Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

A magyart nemcsak a nyelve, szokása, viselete jellemzi, hanem a házépítési modora is.

Ki ne hallott volna már a bogárhátú kis házakról? A zsalugáteros, piciny ablakokról? A gémeskutakról? A gólyafészkes kürtőről? Ha másutt nem, az íróknál, költőknél. Írásokban, versekben százszor is előfordulnak ezek és hasonló kifejezések, költői képek, leírások.

Arról most ne essék szó, esetleg zokszó, hogy azok a bogárhátú kis házak, bizony, elég egészségtelenek. Az alacsony falú, földes padlatú szobái bizony a tüdővész bacilusainak a tenyésztőhelyei. Hogy azok a zöld zsalus kis ablakok, bizony, nemigen engednek sok helyet a levegő ki-be áramlásának. Az elhasznált, rossz levegő kicserélődésének. Pláne, ha még dús levelű, gömbvirágú muskátlival, csengettyűs szirmú fuksziával is tele vannak rakva. A banyakemence meg a velejáró kormos kürtőkémény is nagyon regényes építkezési jellegzetességei a magyarságnak, de egyáltalán nem ajánlottak orvosi, egészségügyi szempontból.

Arról azonban, amiről e szerény cikk címe beszél, már kevesebben tudnak. Erről ritkán írnak az írók, még ritkábban verselnek a verselők.

Felkelőnapos oromfalak?

Azt, hogy „felkelő nap”, mindnyájan értjük. De mi az az oromfal? Hol, a ház melyik részén van?

Hát kérem szeretettel, az oromfal az egyszerű paraszti házak azon háromszögű része, amely az utcai, kétablakos falrész fölött emelkedik, s a két egymásra szögben fekvő tetővég által határolódik. [268]

A háromszög felső szögelletén, mint a szőrforgó a huszárcsákón, van elhelyezve rendszerint egy apró, fából kifűrészelt kereszt.

A háromszög közepe táján, ott-ott, ahol a nap már delelőre jutott, egy kerek lyukból száraz, pirosló kukoricacsövek lógnak kifelé. Nem ritkán az itt vágott nyíláson át járnak a galambok ki s be. Ez a kerek nyílás a nap, s tőle szertefutó vonalak a sugarai.

No, mert ezen oromfal nem mindig a felkelő napot ábrázolja díszítésképp, hanem néha a magas égen álló delelő napot. Körötte s belőle eredően, szerteszét szaladóan a napsugarakkal.

Ez tehát a delelő nap rajza magyar parasztikus házakon. Vannak azonban épületek, amelyeken a felkelő nap ábrázolódik megint csak ily goromba ácsmunkások keze nyomán. S ahol ezeket a rajzolatokat egyéb három- és négyszögletes figurákkal keverik, s teszik változatosabbakká, érdekesebbekké.

Akadnak házak, amelyeknek oromfala nyolc-tíz mezőre van felosztva, s amely mezőkben szabályosan elosztva ismétlődnek esetleg ugyanazon bordázatok, lécezetek, rajzok, minták. Szép mértani formákban.

Egy nagyon szép példáját találtam e háznak Kanizsán. Váradi tálasmesteré a házikó. Épült az 1870-es években. Nemcsak az oromfal szép kidolgozása, változatos alakzatai teszik azt fölötte magyarossá, hanem még bejáró kiskapuja is, amelyen e rajzolatok ismétlődnek. Sőt, amit sehol másutt nem tapasztaltam, kéménye se mindennapi, mert négyoldalt a füsteresztő nyílása kör alakú, teteje pedig fedett.

Nem ez az egyetlen ily kémény Kanizsán. Más házakon is nyolc-tíz ily kéményt számláltam már össze.

Hogy a ház elől az utcán az akácfa nem hiányozhatik, csak természetes. Honnan szerezné meg különben tavasz évadján, akácvirág nyílása idején az apróság az oly kedvelt s oly édes bagrenát?

Delelő napos, felkelőnapos oromfal, kiskapu, kerek nyílásos kémények!

