Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

Fillér: erre a névre egy apró teremtmény hallgatott, aki tizenkét évvel ezelőtt került hozzám. Egy ismerősöm adta ajándékba, mert valami szívességből eredőleg hálás akart lenni. Eleinte el se akartam fogadni, nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. De ajándékot nem szokás visszautasítani, s így kénytelen-kelletlen elvállaltam. Akkor még neve sem volt. Eredetileg Vilmosnak akartam hívni egy rokonom tiszteletére, akire nagyon haragudtam. De a család lázongott ez ellen, s kénytelen voltam más nevet keresni. Így lett belőle Fillér, ami teljesen megfelelt körülményeinek: nagyságának és jelentőségének egyaránt. Fillér nehezen barátkozott meg velünk. Három napig felénk se nézett, sírt, nyöszörgött, kinézett az ablakon: szemmel láthatólag régi gazdáját s otthagyott testvéreit sajnálta. Magam is megilletődve néztem, hogy Fillér mennyire bánkódik, mint ahogy a cselédek mondták: „túlságosan szívére vette a dolgot”. Úgy látszik, konzervatív kis egyéniség volt, a nagy polgári jogok egyik alapvető tételét: a szabad költözködés jogát nyilván sohase vette volna igénybe, ha rajta áll. Lassanként megszoktuk Fillért a maga nyöszörgő kis bánataival, a házban folyt tovább az élet, az idők medrében lassan hömpölyögtek a napok hullámai. Egyszer ebéd közben arra lettem figyelmes, hogy valami belekapaszkodik a kabátom szélébe, s erőszakosan ráncigálja a zsebemet. Először ügyet se vetettem rá, de később észre kellett vennem, mert egyre erősebben ismétlődött. – Micsoda dolog ez? – gondoltam magamban. Fillér volt, aki két lábra állva figyelmeztetett jogaira. A levesnél aránylag csöndes volt, de mikor a húst behozták, s a pecsenyeillat csiklandozni kezdte ínyét, két lábra állt, s nyomatékos mozdulatokkal emlékeztetett a gazda kötelességeire. Odafordultam: két okos kis fekete szeme bizalommal vegyes türelmetlenséggel nézett reám. – Éhes – gondoltam magamban – s vállalva a kockázatot a házi békével szemben – nagy rendetlenségre szántam magam. Az asztal alá csempésztem egy kis húst, amelyet Fillér mohó gyorsasággal fogyasztott el. Ettől kezdve minden rendben volt. Fillér huzigálta a zsebemet – mint oly sokan mások –, s én eleget tettem a Fillér kívánságainak.

Fillér nem mutatkozott hálátlannak. Szeretett engem, s különböző bizalmas feladatokkal tisztelt meg. Közölnivalóit az egész házban egyedül nekem adta tudtomra. Ha jókedve volt, vagy a szőnyegen hempergett: gyorsan a hátára feküdt, felemelte a két első lábát, s jó néven vette, ha hónalját simogat[254]tam. Ilyenkor gyorsan pislogott, mint az öregurak masszírozás közben. Kötelességeiről nem feledkezett meg. Idegeneket szigorúan megugatott, hangos lármával jelezve, hogy valami nincs rendben a ház körül. Nyári éjszakákon, mikor a meleg tűrhetetlen volt, nyitva hagytuk az ablakokat, hogy egy kis hűvös levegőt kapjunk. Fillér néha belopózott közénk, s az ágy alatt bújt el, mert tudta, hogy különben kizavarjuk. A kötelességérzet azonban az ágy alatt is ébren maradt. Ha késő éjjeli járókelő kocogott az utcán, Fillér kiszaladt az erkélyre, vagy megállt az ablakdeszka alatt, s irgalmatlanul ugatni kezdett. Nem lehet mondani, hogy ettől a nagy buzgóságtól nagyon meg lettünk volna hatva. De Fillérrel nem lehetett beszélni: kötelesség, az kötelesség, s ha éjszaka az ablak alatt sokan jártak: Fillér háromszor-négyszer is fellármázta a házat. Ez főleg szombatról vasárnapra virradóra történt, mikor az emberek szórakozás után tömegesen mentek el a ház előtt.

Így élt velünk Fillér békében és egyetértésben.

