Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

Úgy zúgott, zsongott az osztály, mint a méhkas. Könyve fölé hajolva mindenki darálta a conjugatiókat. Még Braun is biflázott ökölbe hajtott, nagy fejével, pedig ő sohse szeretett tanulni. Ilyenkor, óra előtt ő rendszerint még elcserélt néhány bélyeget, vagy színes képeket mutogatott, amelyről félmeztelen nők mosolyogtak ránk. De latinóra előtt már az udvaron sem volt olyan hangos, verekedő legény. A latinóra az más volt, mint a többi. A latint a Zámi tanította, rendes nevén Kardos Antal, s az kegyetlen ember volt. Nemcsak, hogy bezúgatta, de tetejébe még össze is verte a készületlen felelőt. Szopcsákot egyszer úgy szájon törölte, hogy félájultan kellett előcibálni a padból, azért, mert a szerencsétlen összetévesztette az ablativust a dativusszal. Szopcsák akkor megfogadta, hogy amint kijárja a negyedik osztályt, meglesi a Zámit, és beveri a fejét. Neki akkor már nem tehet semmit, mert ő beiratkozik a földművesiskolába. Akkor valamennyien szívből kívántuk, hogy Szopcsáknak sikerüljön a bosszú. Bár Szopcsákot nem kellett félteni a kudarctól. Igaz, hogy ő volt a legbutább fiú az osztályban, de ostobaságáért mással kárpótolta az Isten, oly erőt adott neki, mint a bivalynak.

Zámi úgy beszélt velünk, mint felnőtt férfiakkal. Magázott bennünket, s az óra közepén azt mondta:

– Na, uraim, most áttérünk a nyelvtanra.

Kezdetben tetszett nekünk ez a hang, de amikor már mindegyikünk elviselt tőle néhány szörnyű pofont, már csak félni tudtunk tőle, s úgy beszéltünk róla, mint valami veszedelmes őrültről. Néhányszor el is mókázott velünk Zámi. Ha jókedvében volt, úgy szólt hozzánk, mint a katonákhoz.

– Hátra arc! – kiáltott ilyenkor hirtelen, s aki nem fordult meg elég gyorsan, azt hátba vágta. Aztán kidüllesztett mellel szaladgált a padsorok között, megnézte mindenkinek a kezét, hogy tiszta-e, meghúzogatta kabátgombjainkat, s akinek hiányzott egy gombja, vagy csak gyengén volt rávarrva, arra ráparancsolt, hogy a következő órára jól felvarrott gombbal jelenjék meg, mert különben beírja az osztálykönyvbe. Megtette azt is, hogy kiszólított a katedra elé, s percekig guggoltatott bennünket, míg tehetetlenül össze nem roskadtunk a padlón. S amikor aléltan, holtra kínzottan elvánszorogtunk a padba, ilyen beszédet tartott:

– Nem volt könnyű dolog, ugye? De férfias volt. Itt kell, [248] már az iskolában megtanulni a diszciplínát, mert ne felejtsék el, uraim, hogy önök valamikor katonák lesznek, szolgálni fogják a hazát, s oda nem kellenek erőtlen puhányok, hanem szívós, edzett férfiak.

Koprics, aki mellettem ült, mindenféle szemtelenséget súgott maga elé Zámiról, Braun pedig grimaszokat vágott, megbújva az előtte ülő háta mögött, de Zámi ilyenkor semmit sem látott, szónokias hangon folytatta:

– Mert a háború, az nem iskola, uraim. Ott nem mehetünk haza a mamához, ott nem lehet azt mondani: »tanár úr, kérem, nem készülhettem, mert a testvérem beteg volt, s ápolni kellett«. Ott semmit sem lehet mondani, ott cselekedni kell, pontosan véghez vinni a parancsokat, mert a katonaságnál nem kukoricáznak. Ha már látjuk, hogy veszve vagyunk, még akkor is férfiasan kell szembenéznünk a halállal, s csak arra gondolni, hogy vérünket a hazánkért ontjuk.

A kis Geszner, aki az első padban ült, ezeknél a szónoklatoknál ijedten húzta fejét csenevész válla közé, mintha fedezéket keresne az ellenség elől, s arca egészen elsápadt a félelemtől.

