Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

Nagy név örökségének a terhét viselni nehéz. Különösen nehéz, ha az utód, az epigon ezt az örökséget olyan időben kapja, amikor az egész világ minden hatalmassága összefog, hogy ettől az örökségtől örökre elüsse, és ha az örökös nem képes belenőni az örökség méreteibe, ha az úgy lötyög rajta, mint a túl bő ruha, ami a termetes nagyapáról maradt a keszeg unokára.

Ilyen epigon örökösről szól Alfréd Neumann könyve: az Új cézár. Arról az epigonról, akit III. Napóleon névvel könyvelt el a világtörténelem, éspedig nem is a legfényesebb lapján.

Különös tragikummal indult el ez az ember élete kanyargós útján, amelynek hol rejtett, hol bevallott, gyakran kikürtölt, sokszor meg csak reáerőszakolt, ritkán drámai, többször operettszerű és komikumba fúló végcélja a francia trón volt, a nagy Hadisten e szent öröksége, amely évtizedeken keresztül ködös messzeségben pislákolt, mint csalóka lidércfény közéleti mocsarak és politikai fertők sűrű gőzéből fel-felvillogva. Ez a különös tragikum nem is csak az volt, hogy rangsorban őt két trónkövetelő előzte meg: a római király, a halálnak korán eljegyzett sasfiók és saját testvérbátyja, Károly. Nem is az, hogy arcban, alakban, testben és lélekben semmit sem kapott örökségbe nagybátyjától és egyúttal mostohanagyapjától, I. Napóleontól, hanem leginkább az, hogy apjának meggyőződése és a gúnydalokat szerző közvélemény tudomása szerint nem is volt apjának a fia, hanem szépséges anyja házasságtörő szerelmi kirándulásai egyikének az élő következménye. Ez a gúnydal, amelyet már alig járó gyerek korában hallott, az a gyűlölködő hidegség, amely apjától feléje és ellene áradt annyira, hogy élete későbbi szakában is csak úgy emlékezett meg róla, hogy: „anyám férje”, a szent családi hasonlóságtól való elütöttsége egész életére rányomták lelkére a kisebbrendűség kitörölhetetlen bélyegét. Ez a kisebbrendűségi érzés nemcsak a legitim törvényesség képviselőivel, a reichstadti herceggel és Károly bátyjával szemben nyilvánult, akiket különben a sorsa alakulása szempontjából kegyes halál korán távolított el útjából, hanem jelentkezett az illegitim törvénytelenség megtestesítőivel szemben is, akik mint a Hadisten szerelmi kalandjainak emlékei a legitim jogcím helyett a nagy név arcát kapták ajándékba.

A neki jutott név és arc ellentéte, a kisebbrendűségnek ez a terhe szkepticizmussal, emberek és események megítélésében mutatkozó felsőbbséges gúnyban kompenzálódott. Trónköve[272]telői pályája kalandos és kalandor útján az a kevés hit és kis reménység, amit fanatikusan rajongó, politikai cselszövésekben kiapadhatatlan leleményességű, fáradhatatlan anyja oltott és öntött belé, a sok fiaskó után kihuny, lekopik, és csak a fanyar cinizmus marad meg, amellyel híveit, lelkesedésből vagy pénzért neki és céljainak szolgáló ügynökeit, „prófétáit”, de elsősorban és mindig magát gúnyolja. A kaleidoszkópszerűen váltakozó helyzetekben, amelyekbe sokszor akarata és főleg ízlése ellenére sodródik, nem is annyira a kudarctól fél, mert hiszen már eleve nem hisz a sikerben, hanem a nevetségessé válástól, attól, hogy Európa komikus operettalakjává lesz.

Az író ilyennek látja, így teszi nekünk megérthetővé Bonaparte Lajos Napóleont, Bonaparte Károly hollandi királynak és Hortense Beauharnais-nak, a nagy Napóleon mostohalányának harmadszülött fiát.

Hogy ki ez az Alfréd Neumann? Nem tudom, és nem is sikerült eddig megtudnom. A Meyer-lexikonban sem találtam meg a nevét, tehát 1925-ben, amikor ez a kötet készült, még nem volt neves ember. Könyvére felhívták a figyelmemet, így olvastam el. Nem hogy megbántam volna, de nagyon élveztem.

Az olvasó elhiszi az írónak a Louisról adott jellemképet nemcsak azért, mert művészi módon konstruálta azt meg, hanem azért is, mert Lajos életének további során, amikor a nagy célt végre elérte, és később, amikor az összeomlás, a nagy débacle bekövetkezett, jellemének ezek az alapvonásai megmaradtak. Neumann ebben a könyvében Bonaparte Lajos életét csak addig írja meg, amíg a nagy államcsínyt meg nem csinálja, vagyis amíg cézársága útját simává nem teszi. A kiadó trilógiát ígér.