Mi ez mind, ha nem magyar építkezési jellegzetesség? Amelyet más nemzetek, népek épületein sehol sem találunk.

De honnan erednek, s mit jelentenek ezen első pillantásra szembetűnő érdekességei a Tisza-menti magyarság lakdíszítési modorának?

Én már tudtam, sokat olvastam, hallottam erről, de azt szerettem volna mindenekelőtt megállapítani, vajon az ezeket a házakat ötven-, hatvan-, száz év előtt felépített ácsmesterek vagy ezek utódai tudják-e?

Megkérdeztem hát a legöregebb ácsokat Kanizsán, a közel 80 éves Nagy Pistát, a 70 éves Pató Ferenc bácsit, tudták-e, amikor ezeket a szerteágazó sugarakat odaszerkesztették a kerek vagy háromszög alakú napkorong köré, mit csináltak. S amit csináltak, mért csinálták?

Hát bizony nem tudták. Fogalmuk se volt róla, hogy az a kerek nyílás a nap akar lenni, a többi pedig napsugár. Ők csak csinálták, mert az elődeik, a mestereik is azt barkácsolták már [269] évszázadok óta; mert ez volt a divat, mert így kívánták az építtetők, s mert ők így tanulták. Dísz, ciráda, módi. Ma már más a módi. Ilyet ma már senki se rendel. Hanem vagy téglával falazzák el az orom szögletét, vagy minden díszítés nélkül, egymás mellé szegezett széledeszkával, mivel zárják el a padlás ezen végét a külvilágtól.

Hát biz én így mit sem tudtam meg az én jó öreg, már nyugalomba vonult barkácsoló mestereimtől. Csudálkozva hallották ők tőlem, hogy hisz ez a kerek a nap, minden meleg és minden élet forrása, a szertefutó vonalak pedig az ő sugarai.

Azt már nem is mertem nekik elárulni, hogy ezt a régi módit őseink még az Urál nyugati lejtőiről hozták magukkal, ahol talán évezredekkel ezelőtt a nap volt az egyetlen vagy a legfőbb istenük. Mint sok pogány népnek még manapság is.

Valóságos csuda az maga, hogy ez az ősi hitvallás évezredek múltával mint csökevényben, öntudatlanul ezekben az oromfelrészi rajzolatokban nyilvánul meg. Sajnos, már nem sokáig. Mert az öreg viskók egymás után csákány alá kerülnek, tűzvész emészti el őket, megszűnnek, eltűnnek e világról, s újak, hasonló módisak már nem épülnek.

Van ugyan a néprajzi tudósok között egy áramlat, amely a napsugaras faburkolatot a kereszténység elterjedésével hozza összefüggésbe. S azt állítja, hogy az nem egyéb, mint utánzata a Bibliából jól ismert Isten szemének. S azt akarja jelképezni a lakház legfőbb részén, hogy Isten szeme mindent lát. A sugarak, a szertemutató vonalak azokat az irányokat jelzik, amerre az Isten szeme mindenfelé elhatol. Hogy előtte nincs titok.

Ha azonban szemügyre vesszük azokat a kerek vagy háromszögletes falrészeket, központokat, amelyek nincsenek átlyukasztva, mert rengeteg ilyen is van, hanem ez is deszkával van, és rajzolatokkal ellátva, azt kell tapasztalnunk, hogyha nem sima e részlet, akkor virággal vagy leveles gallyal, illetve ezek bevésett rajzaival van ékesítve. Itt-ott még színezve is. A virág pirosra, a levél s a szár pedig zöldre. Akkor arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy e kerek vagy háromszögű nyilasok, jelzések mégsem ábrázolhatják az Isten szemét, mert hiszen mi sem lett volna egyszerűbb ez esetre, mint belerajzolni, belevésni egy kerek szemgolyót a pupillával, ahogy azt maga a Biblia is megteszi.

