Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

Az utolsó hónapok alatt nagy érdeklődéssel olvastam a régi görögök természettudományi munkáit és a róluk írt értekezéseket; különösein Ross „Reisen nach Koos, Halikarnassos, Rhodos und der Inseln Cypern” könyve gyakorolt reám mélyebb benyomást. Ennek hatása alatt hasonló könyvek után kutattam, és így jutottam az 1902-ben megjelent Rudolf Hercog könyvéhez, amely egy Kósz szigetére történt archeológiai kirándulást ír le. Közben elolvastam Bourghardt „Biologie und Humanismus” című könyvét. Lassanként egészen otthon éreztem magam a Kr. előtti IV. század görög tudósai között. Közbe-közbe e nehéz olvasmányok között szinte enyhülést találtam a német klasszikusok olvasásában.

Egy forró nyári délután, amikor az ablak alatt levő dívánon fekve Schiller egy spiritualisztikus regénytöredékét olvasgattam, amelyet Ewers folytatott és befejezett, az alkony úrrá lett a szobában, és amikor kifáradva a könyvet letettem, úgy tűnt föl, hogy a szoba homályos szöglete megelevenedik, susogást hallok, és látom, hogy egy ódivatú papi ruhában lévő ember egy ifjúhoz hajlik. Jobban odafigyelve megértem susogó hangját is.

– Még mindig annyira rabja Goethe a latinnak? És ha már annyira szeret latinul olvasni, mást is olvashatna, mint az ateista Spinozát.

Az ifjú, akihez a szavakat intézte, éppen válaszolni akart, amikor a folyosóra vezető ajtó felnyílik, és belép rajta egy fenségesen szép alak, akiben azonnal ráismertem Goethére. Goethe az ifjút megszólítja:

– Nos, mit gondol a párizsi nagy eseményről?

– A forradalomról igen érdekes hírek érkeztek. A vulkán kitört, minden lángban áll, a Bourbonokat elkergették – válaszolja Sorét.

– Ugyan Sorét! Kit érdekel a forradalom, kit érdekelnek ezek az emberek, amikor Geoffroy St. Hilaire vitázik Cuvier-vel? St. Hilaire győz Cuvier elmélete fölött.

Erre, úgy látszik, Sorét nem tud választ adni.

Goethe az asztalhoz lép, és az ott heverő könyveket kezdi nézegetni. Kezébe veszi Hippokratész egy könyvét, majd Herophüloszt, és engem észrevéve, megszólít: [302]

– Uram! Ön Herophüloszt ismeri, és érdeklődik Kósz szigete iránt? Az én álmom volt e csodás helyeket megismerni, és az antik kor embereivel elbeszélgetni. Nem utazgattam helyekre; egy ily utazás az én koromban nagy probléma volt, de most úgy tudom, ez semmiség. Nem gondolja, hogy jó volna vagy kétezer évet átugorva a régi, boldog világba visszatérni?

Beszédjének a mögötte lévő vízvezeték csapjából egyhangúan csepegő víz különös harmóniát adott. Én lenyűgözve a látottaktól és hallottaktól nem voltam képes megmozdulni. Hallom a csepegő víz monoton hangját, majd érzem Goethe kezének érintését, felkelek, és különös könnyűnek érzem magamat, oly érzésem van, mintha eszméletem veszteném. Mintha a vízvezetéki víz csepegő hangjai helyett evezőcsapásokat hallanék éppen olyan egyenletesen, mint előbb a csepegő víz hangját, és magamhoz térve körülnézek, és szobám helyett egy különös csolnakban látom magam Goethével és négy evezőssel. Hallom a zúgó vizet, a beláthatatlan tenger mormolását; a zúgás enyhül, és egyszerre egy öböl körvonalait látom.

A nap éppen kibújt az öblöt környező dombok mögül, amikor kísérőm megszólal:

– Látod a Halikarnaszt? Itt vagyunk az óhajtott Kósz szigetén. Végre megértem azt a napot, amikor Aszklépiosz vendége lehettem!

A szigetre lépünk, előttünk nagy terasz, felmegyünk, és látjuk a tengerpart különös tagozódását. De íme a széles és szabad lépcsőn betegek jönnek a terasz mögött lévő templomból. Itt aludtak, míg Aszklépioszhoz juthattak. Egy pap kísérte őket, aki amikor meglátott bennünket, meglepetve kérdezte, hogy mit akarunk. Goethe válaszolt:

– Szeretnék a koikus tudósokkal megismerkedni, és egy előadást végighallgatni.

– Egy előadást? Ez nincsen nálunk. Úgy látszik, idegenek, ti nem ismeritek a nagy Hippokratész intelmét? Aki a tömeg kedvéért nyilvánosan beszél, nem kezd el dicsőséges vállalkozást!

E válasz egészen magamhoz térített. Nemrégen olvastam Hippokratész egyik könyvének bevezetésében ugyanezeket a szavakat.

A pap ismételten megszólalt:

– Ha beavatottak vagytok, akkor menjetek most Hippokratész vejéhez, a kitűnő Polüboszhoz, ott megtalálhattok mindent, amit tudni akartok. Menjetek le a főutcára, ott bárki megmutathatja házát.

A főutcára mentünk, Polübosz házában egy rabszolga a könyvtárba vezetett, és egy tekercset adott át, hogy ezzel szórakozzunk, míg ura fogadhat bennünket. Elkezdtem hangosan olvasni. [303]

– Mert az agy is, mint a többi testrész, differenciálódik és fejlődik virágzásig. Az embernél kettős, a középen egy választófallal elválasztva, és ha beteg lesz, epilepsziát okoz. Az embereknek azonban tudniok kell, hogy tőle ered az öröm, a vidámság, nevetés, tréfa, búbánat, kedvetlenség, gond és sírás. Az aggyal veszünk észre, felfogunk, látunk, hallunk, megkülönbözteti a szépet, a rútat, a jót, a rosszat, a kellemeset és a kellemetlent. Benne képződnek a haragkitörések, delíriumok, rémképek, félelmek nappal és éjjel, álmok, illúziók és az öntudat összes egyensúlyzavarai, de amíg az agyvelőt nem nyugtalanítják, az ember öntudatnál marad.

Goethe szinte rekedten szólal meg:

– Ez csodás, én azt hittem, hogy kísérletezés Bacon előtt nem is létezett.

Én ismertem ezt a könyvet, és megmutattam a címet: Szent betegség.