Bonaparte Lajos Napóleon kétségkívül a XIX. század egyik legérdekesebb alakja. Rejtély, homály. Nem érti anyja, nevelője, környezete, nem a francia parlament, nem a miniszterei, barátai, ellenségei. Karrierjének egyik rugója, hogy első benyomásra mindenki veszélytelen, igénytelen embernek véli, aki csendes, szerény és vonzó. Egyéni kedvességével meghódít mindenkit, aki a közelébe jut, és mindenki azt hiszi, hogy eszközéül használhatja. Csak akkor eszmélnek, ha meg akarják fogni. Akkor veszik észre, hogy kisiklott kezeik közül, és nem látnak mást, csak cigarettája füstjét, amelybe állandóan beburkolózik. Ennek a misztikus vonásának az eredete visszanyúlik kora gyermekségébe.

A vézna, mindenkitől mellőzött, lenézett kisfiú a napóleoni csoda bukásakor anyjával együtt Svájcban talál menedéket, a szép fekvésű Arenenbergben. Anyja, a napóleoni kultusz főpapnője a francia trón várományosának, a napóleonidák fejének, új cézárnak neveli azokban a szobákban, amelyeknek minden bútordarabja, képe, dísztárgya a nagy Hadisten oltára. Nevelője, Le Bas pedig mint idealista jakobinus, a tiszta, forradalmi eszmék szerelmese és apostola, a köztársasági és szociális eszmék szeretetét és tiszteletét oltja fogé[273]kony lelkébe. A nevelésnek ez a kettőssége nyomot hagy lelkében, de Le Bas tanítása hagyja a mélyebb nyomot. Az eredmény, hogy zárkózottá lesz, és gondolatait elrejti csendes mosolya mögé, és úgy anyjának, mint nevelőjének mindig csak úgy felel: „Igen, igen!” Ez az „igen, igen” az, ami később is félrevezeti környezetét. A gyermekévek gyorsan tovaszállnak, és kezdődnek a hosszú évtizedek komikumba fúló próbálkozásokkal Rómában, Strassbourgban, az amerikai kényszerkirándulással és az első londoni tartózkodással. Körülötte háborognak a szenvedélyek zavaros hullámai, izgulnak, sürögnek-forognak, agitálnak, hangoskodnak, konspirálnak a napóleoni gloire fanatikusai és bérencei, de a herceg hallgat. Ő a „türelem kalandora.” Eleinte úgy viseli öröksége nehéz terhét, mint Nessus-inget, de lassankint megszokja, és meglepetéssel látja, hogy egyszerre csak Európa közkedvelt mártírjává lesz. Tisztán látja, hogy az események őt és célját szolgálják, csak ki kell várni, amíg megérik a gyümölcs, és ölébe hull. Még csak egyszer viszik bele kétes kalandba, a boulogne-i partraszállásba, amelynek vége a várfogság Hamben. Ez a várfogság is csak javára válik. Teste pihen, de lelke dolgozik. Itt érlelődik meg benne a rendíthetetlen hit nem is magában, hanem abban, hogy élete célját feltétlenül el fogja érni, és hogy legnagyobb segítője ebben Lajos Fülöp, a hájas polgárkirály és kormánya. A rajongó francia nép a szívébe zárja a nagy név örökösét. Már az idegen arc sem zavarja a népet, sem őt magát. Az arc visszahúzódott a név mögé. Csak a név ragyog, csak a név hevít.

A várfogságból a herceg regényes módon megszökik, és újra Londonba megy. Tudja, hogy a királyság össze fog omlani, és a francia nép egyedül tőle várja sorsa jobbrafordulását. Az öregek a legendában hisznek, a napóleoni idők újra feltámadásában, a fiatalok a liberalizmus diadalát várják tőle a reakció megbuktatása után, a félénk kispolgárság az állami rend és tekintély visszaállítását reméli, az elnyomottak, a szegények a szociális igazságok megvalósítását hiszik, és hirdetik, hogy Napóleon megszünteti a szegénységet. És elérkezik 1848. A forradalom, a polgárkirályság bukása. A napóleoni tábor lázas izgalomban van. Persigny, az álvicomte, a napóleoni restauráció legrégibb és elpusztíthatatlan prófétája mindent előkészített, és már menni készül. De a herceg újra „mocsaras hallgatásába” merül. Jönnek a hírek Párizsból naponta, óránkint. A hangulat forr, csak Lajos nyugodt. Mikor az izzás kibírhatatlan, akkor adja meg végre az engedélyt az indulásra. Vonaton megy Párizsba és a bukott Lajos Fülöp kocsival menekül országából. A két közlekedési eszköz, a múlt és a jövő szimbóluma összetalálkozik.

Lajos a parlament tagja. Szerény és csendes, nem félnek tőle, megmosolyogják. Ő tűri, hiszen ő a türelem világbajnoka. A nép azonban türelmetlen, a nép őt akarja, az ő neve – nem is az övé –, a nagy név el nem hal a kiabáló ajka[274]kon. Közeledik az elnökválasztás. Senki sem hiszi a hatalmon lévők közül, hogy Lajos győzhet. Victor Hugo, a költő, az író szóval és írásban mennydörög ellene, gúnyolja, kineveti. Lajos csöndes, hallgat, és lefekvéskor Hugo verseit olvassa az ágyban.

