Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

(Athenaeum, 1936)

A lapok szerint Heltai Jenő Leventéje óriási sikert aratott a színpadon, a közönség lelkesedik érte, és nem remélt tömegek töltik meg a színházat. Aki a darabot nem látta, s azt csupán olvasásból ismeri, az egy kicsit meg van lepve. Kétségkívül kedves és vonzó darabról van szó. Édes, romantikus középkori játék, melyet az illusztris szerző finom versekben prezentál. Az bizonyos, hogy amihez Heltai nyúl, abból mindig valami komoly és disztingvált eredmény bontakozik ki. Akár a Mátyás király szerelmes hadnagyáról, akár a regiment után sétáló kislányról van szó: akár Heltai Jenő, akár a régi Jucubus szerepel szerző gyanánt: az olvasó megtelik derűvel, finom és kellemes atmoszférával, mosollyal, bűbájjal, kedvességgel és közvetlenséggel. Heltai Jenő az olyan író, aki sohase megy ki a divatból, aki örökre aktuális marad, aki a változó helyzetek között mindig megőrzi pozícióját, póz nélkül, lárma nélkül, tiszta és kifogástalan irodalmi eszközökkel. Valami magasabb filozófia szerepel itt a háttérben, a könnyedség és szeretetreméltóság mesébe öltöztetve. Az ember alig észre[276]vehető parfümöt érez, amelynek alig találja a forrását, de amely – ha diszkréten hat is mégis csak jelen van, és az olvasó felfigyel reá.

Sem a rutinos színpadi technika, sem a bravúros verselés, sem a hatásos és dekoratív effektusok, melyekre ebben a középkori katolikus hangulatokban bővelkedő darabban bő kiaknázási lehetőség van, nem magyarázták a nagy sikert. Ezt csak azzal a bűvös fogalommal lehet megmagyarázni, amit vulgárisan tehetségnek nevezünk. Soha el nem múló, fényéből mit sem vesztő, igazi aranyból való tehetség a Heltai Jenőé, amely az idők folyamán csorbítatlan tisztaságban őrizte meg nemes és előkelő fényét. Ez a magyarázata a nagy sikernek, minden egyéb csak fölösleges szópazarlás. Játék a fogalmakkal, fárasztó alakoskodás.

A hadnagy némaságot fogad egy csókért, amelyet egy moncalieri özvegy ad neki csatába indulás előtt. A hadnagy szigorúan betartja a fogadalmat, s Mátyás király tudósokkal, varázslókkal próbál rajta segíteni, de senki sem tudja szóra bírni a hadnagyot. Az özvegy elhatározta, hogy megszólaltatja a némát, aki az ő csókja miatt hallgat. Persze a kitűzött aranydíj sem megvetendő. A kísérlet nem jár eredménnyel, s Mátyás él előre kikötött jogával: halálra ítéli a sarlatán kísérletezőt. Elkövetkezik a kivégzés ideje, a börtönben megjelenik a hóhér. Az asszony egy kis türelmet kér, hátha érte jön a néma hadnagy. Nem jön senki. Közben az asszony elmeséli a hóhérnak a hadnagy iránt érzett mély szerelmét.

A hóhér vigasztalja őt, a pap vigasztalja őt, elbúcsúznak tőle kísérői, ismerősei, a kivégzést elodázni nem lehet. A hóhér viszi a hölgyet a vesztőhelyre, ahol várja már a tömeg. Mikor felemelik az álarcokat, kiderül, hogy a hóhér maga a hadnagy, akinek már régen visszatért a beszélőképessége, s az áldozat nem áldozat, hanem menyasszony, aki lelkes hozsánnák és zengő harangzengés közben esküszik örök hűséget szerelmes hadnagyának.

Édes középkori mese, csillogó romantika, bájos versek, színes jelenetek, dekoratív helyzetek: nem csodálom, ha megnyerte a közönség tetszését. Azt a bátorságot pedig, hogy Heltai 1936-ban üde kis verses mesével mert kiállni a közönség elé, külön meg kell dicsérni. Heltai mindig költő volt, és az is maradt. Örüljünk, hogy Zemun fiának ilyen nagy sikere van.