A rabszolga csodálkozással hallja idegen beszédünket, és látva érdeklődésünket, egy másik tekercset ad át. Megnézem a címét: A szív. Olvasni kezdem:

„Ha a vizet rézokkerrel keverjük, és ha egy szomjas állatot vele megitatunk, és mialatt iszik, torkát elvágjuk…” Goethe megállít, de én tovább akarom olvasni, mert emlékszem, hogy Wirchov a kísérleti orvostudomány történetéről szóló munkájában ír erről, és megemlíti, hogy minő vitát produkált ez a rosszul megfigyelt kísérlet, de egyszerre csak megjelenik Polübosz nagy kísérettel, és üdvözöl bennünket:

– Jöjjetek a kertbe, a virágok virítanak, minden élet csírázik, hadd lássák a gyermekek, hogy a tyúkok tegnap óta mit végeztek.

Elvezetett bennünket egy védett helyhez, ahol három tyúkot láttunk ülni. Egyik segédje elvett minden tyúktól egy-egy tojást, hogy az operációs szobába vigye. Itt három ifjú ült, a segédi felnyitotta a tojást, hogy az embriót három különböző fejlődési stádiumban megmutassa.

Polübosz megszólal:

– Nézzétek, és hasonlítsátok össze a mellette levő csírázó növényekkel; a mi természetünk hasonló a földhöz; a tanult törvények hasonlók a magvakhoz; aki az ifjúságot tanítja, hasonló a magvetőhöz, aki a szántást is végzi; a hely, ahol tanulnak, hasonló a táplálkozáshoz, amelyet a növények kapnak a környező levegőtől. Mindezeket az idő megérleli.

– Ezt ismerem – súgom Goethének. – Ez citátum Hippokratész „A gyermek keletkezése” című könyvéből. A könyvnek különösen a címen levő megjegyzés ad különös érdekességet. Csodás [304] kísérlet a növény, állat és ember fejlődése analógiájának bizonyítására.

Ezután Polübosz a műtőszobába vezetett, ahol egyik segédje éppen két rabszolga segítségével egy kartörést kezelt. Előkészítettek kis deszkákat és kötelékeket. Körülnéztem a szobában, két asztalkát láttam, rajtuk terítő alatt instrumentárium, különféle fémtányérok, tálak. A falakon szekrényben kenőcstégelyek és gyógyszeres edények. Ezután Polübosz elvezetett a halpiacra, itt meglepett a halak sokasága. Polübosz mindegyiket nevén nevezte, és mindegyiknek diaetetikus és tápértékéről formális előadást tartott. Ezután Polübosz elbocsátott bennünket.

A látomány csodás hatással volt reánk. Különösen Goethére tett nagy hatást, hiszen ő nem ismerte Lamarck, Darwin, Spencer, Kolliker, Haeckel felfedezéseit. Látom, hogy beszélni szeretne róla, de egyszerre oly érzés fogott el, hogy szárnyaim vannak, és repülök óriási távolságot és időt magam mögött hagyva. Amint magamhoz tértem, meglátom a csodás ókori Athént, és máris a Lükeion kapui előtt állunk.

Belépünk az oszlopcsarnokon át, és rögtön szemünkbe tűnnek a fasorok árnyékában sétáló és hevesen gesztikuláló alakok. A peripatetikusoknál vagyunk, és egyik fasorban meglátom Arisztotelészt, amint tanítványával, Menonnal sétálgatva beszélgetnek. Óvatosan és észrevétlenül mögéjük kerülök, hogy halljam beszélgetésüket. Arisztotelész zoológiai iratai rendezéséről beszél: „Menon! Tudod, hogy azt akarom, hogy minden egyed a természetes helyére kerüljön, és úgy legyen tagozódva, mint egy organizmus. E tudomány kezdetén vagyunk. Elsősorban bevezetés legyen e munka az állatvilágba, amint ez jelenségeivel megfigyelhető, és írjuk le mindazt, amit elődeink már megfigyeltek és feljegyeztek. Ha ez az írás készen van, akkor leírjuk az állatok részeit, amiből mindenki láthatja, hogy minden szervnek külön feladata van. A végén pedig leírjuk a nemzés és fejlődés folyamatát. Természetes, hogy először a tüneményeket, azután az okokat és végre a keletkezést figyeljük meg. Így meglesz az egész munka; a javítások eszközlése után lediktálom a bevezetést.”

Társamhoz akarok szólani, de nem látom sehol. Talán kifáradt az új benyomásoktól, és valahol elszunnyadt. Keresésére indultam, és közben elgondolkoztam azon, hogy nemrégen olvastam, hogy Londonban kiállítottak egy újonnan felfedezett papiruszt, amely leírja, hogy Menonnak minő szerepe volt az arisztotelészi munkák megírásánál. Utamban egy csoportra bukkantam, és látom, hogy valaki nagyban magyaráz valamit. Közelebb lépve látom, hogy egy kaméleont boncolgatnak, és közben róla előadást tartanak. Mellettük a homokban egy krokodilust látok [305] felrajzolva, sőt a fal is tele van rajzokkal, és az egyes állatrészek az abc betűivel vannak megjelölve.

Kilépve a kertből egy óriási platánt látok, gyönyörű virágágyakat és a legkülönfélébb növényeket rendszeresen elültetve. Ez valószínűleg az erezoszi Theophrasztosz kertje, akinek csodás növénytani tudásáról még egyetemi diákkoromból emlékszem. Feltűnt; hogy egyes növények családok szerint, mások össze-vissza vannak elültetve. Megkérdeztem egy szolgát, hogy mit jelent ez. A szolga elmondta, hogy ezt Theophrasztosz rendelte így, mert Theophrasztosz szerint vannak füvek, moszatok, cserjék, fák. A fa a legtökéletesebb növény, éppen úgy, mint az ember a legtökéletesebb állat. A fa szövetekből áll.

Közbevágtam:

– Nem ezt kérdeztem én, hanem azt, hogy miért vannak itt liliomok, tengeri hagymák, ánis és kömény egy táblában?

– Theophrasztosz azt mondja, hogy ezek egy genoszhoz tartoznak.

