Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

Fiatalember, húszéves. Apja szegény napszámos, anyja nincs. Volt kanász, béres, kocsis. Iskolába nem járt. Környezete kocsisokból, kanászokból és hasonló kültelki alakokból állott. Ezek modora, viselkedése, gondolkodása hatott a lelkére megtermékenyítőleg, ezek váltak eszményképeivé. Kívánatosabbat, magasabb rendűt nem ismert. A civilizált világ eszményei oly dimenzióban nyilatkoztak meg számára, amelyek ösztönéletétől, annak igényeitől és szükségleteitől merőben idegennek, cél és értelem nélkül valónak látszottak olybá, mint a mezőn legelésző tehéncsorda számára egy felolvasás vagy színielőadás szépségei. Csak a teste fejlődött, mint az állaté, míg a lelke fejletlen maradt. Húszéves korában ösztöneivel és hajlamaival közelebb állott az állathoz, mint az emberhez. Fiatal, vad bika volt. A bérpaloták, villamosok, színházak, transzparensek és újságok közvetlen szomszédságában is az őskori állapot hordozója maradt, akinek odúja a kőkorszaki ember barlanglakása, és fegyvere a bunkósbotja, amellyel élelemre és ellenségre vadászik. Valójában nem volt tudomása a civilizációról, annak hatalmáról és értékéről. A kulturált ember életmódját, fellépését, választékosságát, udvariasságát, beszédmodorát, öltözködését, a dolgokhoz és emberekhez való viszonyát megvetendő alsóbbrendűségnek, elpuhultságnak, az akarat rabszolgaságának érezte, amellyel szemben az ő ökle, nyers tekintetnélkülisége és brutalitása a felsőbbség, az uralkodásra rendelt erő és hatalom, valami, amivel imponálni, hódítani és érvényesülni lehet. Önmagához való viszonya úgy fogta körül, mint az abroncs a hordót, egybefogva azt, ami beletartozott, és kizárva azt, ami rajta kívül esett. Felépült, befejeződött és megállapodott a korlátoltságban, vállalva az azonosságot azzal a sötétséggel, mely meghatározta. Félelmetes, esztelen erő volt, Sárarany.

Egy napon bicskát vett. Már régóta hiányát érezte. Hiányzott a zsebéből, a markából, az öntudatából. Tökéletlennek és befejezetlennek érezte magát bicska nélkül. Amikor a bicska a zsebében volt, egyszeriben másnak, gazdagabbnak, hatalmasabbnak érezte magát. Mint aki alaposan felkészült az életre, iskolákat járt, mesterségeket tanult, vagyont, képességeket szerzett, felfegyverkezett.

Bicskája volt.

Most hát elindult élete magasságokba ívelő pályáján a küldetését beváltandó. A bicskát úgy szorongatta a zsebében, mint a hatalom jogarát, mely őt tényezővé avatja. Hatalma tudatá[264]ban, lehetőségei korlátlan birodalmának küszöbén érvényesülni kívánt.

A bicskával.

Birtokában mindenhatósága értékének elindult, hogy behajtsa ellenértékét azokon, akik tartoztak vele, a világon, amelyet leigázni s amelyen uralkodni elhivatott.

Mint akinek egy nagy darab arany van a kezében, s elindul, hogy beváltsa azt kézzelfogható javakra, kenyérre, borra, asszonyra.

Így indult el az író, a művész zsenialitása és isteni elhivatottsága fegyvereivel a nagy tettek és alkotások útján, a siker, a hírnév, a dicsőség felé.

Elindult, mint az Isten Ostora, a létért és érvényesülésért való küzdelemben, hogy harcát megvívja, győzedelmeskedjék, s e győzelemben megdicsőüljön.

Elment a bálba.

Ott kívánt találkozni ősi ellenségével, hogy a nyakára hágjon, s elfoglalja méltó helyét az emberek elismerésében.

Ellenségre volt szüksége.

Bajra, amellyel szembeszálljon, feladatra, amellyel megküzdjön, alkalomra, amelyen képességeit tettekre váltsa.

A bátorság volt az eszménye, sóvárgásának célja, vágyainak álma, ígéretföldje. Nem akart ő világhírű művész, orvos, pedagógus lenni. Ő csak bátor ember akart lenni. Legény a legények közt, valaki, akitől mindenki féljen, akinek mindenki a kegyeit keresse, akinek súlya, jelentősége, tekintélye van. Hírhedt ember akart lenni.

Itt tartott.

A művész, a hadvezér, a lángelme őse, kezdetleges megtestesítője volt.

Egy ínséggel küzdött, mely a szegénységet képezte, s kielégülést követelt. Nélkülözte értékének, felsőbbrendűségének, elhivatottságának tudatát.

Rossz volt a lelkiismerete, és bizonyságot keresett.

Bátorságát kétségbevontnak érezte, s kereste azt az embert, aki a rossz lelkiismerete kétségeivel magát azonosítani hajlandó lenne, hogy azután lesújtson rá, és megbüntesse érte.

A rossz lelkiismerete tanúbizonyságát kereste.

Egy veszendőségre kárhoztatott, magával meghasonlott lélek kergette itt az árnyékát.

A rémet, mely vesztére tör, s érvényesülésének útját állja.

Az ellenségét, akit le kell győznie, hogy trónját elfoglalhassa.

Elindult hát, hogy megkeresse.

Elindult a bálba.

