Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

George Macaulay Trevelyan: History of England – Longmans, Green & Co. – XX – 723 1.37 térkép.

A festészetnek legmagasabbra fejlődött ága az arcképfestészet, ez nyújt a természet reprodukción fölül legtöbb lélek–, tehát természetfölötti kifejezést. Szépség, értelem, akarat, lemondó jóság és heves vágy, szenvedés – vagy diadalteljes emberi sors elevenedik meg akár évszázadok múlva is egy-egy valóban művészi arckép ecsetvonásaiban. Ki tudott hamarosan távozni egy Mona Lisa, egy Lady Hamilton, egy II. Gyula pápa, egy „Blue Boy” arcképe elől? Mégis legszívbemarkolóbbak, mert legtöbb belső igazságot közölnek azok az igénytelenebb képek, melyek „a művész anyja, apja” címét viselik. Mert ezeken azután a lehető legkevesebb a külső cicoma vagy eltitkolás; a művészek lélektanához tartozik, hogy ha női szépség – vagy férfinagyság – eszményképeik megfestésénél már öntudatlanul is kiemelik, ami ezen képekről saját bensőjük előtt különösen kiemelkedett, és elnyomják, eltüntetik, ami ezzel a képpel nem tökéletesen egyezik: – szüleinek, kivált anyjának ábrázolásánál egy művész nem szokott egyetlen ráncot vagy zsírpárnát elsimítani, és azért így is érvényre juttatja, ami az alakon még mindig szép, éspedig bensőleg szép: az egyszerűségében is magasztos egyéniséget, mely talán nem mindenkiben, de a művészben mindenesetre a legnagyobb, legérdemteljesebb jóság szent képzetét tudta támasztani. Az én szülém is ember, mint más – de még sincsen a világon több olyan lény.

Ilyen szülő– vagy inkább mégis hazaarckép G. M. Trevelyannak, a nagy Macaulay igazi utódának angol történelme. – Nem vagyunk félistenek, országunk nem Olimposz, hangzik felénk a munka majd 800 lapjáról –, vegyes származású nép vagyunk, a maguk idején nem értékelhető helyzeteknek, akaratunktól függetlenül bekövetkezett eseményeknek, olykor puszta véletleneknek köszönhettük, hogy sok súlyos viszontagság, még háttérbe szorulás után is élettörekvésünk eredményeket ért el, ragyogóbbakat, az egész emberiség számára értékesebbeket bármely más nemzeténél. – Így nem fest, de nem is beszél egy csak tárgyilagos életrajzíró, de nem is egy szerelmes vagy bámulatba szédült rajongó, hanem egy igaz, nagyra nőtt gyermek, aki szeretett és tisztelt szülőjének egyéniségében, kiválóságaiban és gyengéiben együtt megtalálta saját létrejövetelének, életre ébredésének, kifejlődésének, még jövő reménységeinek is nyitját. [257]

Való igaz, hogy az angol nemzet, ha sokat, mondhatni: minden másnál többet ért el – ezt nagyrészt saját kiváló tulajdonságainak és az életfejlődés különféle szakaiban tanúsított, erkölcsileg helyes és gyakorlatilag célszerű magatartásának köszönhette. Nagyrészt, de nem kizárólag; diadalútjára ez a nemzet is csak a gondviselésszerű véletlenek kegyelméből indulhatott el – amit Trevelyan tétovázás nélkül megállapít. Az, hogy az angol sziget keleti partján, ahol nagy folyója, a Temze az Észak-i tengerbe fut, évszázadokon át mindenféle betörésnek, hódításnak nyitva állott – ez a magában véve éppen nem megnyugtató helyzet idővel a fajok szerencsésnek bizonyult keveredésére, a harci ellenállás és egyben a polgári alkalmazkodás készségének kifejlődésére vezetett, a normann idegen uralom és ennek harcai végre nemzetté kalapálták a népet. A nagy forgalom útjainak változása hozta viszont magával, hogy ez, az addig ismert világ északnyugati szélére dobott sziget az események középpontjába került. Ekkorra a tenger az idegen hódítók és rablók betörési útjából az országvédelem legnevezetesebb tényezőjévé lett, melynek pajzsa mögött a gazdasági és politikai élet, ha egyelőre még középkoriasan, de mégis nagyobb nyugalomban, biztonságban, állandóságban fejlődhetett, mint az európai szárazföld országaiban, ahol az idegen betörések sokkal alaposabban taroltak le időnként minden vagyonosságot, műveltséget. A tenger azután védőközegből a világhatalom megszerzésének útjává lett, mikor a sziget népe egy erős testű, bátor lelkű, megfelelően meg is becsült hajósemberfajt termelt ki magából. A kifelé teljesebb biztonság lehetővé tette a nagyobb jószágtermelést, nevezetesen a gyapjú, majd a kész ruhaszövet kivitelét, a később közmondásossá lett angol vagyonosság első alapkövét. És az emberi lehetőség legnagyobb mértékében megszilárdította a társadalom minden rétegében a ragaszkodást ahhoz, ami az élet angol formáját jelentette, nevezetesen a „közös” (tehát nem szűkebb tartományterületi vagy városi) joghoz, majd az alkotmányos szabadsághoz és ennek – igaz, hogy elég csetlés-botlással – a tiszta parlamentarizmus irányában kialakult képéhez.