Ez új volt. Íme a genosz szó, a modern fejlődéstörténet alapja egy ókori rabszolga ajakán! Mi Arisztotelészt és Theophrasztoszt tartottuk az első botanikusoknak, de minő tudások és tanítások előzhették meg őket, hogy ilyeneket tudtak. Szinte bizonyítékul szolgált az, amit láttam Hegel azon állításaival szemben, hogy a tudomány haladása úgy történik, hogy az egyes korok tapasztalatain épül fel fokozatosan, és viszont igaza volt Arisztotelésznek, hogy az egymásra következő korok nem biztosítják a szerzett tudások megőrzését, mert amit már tudtak az emberek, sokszor egészen elfelejtették. Bacon bölcselkedése valóságos dadogás Arisztotelész mellett, Locke naiv gondolkodó Platónhoz képest. Spinoza pedig dilettáns Aquinói Tamás szabatosságához és differenciáltságához viszonyítva.

Így történhetik meg, hogy sokszor jogosulatlanul marad meg valami nagy felfedezés egy ember nevéhez fűződve. Mi csak a legkimagaslóbbakat ismerjük, akiknek nevei mint mérföldkövek jelzik a tudomány haladását, így például az asztronómia adott elsősorban lökést a gondolat felszabadításának, és a nagy gondolatátalakulásról mi csak annyit tudunk, hogy Kopernikus, megdöntötte a geocentrikus felfogást, de hogy Ptolemaiosz, tehát a Kr. e. II. század óta mi történt, arról sejtelmünk sincsen; pedig Kopernikusznak elődei voltak, és talán soha sem jön rá a nevéhez kötött óriási felfedezésre, ha a trieri Nikolaus Cusanus már a XV. század elején nem hirdette volna, hogy a világnak nem lehet sem középpontja, sem vége, és ha a föld nem lehet a világ közepe, akkor nem is lehet abszolút nyugalomban. Cusanus tehát már akkor a határolt, rendezett mindenség helyébe tette a határtalan, végtelen, mozgó mindenséget. [306]

De más téren is ugyanez történt. Azt tanultuk, hogy a gondolat felszabadítása Bacon és Descartes nevéhez fűződik, pedig már előttük 300 évvel egy egyszerű szerzetes, Roger Bacon hirdette a kísérleti tudományok előjogát, és a lángész intuíciójával többet látott, mint hasonnevű utódja, Lord Bacon, ő volt a gondolat felszabadításának megálmodója. És William Occam, a nominalista franciskánus barát, aki halálos csapást mért a skolasztikára, amikor köztudottá tette, hogy a fogalmak csak mint fogalmak léteznek, és hogy a hittételeket nem lehet és nem szabad bizonyítani, és hogy minden tudás alapja a megfigyelés és tapasztalat.

Ki ismeri Occamot és Roger Bacont, pedig ők voltak a gondolatfelszabadítás előharcosai, elfeledték őket, és a hálátlan utókor mindent Descartes-nak és Lord Baconnak tulajdonít.

Talán elszunnyadtam, mert amikor körülnéztem, a nap már lehanyatlóban volt, és még mindig a Lükeionban voltam, de Goethe mellettem állt, és hallom, amint suttogva mondja:

– Csodás dolgokat láttam, mi megfigyelhetünk a természetben, mérhetünk, számíthatunk, ahogy akarunk, mértékünk és súlyunk mégis a miénk éppen úgy, mint az ember minden dolognak a mértéke.

– Nem mond újat – válaszoltam –, ezt Kr. e. már háromszáz évvel előbb megírta Protagorasz, csakhogy velősebben: „Minden dolognak mértéke az ember.”

– Nem akartam újat mondani, és tudom, hogy Aristotelész is hasonlót tanított, és hogy a lény tartalma a forma, de ez onnan származik, hogy ők elsősorban az embert tanulmányozták. Talán tudod, hogy a nagy Szókratész azt kérdi: „Mindent tudunk már az emberről, hogy mással is foglalkozhatunk?”

Csodás érzésem volt Goethét hallani, és ő mintha ezt érezte volna, tovább beszélt:

– Ne csodálkozzék, meglehetősen otthon vagyok a görögöknél. Nehéz, gondterhes napokban, ha lelkemnek gyönyörűséget akartam szerezni, a régi görögökhöz, és ha megnyugvást nem találtam, Spinozához menekültem.

– Spinozához? – kérdem. – Most már értem, hogy a protestáns Herdernek mért fájt, hogy annyit olvassa Spinozát.

– Igen, Spinozát sokszor hánytorgatták. De mit tudnak ők róla! A Tractatust eltiltották. Schmiedt Lőrinc fordította németre, ő maga is, mint Spinoza, egy üldözött, a Pentateuch lefordításával a felháborodás oly sikerét keltette, amelyet mi meg sem érthetünk, és miért? Mert Luther 200 éves fordítását háttérbe akarta szorítani. Sem Spinoza, sem Schmiedt nevét még kiejteni sem volt szabad, míg Lewin újból fel nem fedezte Spinozát. Az első Spinozakönyvet Herdertől kaptam a következő ajánlással: [307] „Spinoza sei Euch der heilige Christ!” Ez a legcsodálatosabb és legszerencsétlenebb ember megfogott már ifjúkoromban. Háromszor keresték halálra. Először saját népe közösítette ki rettenetes átokkal, és nem rajtuk múlott, hogy nem a máglyán vagy a kereszten végezte életét, másodszor, amikor a Politikai-teológiai traktátus jelent meg, amelyben éles elmével a Biblia isteni eredetét rendíti meg, már az egész világ ellene fordul, és amikor a nagyszellemű Jan de Witte-ot Hágában meggyilkolják, a meggyilkoltat dicsőíti, és a megvadult hágai népet tettéért elitéli, ezeknek dühe elől csak házigazdájának önfeláldozása menti meg. Nagy és bátor. Amikor ifjúságom legszenvedélyesebb viharaiban olvastam: „Aki az Istent valóban szereti, nem kívánhatja, hogy Isten őt viszontszeresse. Aki az Istent valóban megismerte, tudja, hogy Isten nem egyes személy más személyek mellett, hanem a világ egységes rendje.” Ekkor mély megnyugvást találtam. Én sohasem lettem panteista, pedig tudom, hogy ezt rám fogták, de a világ isteni egységének gondolata és ezen isteni természet iránt: szeretet érdektelen érzése kísért egész életemen át. Ezért fordultam hozzá, ha békét, megnyugvást kerestem, és úgy éreztem, hogy nem a tanítványa, hanem a reinkarnációja vagyok. De hagyjuk ezt, mutatok valami érdekeset.

Pár lépcsőn lefelé haladva egy homokkal behintett térre, a Palaestrinára értünk. Egy oldalsó szobából két, 16 év körüli gyönyörű ifjú lép ki, testük olajjal bekenve. Mögöttük két öregedő ember, valószínűleg tanítójuk.

