával ragadó, heves, egzaltált, szépségbe olvadó, örömben feloldódó, szomorúságban elhalkuló, a halhatatlanság felé tekintő könyv.

Szemléleti és közlési módjára nézve néhány érdekesebb adat. A fiatal pár Velencében van nászúton. Az asszony egy palotáról beszél. A férj azt kéri, hogy mondja többször: palota. Ez látszólag csacsiság, fiatalok bolondozása. Valóságban: [279] a férfi képzeletben csókolja a nőt, mert a p betűnél az ajkak összehúzása a csók műveletéhez hasonlít.

A házasélet intimitásait zséne nélkül írja le. Mégse jut eszébe senkinek ebben pikantériát vagy obszcenitást látni. Miért? Ezeket a mozdulatokat, tetteket egy meleg, belső érzés fűti. Az érzésük pedig morális. Senki nem ütközik meg azon, ami viszont a lelki háttér megrajzolása nélkül visszataszító volna. Így természetes és helyén való.

A kompozícióban különösen erős Földi Mihály. Észrevétlenül csúsztat elénk valami kis jelentéktelen mozzanatot, amely évek múlva újból előkerül domináló jelentőségben. Az apa sétálni megy leányával, a fiatalasszonnyal. Egy utcasarkon az öregurat erősen fixírozza egy prostituált nő. Évek múlva az öregúr rátalál erre a nőre, megszereti, sőt vagyonának nagy részét ráhagyja. Az olvasó nincs meglepve. Ez az író olyan finom dokumentációval dolgozik, hogy minden logikus és természetes nála.

A vatikáni múzeumban a fiatal pár megáll két múmia előtt. „A házaspár barnán, csinosan, fiatalosan, mozdulatlanul feküdt a nyitott szarkofágban.”

– Szeretnéd, ha minket is így temetnének el? – kérdezte Zoltán.

– Szeretném, de ne beszéljünk a halálról!

Aztán évek, talán évtizedek múlva meghal az asszony. Férje megöli magát, mérget vesz be. „Lefeküdt a felesége mellé. Karját a karjába fűzte. Hozzásimult. Lábát a lábához illesztette, derekát a derekához, vállát a vállához, fejét óvatosan a fejéhez. Megcsókolta. Keresztbetette Antónia kezét. A magáét is imára kulcsolta.”

Íme itt van újból a múmia-motívum. Így a misztikusok szoktak dolgozni. Elindul valahol egy dalfoszlány, néhány hang, aztán újból visszatér, erősen és diadalmasan átveszi az egész zenekar, s megerősítve, kiteljesítve zengi teljes szépségében.

Nem állhatom meg, hogy néhány befejező mondatát ide ne írjam. A férj megmérgezte magát, várja a halált, felesége mellett fekszik, kezük imára van kulcsolva.

„Urunk, Istenünk – szólt csöndesen –, itt hozzuk rövidke életünket, ítélj róla bölcsességgel és kegyelemmel. Nem tudjuk, mik voltunk, nem tudjuk, mit érünk, bizonyára gyöngék, bizonyára semmik voltunk. Szerettünk és köszönjük, hogy egymáshoz vezettél minket. Engedd meg, hogy továbbra is együtt maradhassunk. Nekünk ez az együttlét több mindennél, amit életnek hívnak. Szeress minket, Isten, és áldd meg a szerelmünket!” Ezt a pár rövid mondatot azért idézem, hogy megmutassam: mi mindent lehet elmondani néhány rövid sorban, ha valaki igazi író. Rím nélkül, ritmus nélkül, a nyelv zenéjének kábító effektusai nélkül, milyen gyönyörű, tiszta költészetet önt az író a prózába. [280]

Lesz, aki azt mondja: szentimentális. Én azt mondom: gyönyörű. Mélységes, szép, komoly, becsületes, szomorú könyv. Ecce poeta magnus!

Valamikor fiatal koromban, mikor magam is többé-kevésbé az irodalomhoz tartoztam, a magyar irodalomban a vers dominált. Az élen költők állottak. Ma a regény jutott el hasonló magasságra. A mai magyar regényről csak respektussal lehet beszélni. Uti figura docet.