Egyik legfőbb szerencséje volt az angol nemzetnek, ahogy történetét Trevelyan elmondja, hogy a legválságosabb, legsúlyosabb veszedelmekkel fenyegető, viszont a legfényesebb diadalokkal kecsegtető időkben rendszerint megtalálta azokat az embereket, akik a felmerült kérdéseken, akár a hajóoldalt csapkodó tengerhullámokon uralkodni tudtak. Még egy aránylag pangónak nevezhető időszakban is, aminő a XVIII. század legnagyobb része volt – az egyének nagyok tudtak lenni. „A történelem összetalálkozásokból vagy ezek elmaradásából áll.” Mert az utóbbira is elég példa akadt. Nagy uralkodók egész sorát váltották fel gyengébbek, jellemtelenebbek; a hatalom birtokosai akárcsak másutt, visszaéltek helyzetükkel; a külföld szemében olyan fényes közéletet a megvesztegethetőség példái rútították. A különféle vallási és egyházi irányzatoknak meg[258]voltak a hős hitvallói és vértanúi – de ezek közül egy sem került ki például ama nemesség soraiból, mely a reformáció bevezetésekor a katolikus egyházi javak elkobzásán gazdagodott. A szerencse istenasszonya sem szolgálta állandóan Britanniát; sok csapást, vereséget, még megalázást is kellett elszenvednie, mint nálánál sokkal hatalmasabbak közt egyensúlyozgató tornásznak kellett helyét megállnia, amíg mégis a legfényesebb állás felé indulhatott. Trevelyan az a festő, aki híven visszaadja anyjának vonásaiban a jóságot, de a szenvedély szántásait is.

Így ezt a könyvet olvasva sokban kell még az angol nemzet legőszintébb bámulójának is romantikus elgondolásait módosítania. Már a százéves háború, mely Jeane d’Arc fellépésével a francia nacionalizmus megszilárdulására vezetett –, egyáltalában nem volt csupán a francia-normann származású angol királyok egyéni és családi nagyravágyásának következménye, hanem jóformán az egész akkor számottevő angol nemzet szívügye. Stuart Mária lefejezése sem volt a hiúságában és gőgjében sértett Erzsébet királynő egyéni bűnténye, hanem éppen ezen nagy uralkodónő ellenzésével szemben a hűvösen számító politikai körök követelménye, akik a szerencsétlen skót katolikus uralkodónőben a spanyol leigázó törekvések még veszedelmessé válható eszközét rettegték. A Montesquieu és a francia forradalom több más előkészítője által az angol állami bölcsesség legmagasabb eredményeként dicsért hatalmak – törvényhozó, végrehajtó, bírói – megosztásának elve egyáltalában nem volt angol. A Bolivar vezetésével a spanyol korona ellen fellázadt dél-amerikai gyarmatosok támogatása nem a világszabadság megvalósítását, hanem egy már többször levert, de gyarmatai birtokában esetleg újra veszedelmessé válható versenytárs eltüntetését szolgálta.