A küzdelem megkezdődött. Az egyik közeledett a másikhoz meghajlott háttal, és egy pillanat alatt ellenfele már a földön feküdt, de mint a villám, felugrott, és két kézzel baloldalról elkapta ellenfelét, míg ez jobbra kilépve háta körül fogta meg ellenfelét. Így állottak pár pillanatig nyugodt egyensúlyban, úgy, amint az ókori plasztikusok jelképezték őket.

A küzdelem eldőlt, új meg új párok jelentkeztek.

Goethe megszólalt:

– Látod, mennyire igaza volt Arisztotelésznek, hogy a különféle szépségtípusok egyenrangúak. Nem gondolod, hogy kutató emberek, kik nap nap után így nézték az embereket, másként láttak, mint mi?

A peripatetikusok nagy csoportban közeledtek felénk, és éppen olyan érdeklődéssel nézték e mindennapi látványt, mint mi, kik ezt először láttuk. A küzdelemnek vége. Az elképzelhető legszebb plasztika vonul el előttünk, hogy részt vegyenek a közös szümpozionon.

– Repüljünk át 70 évet és a Földközi-tengert. Gyerünk Alexandriába! – szól társam. Gyönyörű kertben levő körkörös épület egyik termében tértem magamhoz. Mindenütt valami kelle[308]metlen, átható szag volt érezhető. Az első pillanatban azt hittem, hogy valami nagy úr fürdőszobájában vagyok, majd jobbam körülnézve aranyozott asztalokat látok, és velük szemben egy trónus.

A terem egyszerre megelevenedik, szolgák jönnek tálcán hozva frissen megélesített késeket és edényeket. A trón elé tömjénes medencét tesznek. Rövidesen feltűnik Herophülosz segédeivel és szolgáival, és megpillant bennünket.

– Idegenek, itt maradhattok, különös látványban lesz részetek. Ma Hippokratész egyik érdekes tekercse volna napirenden, de ez elmarad, és nem is lesz rendszeres előadás. Ma olyant fogtok látni, amit sohasem láttatok, és talán sohasem láthattok. A kincstáros megbetegedett, és eddig minden gyógyítási kísérlet hiábavaló volt, csak műtét segíthet. A nagy király, Ptolemaiosz Philadelphosz elrendelte, hogy kövessek el mindent, hogy kedves miniszterét az életnek megmenthessem; ezért megengedte, hogy élőkön végezhessek boncolásokat, és tanulmányozzam a szerveket, hogy a műtétet azután annál biztosabban és gyorsabban elvégezhessem. Ezt az alkalmat felhasználjuk, hogy Hippokratész adatait ellenőrizhessük. Ki tudja, mikor lesz erre ismét alkalom. A király rendelkezésemre adott annyi halálra ítélt tengeri rablót, amennyire csak szükségem lesz. Ezeken az élőkön fogom végezni kísérleteimet. Isteni látványban lesz részetek – szólt szarkasztikus mosollyal.

Egyszerre mindenki földre veti magát, a király jelent meg nemesi kíséretében. Alig helyezkedett el a trónon, már hozták a szolgák az első áldozatot. Mintha Arész elevenedett volna meg, csodás atléta, bizony, ha nem lett volna sokszoros bilincsbe verve, soknak élete forgott volna veszélyben. A szolgák tömege gyorsan végzett vele, pár pillanat alatt az asztalon feküdt. Az áldozatnak egy hang sem jött ajkára.

Megremegtünk e rettentő barbarizmus láttára. Eszembe jutottak a nagy mártírok, akik szinte hallgatva mentek a halálba. Amikor Celsus és Tertullianban olvastam az alexandriai viviszekcíóról, nem hittem, és íme most itt a valóság.

Valamit inni adnak a leláncolt óriásnak, tehát Celsusnak itt is igaza volt, hogy az áldozatokat előbb máklével vagy hasissal elkábították.

A király intésére Herophülosz egy pillanat alatt a linea alba mentén felmetszi a hasát. Arész a fogait vicsorgatja, és nagyokat nyög, tehát az altató hatása nem teljes. Herophülosz széttáratja a hasfalakat, hogy jobban lásson, vizsgál és magyaráz: mutatja, hogy a hílusedények mint telnek meg, éppen úgy, mint az állatoknál. Még két harántmetszést tesz, és a belek kiömlenek az asztalra. Büszkén mutatja a gyomorvégi belet, a duodenumot, amelyet ő fedezett fel. Az artériák pulzálása világosan volt látható, [309] és mutatja, hogy a rekeszizomra fektetett kezének remegőse mint adja vissza az artériák lökéseit.

Magyarázza, hogy a vérkeringés központja a máj, és ami a rekeszizmon túl pulzál, azt az élet lelke, a pneuma mozgatja. Ezután bekötözik Arész szemét, és elkezdi a belső részeket nyomogatni, hogy az érzésbeli különbségeket Arész jajgatásából megállapítsa. Megmutatja az egyes szervek színezési és keménységi különbözetét is. Alaposan szemügyre veszi azt a helyet, amelyen a műtétet akarja véghez vinni. Egyszerre egy biztos vágással keresztülvágja a rekeszizmot, hogy a halálos döfést megadja, Arész még egyszer görcsszerűen megfeszül, a bilincs megpattan, és Arész kiszenvedett.

Herophülosz nagyot lélegzett. Ki volt-e fáradva, vagy lelkiismerete szólalt meg? Nem tudom.

A szolgák már hozzák a második halálraítéltet. Társam karomba kapaszkodva suttogja:

– Ezt nem bírom tovább!

Átkaroltam, mert féltem, hogy összeesik. Kifelé vezettem, és elmentünk a királyi kertekbe, ahol az akkor ismert világ minden növényét és állatát látni lehetett. Kissé magunkhoz térve felmentünk a Szerapeionba, a könyvtárba, ahol az antik tudás nagyságát ezer és ezer tekercs hirdette.

Nem tudom, hogy meddig pihentünk itt, de amikor körülnéztem, úgy tűnt föl, hogy az egész napot átaludtuk. Goethe még mindig egy nyugágyon pihen, és elkezd beszélni:

– Csodálatos Egyiptom, az emberi kultúra legősibb helye. Tudod-e, hogy már ötezer évvel Kr. e. írásai voltak, és a papiruszok már 4000 körül a királyi könyvesház igazgatójáról beszélnek. Minő bölcseletről tesznek tanúságot a „per em heru” tanításai a jövendő boldogságról, a Pta király erkölcsi intelmei, és Ani bölcs mondásai, aki óvja az embereket a haláltól való félelemtől. Különös, hogy a régi emlékek majdnem mindegyike a halállal foglalkozik, és Szokratészt valószínűleg a régi egyiptomiak befolyásolták, amikor azt mondja, hogy a filozófia a halállal való foglalkozás tudománya.