Haragot senkivel szemben sem táplált, csak a seprővel, mellyel a szobalány néha megverte. Ezt a haragot örökre megőrizte. Előfordult, hogy a seprő, mely nyáron a konyhaajtón egy szegen lógott, néha a szélben mozogni kezdett. Fillér ilyenkor rettenetes haragra lobbant: előbb tisztes távolba húzódott, s onnan ugatta roppant vehemenciával a bánat és fájdalom szimbólumát mindaddig, míg a szél alább nem hagyott. Egyébként senkit sem bántott, még a macskát sem. Nézeteltérés alig fordult elő köztük, legfeljebb az ebéd alatt, mikor egy-egy jobbnak ígérkező falat a macskához került. Ilyenkor mérgesen nekitámadt a konkurensnek, s elvette tőle a zsákmányt. De ebéd után már újra jó barátok voltak, s együtt játszottak vagy verekedtek. Mihelyt az érdekellentét megszűnt, rögtön kibékültek. Milyen szép volna, ha az emberek is így cselekednének, de ez, sajnos, alig fordul elő. Az emberek akkor is gyűlölik egymást, ha erre semmi komoly okuk sincs, a kutya ebben a tekintetben „emberségesebb.”

Fillér nagyon szerette a napot. Kora márciusi délelőttökön, mikor künn csípős szél kegyetlenkedett, s a napnak inkább színe volt, mint ereje: kikereste az ablak mellett a legnaposabb színfoltot: odafeküdt, és süttette magát a nappal. Ha Finsen nem jött volna rá már régebben, hogy a fénynek gyógyító hatása van, ha Rollier nem gyógyította volna meg már régebben a nappal a tuberkulózist, a Fillér útmutatása nyomán rá kellett volna jönnöm.

Néha a szerelem okozott nagyobb zűrzavart. Ilyenkor nyugtalan volt, nem evett, az asztalnál meg se jelent. Egész nap az udvaron szaladgált, és jajgatott vagy bőgött. Hangja egészen megváltozott, mélyebb lett, és erősebb. Végül is kinyitottuk a kaput, és útjára engedtük. Bár az utcák között aligha ismerte ki magát, két nap múlva csatakosan, piszkosan s lehajtott fejjel újból jelentkezett. Hajnalban érkezett, megállt a kapu előtt, és ugatott. Addig ugatott, míg a szobalány felébredt, [255] megismerte a hangját, és beengedte. Utána megnyugodott, s végezte napi teendőit: ugatta a madarakat, legyeket, a seprőt és a járókelőket.

Az öregség rajta is mutatkozni kezdett. Bőrén vörös, málnaszerű szemölcsök nőttek, amelyek elbújva húzódtak meg a selymes, fehér szőr bolyhos bokrai alatt. De fürdetésnél látni lehetett, hogy ez nem tréfa, mert a szemölcsök egyre nagyobb számban jelentkeztek. Fillér nem sokat törődött velük, jól evett, ivott, csak kevesebbet ugrált. Egy idő múlva köhögni kezdett. A köhögés makacs volt. Nem szűnt meg, állandóan kínozta, úgyhogy a hangja öregesen berekedt. Kiült Fillér a napra, kinyújtotta nyelvét, s kúrálta magát. Ilyenkor olyan volt, mint az öreg B-listás tisztviselők vagy a nyugdíjas alkalmazottak, akik a parkban ülnek, gyógyíttatják magukat a nappal, s úgy tesznek, mintha a gyerekek játékát nézegetnék. Öreges, rekedt köhögése miatt abbahagyta az ugatást. Bárki jött, többet nem ugatta meg. Ránézett és hallgatott. Később már egyáltalán nem érdekelte a dolog. Próbáltunk Codeint adni neki, nem ért semmit. Egyetlen öröme az evés volt. Nem érdekelte már a szerelem, a járókelők jövése-menése. Lefeküdt valahol egy barátságos sarokba, s csak az ebédhez vánszorgott elő. Ha a macska jobb falatra tett szert, nem bánta. Nem veszekedett, nem csinált több patáliát. Ebéd után visszafeküdt a sarokba, s ha meglátogattuk, barátságosan csóválta a farkát, vagy néha felénk fordította a fejét, s hosszasan ránk nézett. Felugrani már nem szeretett, a kézfogást mellőzte, hiába kértük, nem akarta felemelni az első lábát. Éjszakánként behallatszott hozzánk rekedtes köhögése, ilyenkor felijedtünk, s a feleségem azt mondta: »Borzasztó, hogy nem tudsz segíteni ezen a szegény Filléren.«

A vég gyorsan közeledett. A szakácsné, aki szerette őt simogatni, azt jelentette, hogy a Fillér hátsó lábai megdagadtak, mint az öreg, szívbajos embereké. Innen tudtuk, hogy napjai meg vannak számlálva. Most már az ebéd sem érdekelte, csöndes lett, és visszavonult egészen. Behúzódott a neki oly kedves sarokba, és egész nap magában feküdt. Estére bejött hozzá a macska aludni, s Fillér megosztotta vele fekhelyét. Egy reggel halva találták. A szobalány benyitott hozzánk: a macska keresztbe nyúlva feküdt rajta, s alatta Fillér holtan. Hiába szólította: a macska leugrott róla, Fillér meg se mozdult. Utolsó éjszakáján is átengedte hátát a macskának, mint ahogy az ilyen jó barátokhoz illik.