Az angol nemzetközi politikának, amióta a százéves háború vége után a franciával egyesítésről le kellett mondania, mindig fő irányelve volt: nem engedni az európai szárazföldön olyan hatalmat keletkezni és megerősödni, mely a földrész, a tenger vagy akár csak a Rajna-torkolat fölötti uralmat magához ragadhatná. Ezért és nem puszta protestáns vagy szabadságszerető indokból támogatták az angol fegyverek és pénzek Németalföld önállósági küzdelmeit – kivéve akkor, miikor maga a németalföldi hajóhad kezdett London előtt túlságosan erősnek feltűnni. Angolország összesen négy nagy európai–szárazföldi hatalom növekedését nyírta vissza: a spanyol Habsburgokét, XIV. Lajos, majd Napóleon Franciaországáét, végül a legutóbbi világháborúban II. Vilmos Németországáét. Ez utóbbi ellenfél különösen félelmesnek tűnhetett fel nem is annyira anyagi, mint erkölcsi erőforrásai, népének öntudatossága, szívóssága miatt. Aki nem tudta, Trevelyan könyvéből megtanulhatja, hogy már a dél-afrikai terjeszkedés és búr háború indítóoka ama területek német kézre kerülésének félelme volt. Csak büszkévé tehet minden németet egy olyan kijelentés, mint „ha egy[259]szer megengedtük volna a németeknek, hogy úgy végiggázolják Európát, mint ahogy ezt Napóleon megtette volt, sohasem tudtuk volna őket onnan külebbezni”.

Rendkívül érdekesek, sőt hosszú időre aktuálisok a jeles történetíró megállapításai a háború és béke kérdéseiben. Legkevésbé sem esik ama csak pacifisták elvakultságába, akik azt hiszik, hogy a háború veszedelmét és az erre felkészülés szükségességét egyszerűen kitagadhatják a világból. Már a kelta Britanniára is az zúdította a szász és egyéb betöréseket, hogy lakói a római légiók oltalma alatt elszoktak a saját védelemről. Később a dán uralkodók állama esett áldozatul Hódító Vilmos betörésének, melyet az addig szokásosnál teljesebb fegyverzetű lovagok hajtottak végre. Még később Skócia és Wales „meghódított” lakosainak juttatott különös súlyt régi harcias szokásaik és kapcsolataik megőrzése. A tűzfegyver sokáig másodrendű szerepet játszott még a nyilasok mellett is. Talán mégis legsorsdöntőbb újítás volt, mikor az angol hajóhad állott szembe az akkor még sokkal számosabb spanyollal, ám amíg a spanyolok hajósaikat leginkább csak szállítómunkásokként alkalmazták, és a harc egészen a fedélzeten felállott muskétás és lándzsás katonákra hárult – addig az angol „mariner” már szintén harcolt, mert az ő működésétől függött a sűrű sorokba szerelt hajóágyúk kellő beállítása, tüzüknek gyilkos hatályúvá tétele. Persze, azért az angol hadviselésnek is három fő feltétele maradt: a „pénz, pénz, pénz.” I. Károly idején a „gavallérok” azért vesztették el a háborút a „kerek fejű” forradalmárok ellen, mert utóbbiak a londoni City pénzhatalmainak támogatását élvezték; nem is félszázaddal később pedig az akkor rosszul fizetett angol tengerészek némelyike szolgált kormányosként a Temzén betörő holland hadihajókon. A francia forradalmi seregeket viszont leginkább a vele Európában egyedül egyenrangú angol nemzeti szellem állította meg, igaz, hogy egy otthoni mérgesen reakciós irányzat felülkerekedése és minden társadalmi osztály közül egyedül a nincstelen dolgozók súlyos nélkülözései árán (a legújabb világháborúban már nem egészen így volt). Még a lefolyásukban különféle megbírálás alá esett hadjáratoknak is megvolt az azonnal láthatóan messze túlmenő eredményük: így a krími háború emberveszteségei, melyek jobb egészségügyi szervezet és sebesültápolás mellett elkerülhetők lettek volna, nyitották fel a mérvadók szemeit a katonai egészségügy fontosságára. Az annyira elhúzódott és oly veszteséges dél-afrikai háború jól felhasznált tapasztalatai nélkül pedig az angol haderő nem állta volna meg helyét a világháborúban.