– Igen – válaszoltam én – de még különösebb, hogy az egyiptomiaknak nem volt látható és kimutatható befolyása a görög bölcsészet fejlődésére, és csak a XIX. században nyilvánul meg Schopenhauernél, aki talán éppen az egyiptomi hatás alatt írja, hogy a filozófia sugalmazója a halál.

– Sajnos nem ismerem, de igaza van, mert az élet nem ad másra jogot, mint pesszimizmusra, és talán a régi egyiptomiaknak volt igazuk, amikor nem az eudaimoniával, hanem a túlvilági boldogsággal foglalkoztak gondolataikban. Az egész Kelet különben is csodálatos. Az első görög bölcsek idejében Kínában már [310] Lao-ce fennen hirdeti Tao fenségét és mindenhatóságát. Az ember a földtől, a föld az égtől, az ég Taótól és Tao önmagától származik. Tao az örök, el nem múló, a tökéletes szellemi, a teremtő erő, az Eszme, az Ige. Nem veszed észre, hogy ez mennyire hasonlít János evangéliumának kezdetéhez?

– És a buddhizmus? Nemcsak, hogy el nem nyomta az ébredő bölcsészet csíráit, hanem bizonyos fokig még a teremtő Istent is eliminálta. Olyan önálló filozófiai rendszert adott, mint akár a késői görögök vagy az újkori német szubjektív idealisták.

– Hát nem csodálatos a Nirvána gondolata? A tökéletes belső béke állapota, amelyben minden életakarat, minden az élvezetre és a létre való törekvés és ezzel minden szenvedély, minden vágy, minden fájdalom kialudt. Ez az igazi megváltás.

– Nem csodálatosak a benne rejlő ontológiai gondolatok?

– Semmiből sohasem keletkezhetik valami. Nem létezik teremtő Isten, a személyes Isten, akinek kegyelmétől függne a világ. Minden önmagától és önmagából belső természete szerint keletkezik és fejlődik. A személyes Istent csak az emberi tudatlanság és gyávaság találta föl.

– Nem csodálatos ez? A Kelet több ezer évvel megelőzött bennünket, és ezalatt az emberek százezrei mentek a halálba hasonló gondolatok miatt.

Némán álltam előtte, majd amikor láttam, hogy nem szól többet, szinte félve jegyeztem meg:

– Különös csak az, hogy Sziddhártha királyfi a világ kezdetéről s végéről nem tett említést.

– Semmit – válaszolja hirtelen Goethe –, mert ennek tudása az emberi észt felülmúlja. Lehetetlennek tartja ennek megfejtését, mert a véges forma, mint a gondolat és beszéd a végtelent, időbeli meghatározás az idő ellentétét, az örökkévalóságot kifejezni nem képes.

– Teljesen megértem – feleltem –, más vallások megkísérelték ezt, de ez csak hiú okoskodásokra, fantasztikus vitákra, félreértésekre, háborúkra, öldöklésekre vezetett; tehát igazság és béke helyett veszedelem és szenvedés lett a következménye.

– Úgy van, azért utasított vissza Buddha minden erre vonatkozó kérdést, és ezért tiltotta meg, hogy ezzel foglalkozzanak.

– Így bizonyos tekintetben Buddha a vallástalanságot hirdette, és ezt emelte vallássá, és az egyéni lét semmiségével szemben az emberiség javát hangoztatta; hiszen a Védák tekintélyét is tagadta, az isteneket, akiket az ember magának teremtett, elvetette, amikor azt mondja, hogy a mindenség egyetlen intézője a sors és okok és okozatok láncolata – válaszoltam.

– Nem így van – mondja Goethe –, Buddha tanítja a legfőbb jót személyes isten nélkül, az örök boldogságot térbeli meny[311]nyország nélkül, a megváltást imák, áldozatok nélkül, vezeklések, szertartások és pap és isteni kegyelem nélkül, de igenis saját, egyéni akaratunk megtagadásában. Ez pedig vallás és erkölcs.

Valami hajtott, hogy én is beszéljek:

– Comte álmodott egy ésszerű, pozitív vallásról, kár volt neki annyit fáradoznia, megtalálhatta volna Buddha tanításában, a Dammapadamban.

Goethe válaszolt:

– Igaz, és mégis különös, hogy ez a tanítás minő keveset befolyásolta az európai népek gondolkodását. Úgy látszik, ellenkezik az európai és északi népek aktivitásával. Más keleti vallások is tartalmaznak oly filozófiai elemeket, amelyek legalábbis egyenértékűek a mi erkölcsi felfogásunkkal, és mégsem gyakoroltak befolyást. Nem érdekes az, hogy a perzsáknak a Homállyal folyton küzdelemben álló Fény, a Világosság volt az istenük. Az előrelátó Ész az előre nem látó Anyaggal szemben, a Jó a Rosszal, a Hazugsággal szemben, Ormuzd áll szemben Ahrimannal. Nem veszi észre, hogy mennyire hasonlít a XVII. századbeli szabadkőművességhez? A Fénynek, a Világosságnak, a Melegnek, a Tűznek, a Napnak szerepe nem minden természeti alapot nélkülöző felfogás. Hiszen a nap gyermeke minden élet, a nap energiájának munkája minden szerves élet.

– Nem különös az a tény – kérdeztem –, hogy az összes nagy vallásokat a Kelet adta, és a Nyugat csak átdolgozta azokat, de egyetlen nyugati nép sem volt képes a Kelet érzékelhető gondolatvilágával a sajátját szembeállítani?

– Különös, de érthető – válaszolta Goethe. – A nyugatinak megvan a maga tiszta és zárt ideológiája, de nincsen meg bennük a nagy tanok elementáris ereje.

– Lao-ce az ősök tiszteletét, a sintoizmus a tekintély isteni eredetét, Mózes az abszolút igazságot, Jézus az abszolút szeretetet, Mohamed a földöntúli jutalmat, Buddha a lemondást, a lelki békét, a Nirvánát hirdette. Mind e tanok mély misztériumukkal képesek voltak a tömegek lelkét megfogni és fogva tartani, hirdetve a boldogságot, és képesek voltak a tömegeket önfeláldozásra, nagy tettekre lelkesíteni ezredeken át.