Mindössze két körzőszalajtás kellett volna hozzá. Egy nagyobb kör s bele egy kisebb kör, s már kész a szem. Sokkal egyszerűbb megrajzolni is, kivésni is, mint egy sokszoros kézügyességet kívánó csipkés, leveles tulipánt vagy rózsát visszaadni goromba deszka felületén még gorombább vésővel.

S mestereink mégis ez utóbbit választották.

Igaz, hogy az is ellenvethető volna, hogy hiszen az ősmagyarok Pannóniába vándorlásuk előtt sátorlakók voltak. S Hadúrnak fehér lovat áldoztak.

A végleges megtelepedés és a házépítés csak századokkal ezután következett be. Tehát az állítólagos nap-tűzimádási kor és az állandó lakhely építési korszak között bizonyára eltelt jó pár száz év. Hogy lehet tehát, hogy elődeink mégis megőrizték [270] tudat alatt, s a házépítési korba átvitték a napimádást? Ha ily szerény csökevény alakjában is.

Hozzávéve azt is, hogy épp e korszakkülönbség ideje alatt váltak keresztényekké.

Mindenesetre meggondolkoztató kérdések ezek, s mégis a tudósok nagy része az Isten napja s nem Isten szeme mellett tör lándzsát.

Miért? Talán azért is, mert mély a néplélek, mint a tenger, s kifürkészhetetlen. Miért bizonyos az, hogy a kereszténység felvétele után a magyar nép évszázadokig őrizte a régi hitet, a napimádást?

Eleinte titokban, erdők mélyén, barlangok sötétjében még áldozatot is mutatott be e hite szerinti mindenhatónak.

Azután csak emlékezett halványan ó hitére, s a házépítés korába mint oromdíszt mentette át e meggyőződését. S egész a legutóbbi időkig, egészen a mai napokig fenntartotta azt.

De ma már nem emlékszik reá, mit is jelent az oromfalon a delelő nap. S ha ez a pár ház elpusztul, eltűnik a magyarság ezen ó hitének utolsó látható jele is. Nemcsak a szívekből, hanem a házfalakról is.

Mentsük hát át a köztudatba azt, ami átmenthető, s legalább fényképeken őrizzük meg a magyarság pogánykori vallásos meggyőződésének utolsó látható jeleit, tünedező rovásait!

Ami a kémény kerek füsteresztő nyilasait illeti, ugyanazt mondhatjuk ezekről is, mint magáról az oromfal díszítéséről.

A kémény égetett téglalapjait a legegyszerűbben négyszög alakban lehet úgy felrakni, elhelyezni, hogy azon a füst könnyen és célszerűen eltávozzék. Szinte önként kínálkozik ez a megoldás, ahogyan egyébként ma minden gyakorlati kőművesmester vagy építész meg is oldja e kérdést.

Miért, hogy a 60-80 év előtti kanizsai habarcsmester nehezen kiképezhető, sokkal több munkát adó, aprólékos megoldást, a kerek nyílást részesítette előnyben? Nem is egy vagy kettő, hanem mindjárt négy oldalon, négyszeres gonddal, pepecseléssel, időpazarlással, kerekítéssel, simítgatással.

Szinte látom, s talán nem tévedek, ha azt erősítem, hogy az az öreg falrakó vagy ma is élő segédje, inasa – szeretettel készítették el e négy levesestál nagyságú nyílást ott fönn, a ház tetején. Maguk sem sejtve, hogy az, amit most ott fent kikerekítenek, az a régi őshitnek, a szív mélyén rejtve szunnyadó vallásos meggyőződésnek utolsó kicsillanása, végső ellobbanása.

Magukba feledkezetten, szinte áhítattal simogatták fel a nyerstégla falazatra a tapadó, meszes homokot, s hozták ki a napkorong szép, kerek formáját, lehető pontos köralakját.

Ugyanaz a delelő nap ez ott a kéményoszlop négy oldalán, mint magának az oromfalnak a közepén.

Éppen az a jelentősége, s épp úgy érdemes szeretetteljes figyelmünkre és aggodalmas gondunkra, mint maga az ácsolt oromfaldísz.