Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. április) 4. szám, 225–288. p.

Azt hiszem, voltam egyéves is,
kétéves, meg három-, négy-, ötéves.
Azt hiszem, játszottam, nevettem, sírtam,
és rossz voltam, meg nagyon-nagyon édes…
Gál László voltam akkor is, de furcsa,
hogy kismagamról semmit sem tudok.

Fekete hajú és kék szemű anyám
de szép volt akkor, most már öregebb,
de mégis szép, csak sok a ránc nagyon.
És, jaj, torzképemet látom e ráncban:
nem akartam, de én csináltam.

Az úrra-írra Varga tanított,
bajuszos kényúr, nádpálcás, erős.
És megtanultam – úr-ír, megtanultam,
pedig nem úr, jaj, nem úr, aki ír.

Osontam én is a titok előtt
meredt szemekkel, sápadt-vörösen.
Hej, jó lett volna sohse tudni meg.
Hej, jó lett volna mesékben hinni.

De megcsókoltam Blankát, aki szőke volt,
és nagyon furcsán kacarászott.

Futballoztam és cigarettáztam,
és végigénekeltük mind a körutat:
hogy a vérből már éppen elég,
hogy éppen elég a nyomorékból,
hogy építeni akarunk, és nevetni,
hogy nem bírjuk a béna-vakokat,
hogy…
aztán megint berekedtünk.

Így: év az évre. Mulattam, ittam,
csak… nem jutottam sohse messzire,
csak… sohse tudtam meg, hogy miért. [245]
Kérem: az iskolában a tanáraink
behívótól vacogtak, szegények.
Hát tanultunk, hát tanulhattunk tőlük
erőt, tudást, értelmet, életet?

Hát nem tanultunk! Munkát se, hitet se,
csak nőttünk-nőttünk hitetlen.
Csókoltunk, téptünk, kívántunk.
Esküdtünk is…

csak éppen sohasem szerettünk.

Aztán a tőzsde láza elkapott,
kis Astor, kicsi rockefellerek
és amikor a papír leesett,
megint megálltunk tanácstalanul.

Kérem, én nem tudom, mi a rossz.
Jaj, én nem tanultam, nem tanultam.
Én a háborús generáció vagyok:
apátlan.

Én kilencszázkettes vagyok.

Nem jajkiáltás, csak egy szomorú ének,
de nem tudom, hogy hol van Isten.
Becsület, hit, remény, jövő…
Kérem, bocsánat…

én nem tanultam.

Huszonnégy, huszonöt, huszonhat…
Jöttek és múltak az évek…
Itt állok a harminc után:
semmit sem csináltam, pedig akartam,
pedig építettem vágypalotákat.

Nem volt erőm. Bocsánatot kérek.

Kezdjük elölről? Nem lehet.
Folytatni? Így? Hát érdemes?
Meghalni? Túl gyáva vagyok:
hát, igen… élek. [246]

Holnap harminchárom éves leszek,
se házam nincs, se gyerekem.
És, jaj, a hitem ottmaradt,
ahol apáink, a hegyeken…
a Doberdókon.

Én, Gál László megírtam mostan
– ez nem is írás, ez imádság –
céltalanul, hiába éltem,
pedig sokat, szépet akartam.

Rosszkor születtem, kár volt,
és holnap harminchárom éves leszek:
Esküszöm, nem tehetek róla,
és nem akartam, jaj, nem akarom,
de múlnak az órák s a napok.

Holnap harminchárom éves leszek,
de nagykorú nem leszek soha.
Játszani gombokkal, labdával
– Jaj, tíz évet elloptak tőlem! –
mért szólt az ágyú, jaj, mért szólt az ágyú?