Európa nagy tudásával és erkölcsi fölényével csak oly tanokat tudott világra hozni és terjeszteni, amelyek a hatalom nyomására és üldözésére elpusztultak, vagy lassankint elsorvadtak. Hol vannak a waldensek, az albigensek, illuminátusok, rosenkreuzlerek? Nincsenek.

– Ezek nincsenek – válaszoltam –, de az utóbbi két évszázadban mégis történt valami. Európából két erő tudta eddig a világot megmozdítani. Az egyik a szocializmus, a másik a szabadkőművesség. Egyik sem vallás, és mégis közel áll a valláshoz. [312] Az első nagy tömegeket mozgatott meg a gazdasági harc jelszavával hirdetve a földön elérhető boldogságot, az utóbbi nem is akart a tömegek közé vegyülni, megelégedett azzal, hogy eszméit az intellektusok helyett átvette, de az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavával mégis tömegeket mozgatott meg, és minden nép szabadságtörekvéseinek élén a szabadkőművesek küzdöttek!

Goethe nyugodtan hallgatta áradozásaimat, és csak annyit mondott:

– Én azt hiszem, a hiba ott van, hogy Európa népeinek megvan a bensőséges hite, de még sem találja meg az Istent.

– Megvan az egység funkciója, megvan a szimbólum funkciója, nem hiányzik az építés ereje sem, de mindenütt ott ólálkodik a kétely.

– Ami hiányzik, az a valódi élet ismeretének veleszületett Biztossága.

– És ez megvan a Keleten.

– A Kelet hirdeti az élet igaz útját, és aki ezen az úton jár, az Isten útján jár. Megismerni, megtanulni az utat, amelyen járva az ember az igazat cselekszi. Ezt hirdeti a szabadkőművesség is, de ezt tudatosan cselekszi, míg a Kelet tudat alatt keresi, és megtalálta és megtalálja újból és újra.

– Az emberi boldogsághoz csak egy út vezet, és ez a vallásosság, nem a vallás, hanem a vallásosság, a vallásosság, mely az embernek örökkön megújuló, örökkön újjáalakult és újonnan megnyilvánult csodálkozó és imádó érzése és korlátlan vágya a lét ősokával, Istennel élő közösséget alkotni.

– Ez megvan a Keleten, míg Európában csak egy bizonyos kor vallásosságának megkövült, megmerevedett szabályai és törvényei vannak, amelyek ugyan vallást alkotnak, de nem vallásosságot.

– Ezért hiszem én, hogy az emberiség megújulása csak akkor történik meg, ha Európa eszméi a Kelet mély vallásosságával találkoznak, és együtt rohamozzák meg a mai állam és társadalom korhadt alapjait.

– De nagyon messze mentünk Egyiptomtól.

– Csak még egy kérdést – szóltam közbe –, amikor találkoztunk, hallottam, hogy Soret-től azt kérdezte, hogy mi van Cuvier és Saint Hilaire vitájával?

– Igen, nagyon érdekelt a dolog, mert úgy éreztem, hogy Saint Hilaire-nak van igaza. A fejlődésnek a fajok átalakulása útján kellett történnie. Azóta a tudomány bizonyára e kérdést megfejtette.

– Örömmel hallom, hogy a geocentrikus felfogás megdöntése után végre megdőlt az antropocentrikus felfogás is.

– Régen döngették ezt, de észrevétlen maradt. Empedoklész, [313] aki kétségbeesésében az Etnába ugrott, mert hazája száműzte, megértette a filogéné törvényét, amikor azt mondja: „A célszerűség azért van túlsúlyban, mert lényegében van, hogy önmagát fenntartsa, míg a célszerűtlen elpusztul.” Amikor én Muphobiologiámban fel mertem vetni az élő szervezetek egységét, és erre bizonyságot is szolgáltattam, a tudósok majdnem széttéptek. Pedig életem legnagyobb boldogsága volt ez, mert igazolva láttam legbensőbb világnézetemet, a Giordano Bruno és Spinoza nyomán fejlődött bennem, hogy az Istenség és Természet teljes egység, amelynek egyes nyilvánulásai is mind visszamutatnak ös-egyforrásukra.

„Und es ist das ewig Eine
Das sich vielfach offenbart”

– E sorokért pár száz évvel előbb a máglya lett volna osztályrészem.

– Ezért érdekelt ennyire St. Hilaire és Cuvier vitája, mert St. Hilairben elgondolásaim apostolát láttam.

Meghatva válaszoltam:

– Darwin őskeletű munkája bevezetésében megemlíti, hogy Goethe adta a legerősebb impulzust felismeréséhez.

Goethe elgondolkozva kiment az erkélyre, és gyönyörködött Alexandria látképében, majd felém fordulva megszólalt:

– Engem sokan félreértettek, a francia forradalom nagyon is érdekelt engem, de tartózkodnom kellett minden nyilatkozatomban, tettemben, hiszen leláncolt ember, miniszter voltam. Tudom, hogy ma sem értik meg álláspontomat Fichtével szemben, akinek mindent leigázó szabadságszeretetét és igazságérzetét nagyra becsültem, de nem tehettem másként. Nagyon is értem a szabadság mindent adó erejét. Nézzen körül, a görög szabadság megsemmisülése után a tudomány és költészet is hanyatlásnak indult. Még utána fel-felpislogott a sztoikusoknál és Epikurosznál, de már nem a régi görög területen, hanem ott, ahol a görögség idegen elemekkel érintkezett, így lett Alexandria a görög tudományosság központja. Itt vagyunk most, de nem az a csodálatos, amit látunk, hanem a módszer, amely itt érvényesült. Euklidészt még ma is tanítják, Polübiosz már az okokat kereste a történelemben. Arkhimédész olyant alkotott, ami Galileiig változatlan maradt. A modern tudományok legfőbb pillére, a kísérletezés itt érvényesül először. Láttad Herophüloszt, de itt van még a nála talán értékesebb Eraszisztratosz, Hipparkhosz már ismerte Kopernikusz alapgondolatát, és hogy a föld golyó alakú, sőt a föld nagyságáról is fogalmaik voltak. Sömmering a XVIII. században az agy anatómiáját úgy találta, mint ahogy pergamosi Galenus elhagyta; Bell előtt egy évezreddel már idegbénulásokat gyógyítottak, és a hangtan és fénytan alapjai is itt fejlődtek ki. [314]

– A csodálatos az, hogy ezek az emberek mind Platón iskolájához tartoztak, és amikor a neoplatonizmus elfajulásai kezdődtek, és a nagy vallási fordulás zavaros forrongásai belejátszódtak, itt, Alexandriában volt a forrongás központja. Itt találkoztak a pithagoraszi, arisztotelészi és platóni eszmék a régi materialisták tanításaival, a judaizmussal és a kereszténységgel. Itt éled fel Démokritosz, Lucretius és Epikuréosz tanítása az új vallás miszticizmusával keverve, és itt mennek rohamozva az új vallás hívei a régi egzakt tudományok ellen, mert ellenkeznek az új tanokkal.