Elnök lesz a francia nép akaratából. Leteszi-e az esküt a köztársasági alkotmányra? Leteszi. Esküvel kötelezi magát, hogy az államformát megőrzi. Az elnök már nem szerény. Az elnök tábornoki egyenruhát visel, és császári pompában, nagy kísérettel jelenik meg a nép előtt. Beutazza az országot, és mindenütt lobogó lelkesedéssel rajongják körül. Mindenki államcsínyről beszél, a parlament tagjain kívül mindenki államcsínyt sürget.

Az elnökherceg hallgat.

Élete legnagyobb lelki válságát éli. Megszegi-e esküjét? Nem, a maga akaratából soha. De ha a nép akarja? A nép szava Isten szava. Isten szava feloldást adhat az Istennek tett eskü alól? A herceg hallgat, cigarettája füstje beburkolja. A környezete sem tud semmit. Asztala fiókjában már kész a proklamáció, csak a dátum és az aláírás hiányzik.

Végre. A katonaság megszállja a középületeket, elfogja a parlament tagjait. Párisban csend van. A herceg elégedetlen. Ez nem komoly dolog. Végre a harmadik napon zavargások. A katonaság közbelép. Kétezer halott és sebesült. Most már komoly. Most már győzött.

Asszonyok is voltak körülötte. Kora ifjúságától kezdve fogékony a nők iránt. Az asszonyok szerették. Dolgoztak érte, megölték magukat miatta, és pénzt áldoztak ügyéért. Miss Homard nagyon piszkos eredetű pénzt. Ez az angol kis nő második Josephine szeretett volna lenni III. Napóleon mellett. A herceg kiábrándítja, és az államcsíny előtt rendezi a piszkos pénzügyeket. Kötelezvénnyel, amely arra az időre szól, amikor már biztosan császár lesz.

A herceg körül, mint minden politikai mozgalomban, nemcsak kétes alakok, desperádók vannak, hanem nők is. Elfogadja őket, de aztán eldobja vagy félreállítja őket. Hálátlan, holott undorodik a hálátlanságtól. Eugenie, a jövendő császárné ebben a könyvben még nem szerepel, csak említés esik róla, a hideg, érzéketlen lányról, akit az elnökherceg megszeret.

Hálátlan másokkal is, akik pályáján segítik, noha fáj neki, hogy a politika hálátlanságra kényszeríti.

A vázolt események kontúrjaiból plasztikusan áll előttünk a könyvben a herceg, a szárnyaszegett komikus trónkövetelő a cinizmus leplében, Európa mártírja és kedveltje, mint a türelem hőse, az elnök a sorsába vetett rendíthetetlen hitével, zárkózottságával és hideg, szinte matematikai számításával, aki nem emberekre, de az eseményekre, a történelem logikájára építi a maga jövőjét. Ez a könyv az új cézár Werdegangja, lelkének kiépítésére befolyással bíró belső és külső történések mesteri leírása, hogy a kötet végén készen léphessen a máso[275]dik császárság trónjára. A könyv centrikus hőse a herceg, az a sok ember, akivel kalandos sorsa összehozza, csak statiszta, aki vagy elgáncsolással, vagy melléje állással segíti előre útján.

Alfréd Neumann mestere a tollnak, a lélekfestésnek. Sokszor úgy érezzük, hogy a herceg szavaiból az író beszél, és leírások helyett párbeszédes formában mondja el véleményét. Ha ez az érzésünk helyes, akkor elismeréssel kell adóznunk, hogy analizáló reflexiók helyett dialógokba rejti a saját gondolatait, de olyan ügyesen, olyan művésziesen, hogy ezek a gondolatok teljesen egyeznek a szereplők egyéniségével. A történelmi események kontrolljával ezt mindig ellenőrizhetjük. Ez a módszere a könyv érdekességét jelentősen fokozza. Az író erősen hajlamos a karikírozásra, a szereplők humoros és gyakran perszifláló beállítására. Ebben a tekintetben hasonlít Shaw-ra, olyan, mintha semmit sem venne komolyan. Pedig tud komoly lenni, és sok érzéke van a drámai feszültséghez. Lajos vívódása az államcsíny előtt nagyszerű lélekrajz. Utolsó találkozása nevelőjével, Le Bas-val, aki tükröt tart eléje, és levonja élete eddigi eredményeit, hogy felállítsa horoszkópját, mesterien megírt jelenet, amelynek drámai hatását fokozza az, hogy a herceg egy szóval sem felel nevelőjének, akit talán minden ember közül a legjobban szeretett.

Egészben kiválóan megírt könyv, amelyet nagyon érdemes elolvasni. Kíváncsi lesz az ember a folytatására.