Ami pedig a békét, illetőleg békéket illeti, Trevelyan több belső és külső viszály példáját sorolja fel, melyeknek befejezése azért volt kielégítő, és vezetett igazán megbékülésre, mert a győzők nem feszítették a legvégsőig a lehetőségek húrjait, hanem „élni hagyták” az egyelőre legyőzötteket. Így volt ez a polgárháborúban, mely után whig és tory urak egyaránt to[260]vább élvezték vagyonukat, még a maguk vidéki körében befolyásukat is, a dolgozó népnek pedig, ha véleményüldözésektől nem is volt mentes, még mindig jobb sora maradt, mint a kontinensen lakó sorstársainak. És Napóleon háborúi után, mikor a bécsi kongresszus olyan kímélettel kezelte a legyőzött Franciaországot és szövetségeseit, még minden kényszerlehetőség nélkül a háborúban elvett gyarmataik jó részét is visszaadta. Ahol nem ilyen eljárást követtek egy harc végén, így az írekkel szemben – ez még évszázadok múltán is keservesen megbosszulta magát. Nevezetesen az 1878-i berlini kongresszus eljárásának bírálata, amiért – bárha helyesen – nem szolgáltatta ki a bolgárok kénye-kedvére Macedónia népét, ehelyett tovább is török kormány alatt hagyta azt, amit csak kellő biztosítékok mellett lett volna szabad megtennie.

Sok szó esett egykor az angol és a magyar jogfejlődés hasonlóságáról, még olykor majdnem pontos egyidejűségéről is. Azután ugyan emelkedtek olyan hangok is, melyek ezt a párhuzamosságot elemezték, leszállították, majdhogynem tagadták. Trevelyan könyvének olvasásánál inkább az első felfogáshoz jutunk közelebb, bár emellett hajlandók leszünk megengedni, hogy a vázolt kialakulás nem volt pusztán csak angol és magyar, sőt nem egy elemében további másait találta éppen némely, a magyarral szomszédos szláv államokban. Az 1215-i angol Magna Charta és az 1222-i magyar Aranybulla párhuzama a legszembeszökőbb: mindkettő felhatalmazta az ország nemeseit, hogy a törvényeket megszegő fejedelem rendelkezésének ellene álljanak. Az angol jog büszkesége, az egész ország számára egységesen alkotott vagy inkább idején kialakult „közös jog” – common law – is teljes egyenértékét találja a magyar – egyes kapcsolt vagy levált rész – kivételektől eltekintve, mindvégig nem tartományonkénti, hanem országos törvényalkotásában. Bár Magyarországon az összes nemesek törvényhozó gyűléseken részvétele még a XVI. század elején is gyakorlatban volt, amikor Angolországban ilyesmiről régen nem volt szó – mégis mindkét országban intézménnyé lett a főuraknak és az egyes területek nemességi küldötteinek külön, csakhamar két házban tanácskozása a hozandó törvényekről, jogmagyarázatról, adómegajánlásról. A városi polgárság kiküldöttei mindkét helyütt bekapcsolódtak az alsótábla munkáiba – még csak nem is annyira különböző mértékben, mint első pillantásra látszanék, miután a túlsúly Angliában is mindvégig a földbirtokos elemnél volt, úgyhogy a politikai szereplésre törekvő gazdag és művelt angol polgárok a törvényhozásba beválasztásuk érdekében elsősorban földbirtokokat szereztek. A vidéki közigazgatás Angolországban éppen úgy a birtokos középosztály kezében volt, mint Magyarországon; persze a megyegyűlések intézménye rendes jogi szabályozását az első országban nagyon sokkal később kapta. De a régi angol vidéki földesúr az újkor eleje óta éppen olyan jogtudó és latinul értő volt, mint magyar osztálysorsosa. A fényoldalakon kí[261]vül az árnyoldalak is sok tekintetben voltak közösek. Így a választókerületek aránytalan megoszlása, ezzel egyes családi érdekcsoportok érdemen fölüli befolyása és ebből folyóan messzemenő választási és politikai korrupció. Mely ugyan nem akadályozta, hogy a „népképviselet” intézménye úgy, ahogyan volt is, óriási mértékben hozzájáruljon a politikai érzés, jogbiztonság, közszabadság és a nemzeti intézményekhez ragaszkodás kifejlesztéséhez. Még a nagybirtoknak éppen az új, sőt a legújabb korban módfelett megnövekedett, gazdaságtechnikailag olykor jó, szociálpolitikailag utóbb annál rosszabb kihatású túlsúlya is mindkét országban, bárha részletekben különböző módozatokkal, megállapítható volt. És végül – ha az utolsó boszorkányégetés Angolországban talán egy évszázaddal is régebben történt, mint Magyarországon – viszont az eretneküldözés egy időben folyt; a híres magyar „luterani comburantur” határozathoz hasonlót még az angol reformáció megindítója, VIII. Henrik is végrehajtott más színű „eretnekeken”. A vallási türelmesség, majd egyenjogúság elve mégis Magyarországon jutott előbb teljes érvényre, holott a felekezeti állásfoglalásnak mindkét országban megvolt a maga igen komoly bel- és külpolitikai háttere és kihatása is.