Zámi pedig délcegen állt a katedrán, mint a hősiesség eleven szobra, s szinte lázasan tovább beszélt:

– Mert mit csinál az a katona, akit körülfogott az ellenség, s gyűrűjéből élve nem menekülhet? No, uraim, mit csinál? Hát nem adja meg magát. Minden erejét összeszedve harcol, s ha száz emberrel is kell megküzdenie, ha minden töltényét kilőtte már, akkor ököllel védekezik, vagy a fogával, de meg nem adja magát, inkább aprítsák fel ezer darabra, mint a barmot a vágóhídon.

Minden dikciója ezzel fejeződött be. S mi bár megborzadtunk Zámi szörnyű hangjától, vérbe borult fejétől, félelmetesen ragyogó szemétől, magunkban mégis mosolyogtunk, mert hiszen tudtuk, hogy Zámi csak egy év előtt tért haza a hadifogságból. »Hiszen ő megadta magát, őt nem vágták ezer darabra, mint a barmot, mit henceg akkor« – gondoltuk magunkban. Emlékeztünk még arra, amikor Zámi először jött az osztályba. Kopott ruhákban járt, láttuk itt-ott a molyrágta lyukakat kabátján, amely oly régi szabású, háború előtti volt, s lötyögött rajta, mintha a nagyapjáét húzta volna fel. Hatalmas alakja nevetséges volt ezekben a ruhákban. A legjobban azonban mégis akkor mulattunk Zámin, amikor hadifogolyélményeiről mesélt. Irtózatosakat hazudott ilyenkor, de amit mondott, az érdekes volt, és lekötő.

– Egyszer, uraim, éppen szolgálatos voltam a táborban, amikor látom, hogy jön a sztaroszta. Azt mondja nekem, miért vannak nyitva az ablakok a barakkokon. Mondom, ahhoz neki semmi köze. Erre éktelen káromkodásba kezdett, s azzal fenyegetődzött, hogy lecsukat. Én dühbe gurultam, s öklöm[249]mel az arcába sújtottam, hogy abban a pillanatban véresen vágódott el a barakk kövein. Utána kissé megijedtem, és már megbántam hirtelenségemet, de a sztaroszta vérző orrával feltápászkodott a kövekről, s azt mondta nekem, uraim:

– Jól tetted, bátyuska, mert disznó voltam, gazember voltam, megérdemeltem a verést. – És kezet akart csókolni nekem, de én nem engedtem. Ilyen bolondok az oroszok mind. Csak keményen kell bánni velük, s akkor a legdühösebb ördög is angyallá változik.

Máskor meg orosz nőkről mesélt, akik semmit nem dolgoznak, csak szépítik magukat állandóan, és hevernek, lustálkodnak a díványokon. S ha nagyon jó kedve volt, még énekelt is nekünk Zámi. – Barusnya, barusnya, kak tyebe zvaty, kak tvoja familija…

De mi kemények és kőszívűek voltunk. Nem tudtuk neki soha megbocsátani, hogy annyiszor összevert, megkínzott bennünket. Még ilyenkor sem, amikor pedig nem is feleltetett, csak mesélt és szórakoztatott.

Záminak kedves, szőke felesége volt. Mi magunk között is Mamunak hívtuk az asszonyt, mert Zámi így szólította. Sokszor jártunk a lakásán, mert minden gorombább munkát velünk végeztetett. Rendesen óra végén felszólított öt-hat fiút, hogy délután jöjjenek el a lakására, mert új gyümölcsfákat ültet. Vagy füvet kellett szedni, szőlőt ojtani vagy más efféle házi dolgot végezni. Szívesen mentünk mindig, mert azt reméltük, hogy Zámi kegyébe férkőzhetünk, hogy nem szekundáztat többé, s nem ver meg. Persze másnap mindig csalódtunk.