– Repüljünk át még pár száz évet, és elérünk a forrongás központjába, felkeressük a nagy Theon még nagyobb, csodálatos leányát, Hüpatheiát, akiről regényeket, drámákat írtak, és aki tanításában legjobban tudta összeegyeztetni Platón és Arisztotelész tanításait a kereszténységgel.

Pár pillanat múlva már gyönyörű teremben láttam magam. Gyönyörű és még szépségének teljében lévő nő fogadja vendégeit. De alig hogy a terembe lépünk, az utcáról rettentő zajongás hangjai hallatszanak, a zsivajos hangokat mind közelebbről halljuk; már döngetik az ajtókat, feltörik, és marcona, félőrült alakok, nők és férfiak vegyesen megragadják a törékeny Hüpatheiát, és hajánál fogva hurcolják az utcára. A vendégek megkísérlik az ellenállást, a rettentő túlerő letiporja őket, és aki nem tud kimenekülni, azt könyörtelenül legyilkolják. A házat felgyújtják, és a bútorokat őrjöngő nevetéssel a tűzbe dobálják.

Egy őrjöngő tudós előttünk szalad kiabálva:

– Vége a tudománynak, vége a filozófiának, ismét beolvad a babonába és a papi tudományba.

Mi utánatörtetünk, és egy hátsó ajtón a szabadba jutunk, és látjuk, amint előttünk hurcolják Hüpatheia véres tetemét. Amint menekülünk, már látjuk az égő könyvtári épületet és múzeumot. Mindenütt jajgatás és pusztulás van a tömeg nyomában.

Végre a kikötőhöz érünk, egy csolnakba ugrunk. Ezzel erőm kimerült, összeestem.

Egyszerre újra hallom az evezőcsapások monoton hangját, és társam fülembe súgja:

Ha még egyszer eljutsz Egyiptomba, menj a szaizi romokhoz, menj be az egyiptomi Athéné, Néth templomába, és ott az oltáron találni fogsz egy lefátyolozott faragott képet, Néth istenasszony képét, amelynek talapzatára a kővetkező mondás van írva:

„Én vagyok, aki vagyok. Minden, ami van, ami volt, és ami lesz. Fátyolomat még nem lebbentette fel halandó.”

Teljesen elkábultam, de még mindig hallom az evezőcsapásokat. Egyszerre eltompulnak, és átalakulnak rövidebb hangokká, [315] mintha eső csepegését hallanám, feltekintek, szobámban vagyok, és tényleg az ablakokat záporeső cseppjei verdesik, a sarokban a vízvezeték cseppjei monoton hangon ütik a medence falait, és a hangok mintha szavakká sűrűsödnének, és mintha látnám ködösen Goethét, aki búcsút int felém, és mintha látnám, amikor mondja: „História magistra vitae.”

Fel akarok kelni, de mintha minden tagom ólomból volna, alig tudok megmozdulni; a sarok ismét eleven lesz, és süvöltő hangot hallok. LeSage sánta ördöge vigyorog felém, és rikácsolva kiáltja: „Ne menj Néth istenasszonyhoz, én fellebbentettem a fátyolt. Csak pár szót találsz ott: »Az emberiség hajtóereje a romlottság és gyávaság, és egyetlen vágya a hatalom és erőszak«.”

Riadtan hallom e szavakat. Mély kétségbeesés fog el. Szent vértanúk! Zwingli, Münzer Tamás, Giordano Bruno, Fra Orleino, hiába éltetek.

Le sage ördögének süvítő hangját dörgő hang váltja fel:

– De azért nem szabad csüggedni!

A természet örök törvénye a fejlődés. Ez ellen nincsen fellebbezés. Nem a léha, gyáva tömeg viszi előre az emberiséget, hanem a kiváló egyének.

Bár minden harminc évben visszagördül Sziszüphosz sziklája az eszményekért küzdő szerencsétlenek kezéből, és a reakció eszméi jutnak ismét diadalra, és diadalukat biztosítja a tömegek tudatlansága, előítélete és az újabb változásoktól való lelki félelme, és az intelligencia romlottsága és gyávasága. A diadalt a gyűlölet és kapzsiság úgy használja ki, hogy csukott szemmel és nyitott kezekkel kap a zsákmány után, szövetségükbe szegődik egyesek üres és haszonleső nagyravágyása, mert a legolcsóbb utat mutatják a siker felé.

Csak egy erő győzheti le őket, a fejlődés titokzatos törvényének ereje, amely megnyilatkozik az elvek embereiben, akiket az elv mozgatóereje munkára képesít, és a haladás útját az energia, a tiszta meggyőződést a bátorság, az ész és az értelem mutatják.

E győzelem nélkül csak vegetálunk a legközelebbi háborúig, de ez el fog nyelni minden kultúrát, vagy pedig a felébredt nép pokolba kerget minden kormányt, parlamentet, és megpróbálja a szindikalizmussal, bolsevizmussal, anarchiával, hogy a vér és a romok között felszabaduljon az út a megváltás felé, mert nem bízhatja magát a tehetetlenekre, a hazug szemforgatókra, akik csak pusztulást tudnak előidézni.

Lesznek még nagy, emberfeletti emberek, akik félelem nélkül hirdetik az emberiség felszabadulásához közelebb vivő, nagy eszmét.

Amíg csak ezekben él, álom, egy utópia, de mihelyt a népek ezrei és tízezrei megértik, és átveszik a gondolatot, már prog[316]ram lesz, és ha milliók és milliók köztudatába megy át, itt a megvalósulás.

Az emberiség békéje ma álom, mint elérhetetlen utópia él egyesek lelki világában, de már érezhető, hogy lesz ezrek és tízezrek lelkében programmá, és a gondolat érik, mind nagyobb hullámokat vet a követelés, hogy takarítsák el végre egyszer a romokat, bontsák le a gátakat, és a hang végre oly hangossá lesz, hogy végre a gúzsba vert és megsanyargatott lomha, gyáva emberiség milliói megértik, és felébredve tűzön-vízen keresztül haladnak az emberiség örök vágya, az örök béke felé.