Az angol-magyar jog- és közéletfejlődés hasonlósága, persze, nem szabad, hogy teljes azonosságot láttasson velünk a két ország jellegében. Magyarország nem Angolország még képben sem – ehhez túlságosan eltért a kettőnek életsorsa; hiszen a brit birodalom messzemenően biztos és zavartalan erősödésének, növekedésének idején szenvedte el Magyarország a legrettenetesebb külső betöréseket, évszázadok gazdasági és művelődési munkájának legázolásait. Még a fejedelmi hatalom is Angliában volt többször és tovább az országjólét fő előmozdítója és támasza, ritkábban a nemzeti önrendelkezés és fejlődés akadályozója, mint Magyarországon.

Ám ez mind nem jelentheti azt, mintha a magyar államot alkotó nép lényegében rosszabb, silányabb lett volna az angolnál, melynek éppen csak egyes külső vonásait viselte. „A történelem összetalálkozásokból vagy ezek elmaradásából alakul” nemcsak az országok, népek, de már az egyesek életében is. Azt mondják: Shakespeare, Goethe, Beethoven, Napóleon csak egy élt az emberiségben. Ez így igaz, de már nem lenne, ha úgy mondanánk: az emberiség csak egy-egy ilyen egyéniséget hozott létre. Ha ez állna, az egyes Shakespeare, Goethe stb. el is veszett volna életsorsa esetlegességeiben; de miután okvetlenül több, sőt sok is kelt életre mindegyik értékből, a sok ezer jetentéktelenségbe veszett vagy egyenesen elzüllött közül egy mégis csak megtalálta azt a talajt és időjárást, melyben Shakespeare, Goethe stb. lehetett belőle. Az igazsághoz sem az elbizakodottság, sem a túlszerénység nem vezet el…

Az új Trevelyan–Macaulay olvasásánál szükségképpen felmerül az öreg Macaulayval való összehasonlítás. A kettő közt valóban sok az érintkezési pont. Mindegyik a tényállások leg[262]kimerítőbb tisztázására és belőlük a leglogikusabb következtetések levezetésére törekszik – abban az őszinte meggyőződésben, hogy ez csakis eredeti – angol hazafi, protestáns, felvilágosodott – álláspontjuk igazolására szolgálhat. Mindketten jól látják az általános tömegmozgalmak és jelenségek mellett az egyes, cselekvés- vagy érdeklődésgyúpontba került emberek egyéni sajátságainak, az eljárásaik által a környező emberiségben kiváltott erkölcsi helyeslések és rosszallások nagy, olykor beláthatatlan időre sorsdöntő hatását. Mindkettő meglátja, hogy a nemzeti és emberiségi történelem látszólag egységes folyamata időnként egyes drámai időszakokba sűrűsödik, melyek hatása alól azután évtizedek, évszázadok nemzedékei sem vonhatják ki magukat. Bár mindkét nagy történetíró szépírói mértékkel is mestere a tollnak – a régebbiben ez a vonás talán még inkább előtérbe nyomul, míg az újabbnál a történetbölcseleti és a szociális szempontok érvényesülnek erőteljesebben.