Jókedve volt. A kalapját csáléra billentette, mélyen a szemére, és belekurjantott az éjszakába:

Egyszer mentem el a bálba,
elszakadt a ráncos csizma szára…

* [265]

A bál az egyik tanyán volt, citeraszó mellett. A bejáratnál egy ember ült, és azzal fogadta, hogy húsz fillért kell fizetnie, belépődíjat.

Csekélység.

De ő megkötötte magát. Tudta, hogy fizetni kell, számolt vele, elkészült rá, de azt is elhatározta, hogy nem fizet. Kiszemelte a pénztárost azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy megsérteti magát vele, s azután bosszút áll rajta.

Volt pénze, és nem is azt sajnálta, de nem volt hajlandó fizetni.

Erkölcsi alapra volt szüksége, amelyen a lábait megvesse, okra, ürügyre, amelynek alapján beleköthessen a pénztárosba.

Kötekedett.

Verekedni, szurkálni alkart, és szüksége volt valakire, aki kiálljon vele. Megteremtette.

Ő határozta meg a szerepeket, és fellebbezést nem fogadott el. A pénztáros őt megsértette.

Belegázolt a becsületébe. Megszégyenítette.

Elébe állani valakinek és igényekkel lépni fel vele szemben, ha még oly joggal is, kihívó sértés, semmibevevése a felségjogainak, amelyek respektálását mindenkitől elvárja. Ha ez az ember valóban úgy tisztelné őt, ahogyan elvárná tőle – tőle és mindenkitől, azt a kutyaúristenit! –, ha úgy rettegne tőle, ahogyan tőle rettegni kell, hát nem állt volna eléje, és követelte volna a pénzt. Meghunyászkodott vagy félrenézett volna, esetleg azzal igyekezett volna a kegyeit, a jóindulatát magának megnyerni, hogy ő csak ne fizessen, ő kivétel. Udvarolt, hízelkedett volna. De nem udvarolt, nem hízelkedett. Úgy tett vele, mint a többiekkel. Egy kalap alá vette őt amazokkal. Nem ismerte el kivételnek. Mint akinek nincs tudomása arról, hogy kivel van dolga, vagy nem hajlandó azt tudomásul venni, s a felségjogai tiszteletben tartását magára nézve kötelezőnek elismerni.

Hát majd ő megmutatja!

Nem akar semmiféle demokráciát. Nem tartozik a csárdába. Nem hajlandó magára nézve kötelezőnek elismerni azt, ami másokra nézve kötelező. Nem hajlandó belépődíjat fizetni, jogokat tisztelni. Senkinek sincsenek jogai vele szemben. Jogai csak neki lehetnek. A törvények fölött akar állani, ő maga akar lenni a törvény.

Azt akarja, hogy ahol megjelenik, az emberek pusztuljanak az útjából, féljenek hozzáérni a ruhájához, a leányok remegjenek, ha táncra kéri őket, és ne merjenek ellentmondani neki. Ismerjék el a felségjogait. Egy legény van ebben a rozoga csárdában, és ez csak ő lehet.

Megsértődött.

Végigmérte a pénztárost tetőtől talpig.

– Jól van – csak ennyit mondott sötéten, vészjósló arccal, és kiment. [266]

Mint aki tudomásul vesz egy tényállást, és levonja a következményeit.

Mint aki most már a birtokaiba jutott annak az erkölcsi alapnak, mely feljogosítja őt arra, hogy szabadon, legjobb belátása és meggyőződése szerint cselekedjék, s tettének következményei alól felmentve tekintse magát.

A pénztáros értelmetlenül, megütközve nézett utána, azután vállat vont. – Talán nincs pénze – gondolta.

*

Amikor hajnaltájban véget ért a táncmulatság, és a pénztáros hazafelé tartott, a sötétből egyszerre elébe toppant a legény.

– Hát most leszámoltunk!…

A pénztáros meghökkenve lépett hátra.

– Ki vagy? Mit akarsz? Mi bajod velem? Ki bántott?

A hangja remegett, és el-elcsuklott a félelemtől.

– Tudod te jól – felelte a legény, és fenyegetőleg közeledett.

A pénztáros hátrált, és szép szóval próbált hatni rá:

– De hát legyen eszed, hallod? Hiszen nem is ismerlek.

A legény elhatározásában megrendíthetetlenül, alattomos szótlansággal közeledett feléje, a nyitott bicskát a háta mögött szorongatva. A pénztáros halálosan megrémült ettől a sötét, konok szótlanságtól, mely mögött meg kellett sejtenie a legény szándékát. Összekulcsolta a kezét, és úgy rimánkodott:

– Ember… testvérem… az isten áldjon meg… Mit akarsz velem? Sohse bántottalak… No, legyen eszed…

Kész volt minden elégtételre, hogy megengesztelje, konccal jóllakassa a legényben követelődző bestiát, de az nem látott, nem hallott többé. Kétségbe vont férfiassága rossz lelkiismeretével, mint az elátkozott, szomjazott a vérre, a bizonyságra, mely számára a tett, a dicsőség, a felmagasztosulás s az önmagával való azonosság tényét jelentse, és a fogait összecsikordítva ugrott neki a pénztárosnak, és vágta bele markolatig a bicskáját a mellébe egyszer, kétszer, háromszor, tízszer, ötvenszer, még akkor is, amikor már rég halott volt, a földön feküdt, és megüvegesedett szemekkel bámult az égen hunyorgó csillagokba. Ölt. Pusztította az ellenséget, akit sötét átokként hordozott magában, s a pénztárosban, a legelső emberben, akibe belebotlott, testesített meg, hogy megölhesse.

Megölte.