–Élni annyit jelent, mint hinni – suttogja felém egy mosolygó, átszellemült arc. Gandhit ismerem fel, és a szoba megtelik élő alakokkal. Látom Tagore, Romain Rollandot és a háttérben újból megjelenik Goethe.

Romain Rolland szólal meg:

– Igen, a jelszó hinni, de úgy látszik, mindig fel kell magát áldoznia egy népnek, hogy a világ megújulhasson. Kétezer év előtt a zsidók lettek Messiásuk áldozatai, akit évszázadokon át hordottak magukban, és akit nem ismertek fel, amikor kivirágzott a véres kereszten.

– Most a hinduk mentek az áldozatra.

– A világon végigsöpör az erőszak szele. Nem volt váratlan a vihar, amely elperzselte a civilizáció eddigi termését. A brutális nemzeti gőgnek századai, amelyet még magasabbra csigázott a forradalmak bálványimádó ideológiája, és terjesztett a demokráciának nevezett demagógia vak komédiázása, társulva az embertelen indusztrializmussal és plutokráciával, megfullasztották az emberi lelket.

– Mindegyik nép fojtogatja a másikat ugyanazoknak az elveknek a nevében, amelyek ugyanazokat az érdekeket és Káin-ösztönöket leplezik, amelyek ellen eddig ők tiltakoztak.

– Mindenki magának követeli, és másoktól megtagadja az erőszak jogát, amely az ő szemében maga a Jog. Még nemrég az Erő előtte járt a Jognak. Ma az Erő a Jog. Felfalta már.

– Ebben az összeomló világban nincsen menedékhely, nincsen remény.

– Ily körülmények mellett – mondja Gandhi – élni annyi, mint hinni, és azt üzenni, hogy cselekedni kell, áldozzák fel magunkat.

– Miért? Kinek?

Gandhi válaszát várom, de Tagore szólal meg:

– Igen! Élni annyit jelent, mint hinni, de azt is jelent, mint vágyódni a felszabadulás után; és az igazi szabadság a beleegyezés a szenvedésbe. A Nyugat hisz a materiális erőben, ezért hiába kiáltozza a béke és a lefegyverzés jelszavait, vadsága [317] mindig erősebben fog mozogni. Azt a tényt, hogy az erkölcsi erő nagyobb hatalom a brutális erőnél, be fogja bizonyítani a fegyvertelen India nemzete. A mi harcunk szellemi harc.

– Harc az emberért. Ki kell szabadítanunk az embert a maga köré szőtt hálóból, a nemzeti önzés szervezeteiből.

Újból Gandhi szólal meg:

– A világ békéje még messze van. Nincsenek illúzióink. Bőségesen láttuk egy fél század folyamán az emberi faj hazugságait, gyávaságait és kegyetlenségeit. De ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy szeressünk, mert még a leghitványabban is van egy nescio, quid Dei.

– Jól tudjuk, hogy minő materiális kényszerűségek nehezednek a XX. század Európájára, mennyire körülzárja a gazdasági feltételek nyomasztó determinizmusa, és milyen kemény héjat alkotnak a korunkbeli lelkek körül a szenvedélyek évszázadai és a megkövült tévedések, amelyeken nem tud áthidalni a Világosság.

– De ismerjük a szellem csodáit is. Láttuk, hogy a csodák villámai áthatolnak a miénknél sötétebb égen is. Az erőszak reálpolitikusai akár forradalmiak, akár reakciósak, kigúnyolják ezt a hitet, így árulják el, hogy mennyire nem ismerik a mélységes realitásokat. Csak gúnyoljanak! Bennem megvan e hit! Gúnyolnak, üldöznek bennünket otthon és Európában. Számunk maroknyi, de ha egyedül maradnék is a hitemmel? Hát aztán?

– A hitnek jellemző sajátsága, hogy éppenséggel nem törődik a világ ellenséges voltával, látja ezt, és ennek ellenére is hisz, annál jobb.

– Mert a Hit Harc! A mi hitünk és nem erőszakunk a legkeményebb harc. A béke útja nem a gyöngék útja.

– Akik nem hisznek, és akik félnek, oszoljanak széjjel! A béke útja az áldozatok útja, az önfeláldozás.

– Igen! – kiáltja Goethe. – Látom és érzem. Új heroizmus támadt a földön, amelynek tanítómestere a szenvedés, a szellemnek egy új háborúja.

Romain Rolland kitárt karokkal megy Gandhi felé.

– Ó, ti csodálatos megújítói a világnak! Igazatok van! A lángész saját erejéből is nagy, akár összhangban van a környezetével, akár nem, de a cselekvő lángész csak az, aki megérti faja ösztöneit, kora szükségletét, és megfelel a világ várakozásának.

– Előnyben vagytok a többi világ felett. Szinte látom, amikor a nagy angol nemzet, amely a realitások és a szabadság emlőin nevelkedett, és lett naggyá, megért benneteket, és kezét nyújtva együtt haladtok a remények megvalósulása felé; de a többi agyonsanyargatott nép leigázva, romlott, tudatlan és rövidlátó uralom alatt hol találja meg a szabadság útját? [318]

Gandhi válaszol:

– A Kelet nagy vallásos jelenéseinek van egy bizonyos ritmusa, és ez halad Nyugat felé, míg tökéletesen testté nem válik az Élet elvének alakjában, amely titeket is elér, és elvezeti az emberiséget az Új Haladás felé, a szabadulás, az örök béke felé.

–Igazatok van! – kiáltja Romain Rolland.

– A cselekvő lángész az, aki megérti kora ösztöneit és szükségleteit, de az agyonsanyargatott nép leigázva, romlott, tudatlan és rövidlátó uralom alatt, hol találja meg a szabadság útját?

Gandhi válaszol nyugodtan:

– A Kelet nagy vallásos jelenéseinek van egy bizonyos ritmusa, és ez halad Nyugat felé, míg tökéletesen testté nem válik az Élet elvének alakjában, amely titeket is elér, és elvezeti az emberséget az Új Haladás felé, a szabadulás, az örök béke felé.

A csepegő vízvezeték még mindig egyhangúan zúg a fülemben; felnyitom szemeimet, szobám üres, alkonyodik, agyam kábult, és benne kergetőznek a gondolatok.