Egyszer éppen én voltam Zámiéknál. Az asszony gyümölcsöt tett el télire, meggyet, körtét meg birsalmát, s a rengeteg meggyet nekem kellett kifejteni, magjától elválasztani. Elég unalmas munka volt, de az asszony biztatott, hogy csak egyek közben amennyi belém fér. Van elég. Ezért elég jól éreztem magam. Zámi egy hintaszékben ült és olvasott. Mi ketten Mamuval a konyha előtt csücsültünk, csipkedtük a meggyet, a szakácsné meg főzte a lekvárt nagy, vörösréz bográcsban. Gyönyörű, napsütéses nyári délután volt, hátamon éreztem, hogy izzadok, de nagy melegemhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy Mamu állandóan kérdezgetett valamit. Olyanokat, hogy mit csinál az anyám, férjhez megy-e a testvérem a Kovács mérnök úrhoz, szeretek-e vasárnap templomba járni, meg hogy milyen tantárgyból állok a legjobban. Én zavartan, pironkodva feleltem neki, s mégis olyan jó volt, hogy kérdezett, hogy beszélgetett velem, majdnem boldognak éreztem magam.

Egyszer csak odajön hozzánk Zámi, lecsücsül ő is a fazekak mellé, segít csipkedni. Én nem néztem rá, hanem hogy odajött, egészen belehajoltam a fazékba, hadd lássa, milyen szorgalmasan dolgozom. Mamu rémes hangjára rezzentem csak fel. [250]

– Jézusom, hogy nézel te ki, Toncsi? Meg vagy te őrülve? – És felállt, összecsapta a kezét, majdnem sírt. – Szent Isten, te bolond vagy.

Erre én is ránéztem Zámira, s nevetnem kellett. Hangosan nevettem Zámin, amit sohse mertem volna megtenni. Hát hogyne, hiszen az arca egy lekvár volt. Hajától a nyakáig az egész képét bekente vörös meggylekvárral, csak éppen a szeme látszott ki belőle, de az is olyan furcsán csillogott, meg az oldalszakállát hagyta ki, mert úgy látszik, azt sajnálta bemázolni. Mamu kétségbeesetten kiáltozott mindenféle gorombaságot, Zámi pedig nevetett. Nyitott szájjal hahotázott, hogy egész teste rengett belé.

– Szégyelld magad, te hülye alak! – így dorgálta szüntelenül Mamu, mintha észre sem vette volna, hogy én is ott vagyok. Sokáig szidta, úgyhogy már én sem mertem nevetni a rossz tréfán. S akkor hirtelen megváltozott Zámi, lekváros arcából félelmetesen, dühösen nézett Mamura, s nagyot kiáltott:

– Hallgass, te hernyó, mert megeszlek! – S ment feléje, és rágicsált, mintha csakugyan meg akarná enni.

– Menj a közelemből, te őrült, te goromba állat! – így sipított Mamu, s hangján hallottam, hogy fojtogatják a könnyek s a rémület.

Zámi erre megfordult, felkapta a befőttes üvegeket gyorsan, mint a motolla, s egymás után csapkodta a földhöz őket. Meredten néztem, Mamu pedig magába roskadva sírt. Csak akkor jutott eszünkbe a menekülés, amikor Zámi egy hatalmas késsel futott felénk a konyhából.

*

Már nem volt többé tanár, nem kínzott a latinnal bennünket, hanem a kisváros kórházának egyik elkerített osztályában rozsdás vasrács mögött élte napjait. Egyszer vagy nyolcan-tízen elmentünk meglátogatni. Nem kellett engedély hozzá, a kórházgondnok a földjét művelte, sohse volt a hivatalában. Megálltunk cellája előtt, Zámi az egyik sarokban állt rövid alsónadrágban, félmeztelenül, és bámult ránk, mintha félne tőlünk. Braun egészen közel ment a rácshoz, szemtelen hangon, mintha a barátjához szólna, ezt mondta:

– Szervusz, Toncsi, hogy vagy, akarsz egy cigarettát? – S mi mindannyian nevettünk ezen. Szopcsák szidta Zámi anyját, és disznóságokat mondott neki. Erre Zámi szégyellősen megfordult, úgy állt ott a sarokban, mint amikor bennünket kiállított, ha csintalanok voltunk. Még egy ideig nevettünk rajta, aztán elindultunk hazafelé.